Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –
№ 13 |
№ 13 |
A költészetről - az Ezüst híd/Srebrni most fordításkötetemről - fordításaim - kedvenc verseim - gondolatok - magamról O poeziji - o knjizi prevoda Ezüst híd/Srebrni most - moji prevodi - omiljene pesme - zabeleške - o sebi
Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –
№ 13 |
№ 13 |
Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –
Mrtav sam čovek koji hoda
Znati umreti pre smrti
znači biti živ u svakom trenutku...
Kladio sam se u život
da ovako nešto nikako nije moglo da se dogodi.
I evo, izgubio sam opkladu:
mrtav sam čovek koji hoda.
Kraj!
Ja nisam više ja. Ne postojim više.
Puka sam opsena, predumišljaj nepoznatog.
Kroz procep nagomilanih oblaka
još samo bledom svetlošću
obasjavam obalu Elizeja, ali tela nemam.
Ni ruke nemam. Nemam više ni aure, ni glasa.
Ništa više ne postoji...
Svodovi uzvišenosti
potpuno su srušeni šibanjem
snažnih vetrova besmisla
i svakodnevnih umiranja.
Sva moja osmatranja kroz milenijumske durbine
nisu me odvela dalje od bezbojnih
prostranstava...
Nemam više vatre. Nemam više boja.
Ni mirisa, ni zvuka. Ništa više ne postoji.
Sad znam i sam:
nadmoćnost smrti odražavala se vekovima
na mojim umornim slepoočnicama.
Šta je bila potreba
za prihvatanjem ništavila postojanja
sa mlitavošću smrti u rukama?
Da, znam, san ne mora imati opravdanje.
Večna paranoja (oduvek) je (bila) cena slobode.
Budnost nije dovoljna.
U mom snu strah od smrti
bio je (povremeno) jači od volje za životom.
Ipak, trebalo bi priznati:
za početak (i dok je trajalo)
vredelo se roditi... disati... drhtati...
i svakodnevno umirati,
majka mu stara...
Melburn,
2012.
Izvor: Zoran Bognar:
Insomanija, bele noći Draganić Beograd 2013.
Járó-kelő halott vagyok
Ha képes vagy halálod
előtt meghalni,
azt jelenti,
hogy minden pillanatban élsz…
Életemre
fogadtam,
hasonló valami
nem történhet meg.
És íme,
fogadást veszítettem:
járó-kelő halott
ember vagyok.
Nincs tovább!
Én immár nem én
vagyok. Immár nem létezem.
Csak látomás,
az ismeretlen előre megfontolt szándéka.
A
felhalmozódott felhők repedésén keresztül
az Elízium
partját még halvány fénybe
borítom, de
testem nincs.
Karom sincs.
Aurám, hangom sincs.
Semmi sincs…
Az
értelmetlenség erős szele
és a mindennapos
halál
ütései
megsemmisítették
a magasztosság
boltozatát.
Évezredes
kollimátorokon keresztüli vizsgálódásom
a számtalan
térségnél tovább nem vezetett…
Életerőm sincs
többé. Színem sincs többé.
Se illat, se
hang. Semmi sincs.
Most magam is
tudom:
fáradt halántékomon
a halál
évszázados fölénye tükröződik.
Kezünkben a
halál ernyedtségével
miért kellett
a lét
tárgytalanságát
elfogadni?
Igen, tudom, álmot
nem kell igazolni.
A szabadság ára
(mindig) a paranoia (volt).
A jövő nem elég.
Álmomban a
haláltól való félelem
(időnként) az
életösztönnél erősebb volt.
Mégis: be
kellene vallani:
kezdetben (és még tartott)
érdemes volt
születni… lélegezni… aggódni…
és naponta
meghalni,
a jó anyját…
Melbourne, 2012.
Fordította:
Fehér Illés
Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. –
Raskršće |
Kereszteződés |
Duška Vrhovac Banja Luka
24. mart 1947. –
Memento vivere |
Memento vivere |
Útban vagyok |
Smetam |
Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –
Akár egy szonettet |
Recimo jedan sonet |
Birodalmat építesz a fejedben
–
könyvtárak, gondolatban –
Most a skandináv
mestereken a sor.
Az építési telkeken nyitott parkolók helyén
holnaptól mindenhol könyvtárak épülnek.
A köz kifejezett óhajára.
Egyszintes, ultramodern központok;
sok fa, fém és még több üveg.
A porlepte, öreg tölgyfákat sem vágják ki –
a természet védelme mindenekfelett.
Jó mulatság lesz. Másoknak férfimunka.
Napelemes büszkeség, digitális élvezet:
istenésszel föl nem fogható.
Nyitva felejtett képzeleted rácsain
átsüt
a sörszínű napfény.
Újkori Ramszesz lehetsz, betűpiramisok
ihletett építője és sztélétulajdonos,
ha 162 gyermek apja már nem is…
Ki akarod fájni magadból, ami volt.
Arról, ami van: újabb
kartoték, már nem is beszélve.
Sérült szavak, befejezhetetlen mondatok
keresik menedéked, hol világít az árnyék.
A notórius veszteglők
ösztönösségével
foglalsz területet magadnak,
önkormányzol, kertelsz, válogatsz,
szert tartasz a szív égő romjain.
Sokba kerül a megvilágosodás,
és nem kizárt, hogy valami
váratlan Eseményt
rejt magában: élni kezdesz,
még mielőtt megtudod, hogyan kell.
Felnyitsz egy könyvet, ami
téged olvas;
és hamarabb, mint az állatok beléből,
kiolvassa sorsodat. A tűzön át
a hamuba tartó út ez, a nílusiak szerint.
Vajon kinek az akaratától függ,
hogy a kiejtett szó
visszatérjen a ki nem ejthetőbe,
hogy ne fordulj vissza a kérdések küszöbén:
beléphess a határtalanba,
és a kezdetek mélyein
kifaragva meglásd arcodat?
Csak egyet tudsz: nincs vég semmiben.
Körbejársz az értelem peremén.
És birodalmat építesz a fejedben.
Forrás: https://www.esolap.hu/authors/2-turczi-istvan/1361.html
Carstvo u glavi
stvaraš
– biblioteke, u mislima –
Sad je
red na skandinavskim majstorima.
Na ostavljenim otvorenim parkirališima
od sutra biblioteke će biti građene.
Na izričit zahtev građana.
Prizemni, supermoderni centri;
mnogo drva, metala i još više stakla.
Neće ni prašnjave,
stare bukve iseći –
iznad svega zaštita prirode.
Biće dobra zabava.
Drugima tvrda rabota.
Ponos solarnih panela, digitalan užitak:
božjim umom neshvatljiv.
Preko
slučajno otvorenih rešetaka tvoje mašte
zraci sunca boje piva zrače.
Možeš nov
Ramzes, nadahnuti graditelj piramida
slova i vlasnik stela postati,
ako već otac 162 dece i ne…
Sve što si doživeo ti bi odbacio.
A to što je sada: o novoj kartoteci da ne govorimo.
Tvoje sklonište, gde senka
svetli, ozleđene reči,
nezavršene rečenice traže.
Sa instinktom zloglasnog čekaoca
teritorije
za sebe osvajaš,
samoupravljaš, okolišeš, probiraš,
obrede na žarnim ruševinama srca držiš.
Konačno
saznanje puno košta,
i nije isključeno da u sebi nekakv neočekivan Događaj
skriva: počinješ živeti,
pre no što saznaš, kako uopšte
treba.
Otvoriš jednu knjigu, koja tebe čita;
i pre no
što iz creva životinja,
sudbu ti predskazuje. Put je to
preko vatre u pepeo, prema nilanima.
Uistinu o čijoj li volji ovisi
da već izgovorena reč u neizgovorenu
vrati,
da na pragu pitanja nazad ne krene:
da možeš u beskonačnost kročiti,
te na dubinama početaka isklesano svoje lice ugledaš?
Samo jedno možeš: kraj
ne postoji.
Na rubu razuma kružiš.
I carstvo u glavi stvaraš.
Prevod: Fehér Illés