Predrag Bjelošević: У часу раснутка – Az ébredés pillanatában

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

У часу раснутка   И кад се расаниш. Поново ћеш стајати. На страшном тлу стварности.   Све ће око тебе бити исто.   Нечији остварен сан. Кроз живот ће да те води. Али небо твога ока. Постаће ти уско.   Кретање друмом. Досадно и споро. Јер ти би желио. Све. Брже. А више.   Сад.   Јер ти би хтио. Историју будућности. Спознати. Што разраста се. И теби у инат. Бљеска. Из искре твога. Сниваног искуства.

Az ébredés pillanatában   És amikor felébredsz. Ismét állsz majd. A valóság félelmetes talaján.   Körülötted minden ugyanaz lesz.   Valaki megvalósult álma. Vezet majd az életen keresztül. De szemed mennyboltozata. Behatárolt.   Az országúton a mozgás. Unalmas és lassú. Mert te szeretnél. Mindent. Gyorsabban. Meg többet.   Most.   Mert te szeretnéd. A jövő történetét. Megismerni. Ami szerteágazik. Veled dacolva. Ragyog. Önmagad szikráiból. Az álmodott tapasztalatból.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Трећи трг, Удружење Књижевника Републике Српске, Бања Лука 2020. стр. 8.

Đorđe Kuburić Којот – A prérifarkas

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

 Којот
 
У ноћи
у летњој ноћи белој као камфор ветар је лупнуо прозор.
Сањао сам да је зора и да неко куца, у прозор.
Видео сам лабуда и чуо његову самотну песму;
мнио му белу искреност, самотну заљубљеност,
у свежим, пожудним просторима/мирним водама.
У ветровитим, пустим ноћима
чујем којота
како, егоист, лакрдијашки
арлауче
и зазива зиму и смрт.
 
Izvor: Ђорђе Кубурић: Зашто волим виски и друге изабране песме. Нишки културни центар, 2006.
 
 
A prérifarkas
 
Éjszaka,
a kámfor-fehér nyári éjszakában becsapta a szél az ablakot.
Azt álmodtam, hajnal van és valaki kopog, az ablakon.
Hattyút láttam, magányos dalát hallottam;
a friss, vággyal telt térben/ nyugodt vízen
fehér őszinteségére, magányos szerelmes mivoltára gondoltam.
Szeles, puszta éjjeleken
a prérifarkast hallom,
ahogy önzőn, mókamesterként
nyüszít,
telet, halált idéz.
 
Fordította: Fehér Illés

Dušan Gojkov № 13 - № 13

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 13   sanjao si noćas nobelovu nagradu pa je ispalo da su ti samo puna creva i da valja otići odsedeti na šolji uz novine i cigaretu neki tip vezao bombu oko struka pobio sto dvadeset nevinih u južnoj americi rodilo se dete sa dve glave u africi palo drvo ubilo trideset jednog čoveka a naša privreda napreduje uostalom ti si izuzetno dobro situiran čovek divna žena dobra deca mlada ljubavnica dobar posao stan skoro nov auto članstvo u nekoliko cenjenih udruženja predsednik tri-četiri ugledna žirija za dodelu književnih nagrada koje nose imena provincijskih pesnika što pomreše prerano ili prekasno od loše rakije groznog duvana džangrizavih žena dosade dakle samo ti još nobelova nagrada fali čuj svi smo mi to već toliko puta progutali popušili toliko puta uzastopce jablane moj čemu služi bilo ko od nas moj genije tvoj genije noša moje ćerke i ti što tvrdiš da imaš vizije ma daj prijatelju prijatelji moji kolege lepo je svima vama rekao majakovski a ako ruski ne čitate zogović je sve to fino preveo pa knjige u šake i trt

№ 13   éjjel a nóbel díjról álmodtál de kiderült csak beleid telítettek és jól teszed ha újsággal cigarettával együtt klotyóra ülsz egy akárki derekára bombát kötött százhúsz ártatlannal végzett dél-amerikában kétfejű gyermek született az afrikában kidőlt fa harmincegy embert csapott agyon gazdaságunk meg erősödik különben te módfelett gazdag ember vagy gyönyörű asszony rendes gyerekek fiatal szerető jó munka lakás majdnem új gépkocsi néhány tekintélyes egyesületi tagság három-négy rangos olyan irodalmi díj zsűri elnökség amely a rossz pálinka silány dohány zsémbes asszony unalom miatt túl korán vagy éppen későn meghalt jelentéktelen költő nevét viseli tehát neked csak a nóbel díj hiányzik hallod mi mindannyian ezt már annyiszor lenyeltük elszívtuk annyiszor egymás után daliám bárki közülünk mire szolgál géniuszom géniuszod lányom bilkója és te aki állítod látomásaid vannak na nem barátom barátaim munkatársak majakovszkij szépen megmondta és ha oroszul nem tudtok zogović1 mindent pazarul lefordított hát könyvet a kézbe és tűnés   1zogović – Radovan Zogović (1907 – 1986) Majkovszkij verseit (a manapság nem létező?) szerb-horvát nyelvre kitűnően fordító montenegrói költő.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 24-25.

Zoran Bognar Mrtav sam čovek koji hoda – Járó-kelő halott vagyok

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. – 

Mrtav sam čovek koji hoda
 
Znati umreti pre smrti
znači biti živ u svakom trenutku...
Kladio sam se u život
da ovako nešto nikako nije moglo da se dogodi.
I evo, izgubio sam opkladu:
mrtav sam čovek koji hoda.
Kraj!
Ja nisam više ja. Ne postojim više.
Puka sam opsena, predumišljaj nepoznatog.
Kroz procep nagomilanih oblaka
još samo bledom svetlošću
obasjavam obalu Elizeja, ali tela nemam.
Ni ruke nemam. Nemam više ni aure, ni glasa.
Ništa više ne postoji...
Svodovi uzvišenosti
potpuno su srušeni šibanjem
snažnih vetrova besmisla
i svakodnevnih umiranja.
Sva moja osmatranja kroz milenijumske durbine
nisu me odvela dalje od bezbojnih prostranstava...
Nemam više vatre. Nemam više boja.
Ni mirisa, ni zvuka. Ništa više ne postoji.
Sad znam i sam:
nadmoćnost smrti odražavala se vekovima
na mojim umornim slepoočnicama.
Šta je bila potreba
za prihvatanjem ništavila postojanja
sa mlitavošću smrti u rukama?
Da, znam, san ne mora imati opravdanje.
Večna paranoja (oduvek) je (bila) cena slobode.
Budnost nije dovoljna.
U mom snu strah od smrti
bio je (povremeno) jači od volje za životom.
Ipak, trebalo bi priznati:
za početak (i dok je trajalo)
vredelo se roditi... disati... drhtati...
i svakodnevno umirati,
majka mu stara...
 
Melburn, 2012.
 
Izvor: Zoran Bognar: Insomanija, bele noći Draganić Beograd 2013.
 
 
Járó-kelő halott vagyok
 
Ha képes vagy halálod előtt meghalni,
azt jelenti, hogy minden pillanatban élsz…
Életemre fogadtam,
hasonló valami nem történhet meg.
És íme, fogadást veszítettem:
járó-kelő halott ember vagyok.
Nincs tovább!
Én immár nem én vagyok. Immár nem létezem.
Csak látomás, az ismeretlen előre megfontolt szándéka.
A felhalmozódott felhők repedésén keresztül
az Elízium partját még halvány fénybe
borítom, de testem nincs.
Karom sincs. Aurám, hangom sincs.
Semmi sincs…
Az értelmetlenség erős szele
és a mindennapos halál
ütései megsemmisítették
a magasztosság boltozatát.
Évezredes kollimátorokon keresztüli vizsgálódásom
a számtalan térségnél tovább nem vezetett…
Életerőm sincs többé. Színem sincs többé.
Se illat, se hang. Semmi sincs.
Most magam is tudom:
fáradt halántékomon
a halál évszázados fölénye tükröződik.
Kezünkben a halál ernyedtségével
miért kellett
a lét tárgytalanságát
elfogadni?
Igen, tudom, álmot nem kell igazolni.
A szabadság ára (mindig) a paranoia (volt).
A jövő nem elég.
Álmomban a haláltól való félelem
(időnként) az életösztönnél erősebb volt.
Mégis: be kellene vallani:
 kezdetben (és még tartott)
érdemes volt születni… lélegezni… aggódni…
és naponta meghalni,
a jó anyját…
 
Melbourne, 2012.
 
Fordította: Fehér Illés

Dušan Savić Raskršće – Kereszteződés

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Raskršće        Bolest me svladala. Ležim nepomičan. Spavaća soba deluje sablasno. Posmatram je kao da su mi oči na plafonu. Tišina je zaglušujuća. Teško podnosim apsolutni muk. Podseća na beznađe i smrt. Možda sam već mrtav, a da toga još nisam svestan. Zašto su mi, onda, oči gore – na plafonu? Verovatno je to onaj trenutak kada čovek odlazi u ono nepoznato. Znam, svi moramo da odemo jednom. S visine gledam nepomično telo. Onako ukočeno, s kartonski naboranim licem, liči na leš. Sve stoji mirno, osim kad dašak vetra zaljulja perce i oživi ga na čas. Nakratko uspevam da pokrenem ruku. Bez pomoći vetra. Znači, živ sam! Ta činjenica ne veseli me previše. Više bih voleo da sam mrtav. Siguran sam. Šta će mi život koji to nije. I koliko traje ta neizvesnost? Gde i o koga sam se ogrešio? Treba li da se kajem? Zaboga, ima li nečega posle ili ne? Oči s plafona primećuju grimasu na licu kod poslednjeg pitanja. Pitanja je još mnogo. Nedostaju mi odgovori. Padam u očaj. Osećaj kao kad se preplašena zverčica nađe u lavirintu. Ne plašim se kraja. Plaše me misli – umreću bez odgovora. Linija ima svoj početak i završetak. To je život u kojem postoji red vožnje. Tanka je crta, govori mi razum. Zato treba da gledam samo napred. Ne treba da se osvrćem i izazivam kajanje. Za onim što jesam ili nisam uradio u proteklom vremenu.      Odjednom stiže glas. Neprepoznatljiv, blag, ali odlučan:      – Ne brini! Odgovori su u Tebi! Ja ću ti pomoći da ih pronađeš. Na neka si već odgovorio.      Čudna sila pokreće moje umrtvljeno telo. Uspevam da se pridignem na laktove. Oči, kao ispaljena tanad, zauzimaju mesta u svojim dupljama. Sustiže me odlučna misao. Ne želim da neko drugi učestvuje u mojim jadima. Samo su moji. Ne želim da ih delim s nekim! Pređašnja sila naglo popusti i glava mi ponovo klonu na jastuk. Spremna da se prepusti. Ali nije klonula misao. Znatiželja me kopka da saznam šta je naumio taj iznenadni glas. Ipak, samo sam čovek. U meni se rasplamsava borba. Jedna strana bi da sazna, a druga je protiv. Bes me obuzima u ovoj podvojenosti. Ponovo sumnjam u svoj karakter. Ili se sve menja na raskršću!?!      Ne, ne plašim se smrti, ali se plašim kako ću umreti. Ako je tu, voleo bih da me uzme bezbolno. Po mogućnosti odmah!      S kreveta skačem na tresak ulaznih vrata. Žena se izvinjava što me probudila. Pravda se naletom vetra.      – Ranije sam otišla na pijacu. Donela sam ti današnje novine. Daju i poklon knjigu.      Zanimaće te sigurno...      Preko prednje strane novina zalepljen je prozirni najlon iz kojeg viri naslov: Franc Kafka – Presuda.

Kereszteződés        Legyőzött a kór. Mozdulatlanul fekszem. A hálószoba kísértetiesen hat. Szemem mintha a mennyezeten lenne, úgy szemlélem. Harsány a csend. A nesztelenséget nehezen viselem. A kilátástalanságra, a halálra emlékeztet. Talán már halott vagyok, csak éppen nem fogtam fel. Akkor szemem miért van fenn – a mennyezeten? Valószínű ez az a pillanat, amikor az ember abba az ismeretlenbe távozik. Tudom, egyszer mindenkinek el kell menni. Magasból nézem a mozdulatlan testet. Kartonként gyűrött arccal, mereven, halottra hasonlít. Minden nyugodt, kivéve mikor a szellő egy pillanatra megmozdítja a tollat, életre kelti. Karomat sikerül megmozdítani. A szél segítsége nélkül. Tehát, élek! Ez a tény túlságosan nem lelkesít. Jobban szeretném, ha halott lennék. Az ilyen élet nem élet. Meddig tart ez a bizonytalanság? Hol és ki ellen vétkeztem? Vezekelnem kell? Van ezután valami vagy nincs? Az utolsó kérdésnél a mennyezetről a szem arcomon grimaszt vesz észre. Sok még a kérdés. A válaszokat hiányolom. Kétségbe esek. Az útvesztőbe tévedt riadt vad érezhet így. Nem a vég riaszt. Riaszt a gondolat – a halál válasz nélkül ér. A vonalnak van kezdete és vége. Ez a menetrend szerinti élet. Vékony vonal, állítja elmém. Ezért előre kell néznem. Nem kell visszatekintenem, bűnhődnöm. Amiért a múltban valamit megtettem vagy nem tettem meg.      Egyszerre egy hang jelentkezik. Ismeretlen, gyengéd, de határozott.      – Ne gyötrődj! A feleletek Benned vannak! Majd segítek, hogy megtaláld azokat. Egyesekre már feleltél is.      Bénult testemet furcsa erő mozgatja. Sikerül felkönyökölnöm. A szem, kilőtt golyóként, elfoglalja helyét a szemgödörben. Határozott gondola ér el. Nem akarom, hogy hányattatásomban más részt vegyen. Egyedül az enyém. Megosztani senkivel sem akarom! Az eddigi erő hirtelen elhagy, fejem ismét a párnára hull. Átadásra kész. De a gondoltok nem ernyedtek. Érdekel, az a váratlan hang mit akart. Mégis, csak ember vagyok. Fellángolt bennem a harc. Egyik fél tudni akar, a másik ellenzi. Dühít e kettősség! Alaptermészetemet ismét kétségbe vonom. Vagy a kereszteződésen minden változik!?!      Nem, nem a haláltól, a hogyan -tól félek. Ha itt van, szeretném, ha fájdalommentesen vinne el. Lehetőleg rögtön!      Az ágyból a bejárati ajtó csapódására ugrok fel. Feleségem sajnálkozik, mert felébresztett. A szélre hivatkozik.      – Korábban mentem a piacra. Neked a mai újságot hoztam. Ajándékkönyvet is adtak.      Biztosan érdekel…      Az újság első oldalára ragasztott átlátszó műanyag csomagolásból virított a cím: Franz Kaffka – Az ítélet.      Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 56-57.

Duška Vrhovac Memento vivere – Memento vivere

Duška Vrhovac Banja Luka 24. mart 1947. – 

Memento vivere   Samo nastavljam kao da je ovako jedino moguće duša od krvi i mesa korak usmeren večito do tuge do iskona uvek iznova zemlju i travu dodirujem zemlja i sama govoru vetra i bilja razumljiva i srodna u pesmu stavljam što u dah ne stane.

Memento vivere   Mindössze folytatom mintha egyedül csakis így lehetne hús-vér lélek léptek váltig a bánat az eredet felé újra és újra földet füvet érintek maga a föld is a szél és a növények nyelvén érthető velük rokon versbe foglalom mindazt ami a sóhajba nem fér.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.duskavrhovac.com/knjige/izabrane/u-medjuvremenu.html

Markovics Anita Útban vagyok – Smetam

 

Markovics Anita Pécs 1980. március 15. –

Útban vagyok   A kés útja vagyok, bőröm a balta útja, alatta a hús tőrre gyanakvó, a csont buldózer közeledtét tudja, mások ilyenkor Istent emlegetnek, én, én nem, nem, én csak a magamé vagyok életemben és halálomban is.

Smetam   Put noža sam, koža mi je put sekire, meso ispod bodež sluti, kost blizinu buldožera oseća, drugi u tim trenucima Boga spominju, ja, ja ne, ne, samo sam svoj i u životu a i u smrti.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://dokk.hu/versek/olvas.php?id=44201