Jász Attila Bronz csokornyakkendő – Bronzana mašna

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

Bronz csokornyakkendő
 
Kedves Fernando, vagy nem is tudom, hogy szólítsalak. Szobrod mellett ülök
a kávéházban a napon. Kissé merev. Épp rendel, lendül a keze. Kalap, bajusz,
csokornyakkendő. Szemüvege otthon maradt. Cipője fényes, a keze is. A sok
simogatástól. Én is kézbe veszem. Forró kézfogás, éget szinte. A bronz milyen
forró tud lenni. Ide jártál kávézni, azért van itt bronz asztalnál ülő szobrod.
Mellette üres szék. Ki mer leülni melléd? Turisták, akik nem tudják, kis is
voltál. De hát ki tudhatná ezt? A meleg miatt nem kávét, hanem sört rendelek,
egy pohárral neked is töltök. Tudom, avantgárd éned nevetne csak magában.
Tudom, hogy vörösboros vagy. Mégis. Ülök még melletted egy kicsit. Magyar
nyelvű könyved kiteszem közénk. Nem lapozgatja a szél, szélcsend és utcazaj.
 
(Lisszabon, 2017 május vége)
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs könyvkiadó Budapest 2019.
 
 
Bronzana mašna
 
Dragi Fernando, ustvari ni ne znam kako da te oslovim. Pored tvog kipa
u kafani na suncu sedim. Malo je ukočen. Baš ordinira, ruka mu je u zamahu.
Šešir, brkovi, mašna. Naočale je kod kuće ostavio. Cipele su sjajne, a i ruke. Od
mnoštva milovanja. I ja u ruke uzimam. Rukovanje je vruć, skoro prži. Takva je
bronza, zna biti vruća. Tu si navraćao zato je tu tvoj pored stola sedeći kip od
bronze. Pored je prazna stolica. Ko sme pored tebe sesti? Turisti, koji ni ne znaju
ko si bio. Ali ko bi mogao to znati? Zbog vrućine ne kafu, pivo naručujem,
čašu i tebi punim. Znam tvoja avantgardna duša samo bi se u sebi smejala.
Znam, crno vino voliš. Ipak. Malo ću se pored tebe zadržati. Tvoju knjigu
na mađarskom između nas stavljam. Vetar, zavetrina, ulična buka ju ne lista.
 
(Lisabon, koncem maja 2017.)
 
Prevod: Fehér Illés

Turczi István: [Utószó] – [Pogovor]

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

[Utószó]
 
Eső. Mostanában elemében van. Gomolyog, zihál, zúdul, fut, tolakszik, furakszik, ezer láthatatlan résbe bújik, új tereket foglal el, álmaid kobalt-karóin kúszik egyre feljebb, egyre mélyebbre: bemászik a bőröd alá, az idegeidre megy, megborzongsz, libabőrös leszel, hideg futkos a hátadon, de a következőnek megélt pillanatban a „millió kis ezüst bogár” ahonnan jött, máris ott repül, fent az égben, a Napban - lent meg „nyomát se lelni”, „nem mutatja semmi, hol volt, ha volt és hova lett.”
Eső. Szertartást végez, a maga konok szertartását végzi, az Idő nélküli idő kezdete óta. Áldoz, megtisztít, beavat. Szabó Lőrinc anyaglelkű esője ugyanonnan hullik, ahonnan Odüsszeusz (mégsem) hiába várta az istenek kegyét, Prospero az ítéletet, Miskin a feloldozást. A Nagy Neurotikusok esője éppolyan nedves mint a portakarító, ürülékoldó, fölesernyőzött, köz-napi eső. Szenvedélyre, szívre, érzésekre hivatkozni kár. Nincsenek szélsőértékek, talán értékek sincsenek. A vegetatíva eláraszt mindent, megfojt és elfed. Az enyészet így lesz elviselhető középállapot. Már csak a kopogás hallatszik az égi fedél alatt. Repetitív zene, minimalista felfogás, egybemosódó tónusok.
Eső. „A föld éneke.” Walt Whitman óta sokat szürkült. Nem száll zúgó szárnyon repülve a jövő-fény felé, szivárvány ritkán kíséri és visszhangja sincs. Egyedül az vigasztaló, hogy felénk közelít. Feléd. Virágot, fát, állatokat mutat, s hogy miként kell élned idelenn. Arcodra hull, saját fényében mosdat, s ha leszáll az est, annyi nyugtot ad, mint pihenésre kér a szerelem.
Eső. Betű-eső, kép-eső, sors-eső. Egy irodalmi folyóirat első csobbanása. Valódi torokból próbavíz. Halmaz és állapot. Mítosz és csatorna. Fohász a majdani „országos esőért”. Úgy forgasd ezt a 22 teleírt lapot, mint a tatot-kártya 22 misztikusnak álcázott, mégis határtalanul egyszerű képét:
„Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg.”
 
Forrás:
 
 
[Pogovor]
 
Kiša. Ovih dana je u svom elementu. Kovitla, dahće, sruči se, trči, gura se, nameće se, u hiljadu nevidljivih otvora ulazi, nove prostore osvaja, na kobaltnim kolcima tvoga sna se sve više penje, sve dublje: ispod kože ti se uvlači, nervira te, draži, koža ti se naježi, groznica te hvata, ali u sledećem doživljenom trenutku „bezbroj sitnih srebrnih buba” odakle su došli, tamo gore na nebu, u Suncu lete – a dole „ni traga im nema”, „ništa ne pokazuje gde su bili, ako su bili i gde su nestali.”
Kiša. Obred drži, svoj tvrdoglavi obred od početka Vremena bez vremena održava. Pričesti se, čisti, posveti. Stvarna kiša Lerinca Saboa sa istog mesta pada odakle Odisej milost bogova, Prospero presudu, Miškin izbavljenje (ipak nije) uzalud čekao. Kiša Velikih Neurotičara je isto toliko vlažna kao i svakodnevna kiša šta prašinu sprema, izmet rastvara, kišobran otvara. Pozivati se na strast, srce, osećaje zalud je. Granične vrednosti ne postoje, možda ni vrednosti ne postoje. Preživljavanje sve potopi, guši i prekriva. Prolaz je ovako na neki način podnošljiv. Ispod nebeskog pokrivača se samo lupa čuje. Repetitivna muzika, shvatanje minimalista, stapanje tonova.
Kiša. „Pesma zemlje.” Od Volt Vitmana umnogome se posivila. Prema svetlu budućnosti na bučnim krilima lebdeći ne leti, duga retko ju prati, ni odjeka nema. Jedina uteha je da prema nama se približava. Prema tebi. Pokazuje cvet, drvo, životinje i tu dole kako trebaš živeti. Na lice ti pada, u vlastitom sjaju se kupa, a ako se veče spusti toliki spokoj daje koliko ljubav za odmaranje moli.
Kiša. Kiša slova, kiša slike, kiša sudbe. Prvi pljusak jednog literarnog časopisa. Probna voda iz stvarnog grla. Agregatno stanje i stanje. Mit i kanal. Molitva za buduću „sveopštu kišu”. Ta 22 ispisana lista tako okreći kao 22 mistično prerušene, ipak beskrajno jednostavne slike tarot karte:
„Sve dobro pogledaj te što je dobro, zadrži.”
 
Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Nyet – Njet

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Nyet        Vadmalac komája azzal a kérdéssel állt elő, hogy mi történik, ha elveszik a villanyt? A villanyáramra gondolt, s nem tudta, jól fogalmaz-e, amikor azt mondja, hogy "elveszik". Talán alkalmasabb lenne az "eltűnik" kifejezés.      Vadmalac frappánsan válaszolt:     - Akkor sötét lesz. - Még megtoldotta ennyivel: - Főként éjszaka.      Ám a koma nem honorálta a vadmalacosan lakonikus mondatot, ugyanis ő a háborúra gondolt. Hogy minden leáll, nem működik semmi se.        - Nye.        - Nye?        - Azaz nyet. Azaz.

Njet        Jaran znatiželjno se interesirao kod Vepra, šta će se desiti u onom slučaju, ako elektriku oduzmu? Mislio je ne struju, ali nije znao da li se dobro izražava kad kaže „oduzmu”. Možda bi „nestaje”bilo prikladniji izraz.      Vepar je frapantno odgovorio:      – Tad će mrak biti. – I još je dodao: - Pogotovo tokom noći.      Ali jaran uopšte nije bio oduševljen sa lakonskom rečenicom ala vepar, jer on je na rat mislio. Da će ama baš sve stati, ništa neće funkcionirati.      – Nje.      – Nje?      – Ustvari njet. Da, stvarno.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#63

V. P.: Фебруар у шуми – Február az erdőben

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Фебруар у шуми   Зима је сасвим другачија, и сунце ме пече у теме, на шумском пристранку, овог фебруара.   Огласио се мобилни телефон из неког другог света, али нисам се одазвао, већ сам чучнуо посматрајући бокоре qубичица.   Књиге кажу да ту доле, при дну стабаоца, зимују гусенице плавих лептира.   Вероватно је то неко некад проверио... Лине, Фабре или трећи систематичан човек.   Углавном, треба им веровати, они су имали више времена од нас, баш стога што ми данас много брже живимо.

Február az erdőben   Ez egészen más tél, az erdei tisztáson, ezen a februári napon a nap is fejem búbját süti.   Megszólalt a hordozható telefon, egy másik világból, de nem válaszoltam, leguggolva az ibolyabokrokat néztem.   A könyvek szerint itt, lenn, a gyökérzetnél telelnek a kék lepkék hernyói.   Ezt már valaki biztosan ellenőrizte… Linné, Fabre vagy valaki más természettudós.   Rendszerint hinni kell nekik, nekik több idejük volt, éppen ezért mi, manapság, sokkal gyorsabban élünk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 12.

Katarina Sarić Pjesma pvučena za nos – Orránál fogva meghúzott vers

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Pjesma povučena za nos
 
Umarširala je jednog kasnog ljeta
pravo u onaj moj ćorsokak
u kojem sam zamaskiran džabalebario posljednje gerilske dane.
Samo Miholj i ja i par guštera.
 
Sva bučna i raskošna kao Katjuša
u pratnji hora Crvene armije.
Kao sa Čarobnog brijega madam Šoša.
 
Izdavala se za aktivistkinju za ljudska prava
za pjesnikinju i tamo nekakvu lajf kočerku.
Za šta se sve nije izdavala –
a nije znala gdje joj je dupe a gdje glava.
 
I dok je vadila neke sitnice i pravila nepodnošljivu buku sa stolice (do moje)
pamet mi je odmah pomjerila.
 
I baš sam pomislio kako bi to bio dobar štos
da povučem je za nos.
 
(Odmah me je ispod nekih, kao mačkastih naočara, pročitala).
Čitao sam je kao poeziju sa ovih naših crnogorskih gora, čistu žuboravu epiku,
potopljen u to žuborenje kao u ledenu planinsku rijeku.
(Tamo u onom mom Megalopolisu odavno zagađenu, pregaženu točkom civilizacijskog napretka).
 
(I tamo me i ne pita niko da l’ još sam živ, da l’ pamtim zamke za ptice, oblutke i žabice
i ukus vode).
 
Čitao sam je unatraške kao kroz laserska sočiva, polomljene zube,
dvostruku ekspoziciju,
,,korak naprijed nazad dva al’ bićeš moja sva”
(u mislima već sam okretao ražanj).
 
Kod nas se ovdje već vjekovima ne napreduje (osim u hajkama)
plemenskim legendama, stereotipnim epskim ponavljanjima
u kojima me svaki put pitaju jedno te isto:
Živ li sam, kako sam i kako mi u tuđini ide
planiram li da se ikad vratim makar u pepelu svoj na svome.
 
Kod nas je ovdje vrijeme stalo,
(a tamo bi ga platili suvim zlatom).
 
Bješe tek odzvonilo podne sa crkve
i đavo je sletio na moje lijevo rame
i sjećanja su provalila barikade mog ćorsokaka.
Pokuljala je divlja planinska voda (i meni od nje voda na usta).
 
Ponovo sam postao onaj deran koji hvata ptice rugalice na svakom ćošku od ulice
(a ova je uletjela baš po mjeri moje reakcije i akcije i nije mi mnogo ni trebalo).
Već sam bio onaj stari, već u sedlu.
 
Dan se protezao kao lijena mačka,
kao njeno zategnuto tijelo ispod lake haljinice.
Bilo je to jedno od onih popodneva koja se provuku kroz kožu kao skener.
Kao transcendencija u imanenciju
Entropija u redudancu
Duh kroz bocu
Ja kroz nju na milion načina.
 
Okupiran štosno kao ruganjem svom tom njenom pravljenju buke,
slobodnom letu ptice rugalice (koji me je bolio kao antipod mojim lancima)
a i da ne ,,provali“ da sam sam uhvaćen na vlastiti mamac
nisam stigao da joj kažem da sam kao oženjen,
da imam tamo kao neku ženu, tamo preko i daleko
i da svaki put se vraćam kao na lanac.
 
Nisam stigao ni da zatvorim bocu u koju sam se kao duh vratio,
u koju sam nju za put spakovao:
Za suvo grlo i onu tamo nemušt,
Za sve one crne dane, zime mog prokletog Megalopolisa
Za ono ne-daj-bože
 
Iz koje ću joj u noćima Crnog sunca slati nemušte poruke davljenika S.O.S.
Da mi pravi buku, da izdržim (a i da znam da još sam živ)
Da je protrljam,
Da se ugrijem,
Da ispuni mi još samo jednu želju –
Prije nego me pregaze, samelju
točkovi onog mog tamo Megalopolisa,
onog mog kao braka.
 
Još samo jedno lijeno mačkasto popodne onog našeg crnogorskog kamena,
onog našeg džabalebarenja i zaustavljenog vremena
i đavola ispod stare crkve.
U kojem mi je ona pamet pomjerila.
Da ne znam od tada gdje mi je dupe a gdje glava…
 
I jest’ mi bio neki štos
da povučem je za nos.
 
Izvor: https://nigdine.com/katarina-saric-pesme/?fbclid=IwAR3Nje3RKHdITTftjqeDfsDeVwCkVEwsP9ifxUBnFnV_rXjLZzmnnuD2JEc
 
 
Orránál fogva meghúzott vers
 
Egy későnyári nap a nő
abba a vakutcámba sétált
melyben utolsó gerilla napjaimat álcázva semmittevéssel töltöttem.
Csak az Indián nyár meg én és néhány gyík.
 
A nő hangos és fényűző mint Katyusa
a Vörös hadsereg kórusának kíséretében.
Mint madame Chauchat a Varázshegyről.
 
Mutatkozott emberi jogok aktivistájaként
költőnőként és holmi élő világítótoronyként.
Mi minden nem volt –
közben azt sem tudta hol a feneke és hol a feje.
 
És míg apróságokat szedett elő meg a (mellettem lévő) székről éktelen lármát csapott
agyamat elmozdította.
 
Éppen arra gondoltam az lenne az igazi cselfogás
ha meghúznám az orrát.
 
(Macskaszerű szemüvege mögül rögtön rájött miben sántikálok.)
Mint ezekről a montenegrói hegyeinkről származó költészetet, a jeges hegyi patak csobogásába
süllyesztett tiszta csobogó lírát olvastam.
(Ott abban a régóta szennyezett, a civilizáció-fejlődés kerekével eltiport Szuper-városomban).
 
(És ott senki sem kérdezte meg élek-e még, emlékszem-e a madárcsapdákra, a kavicsokra és a békákra
és a víz ízére).
 
Lézerlencséken, törött fogakon, kétszeres robbanáson keresztül
visszafelé olvastam,
„egy lépés előre kettő hátra de az enyém leszel”
(gondolatban már a rostélyost forgattam).
 
Itt nálunk évszázadok óta nem haladunk előre (az üldözést kivéve)
a törzsi legendákban, az elkoptatott eposzi ismétlésekben
mindig ugyanazt a kérdést teszik fel:
Élek-e, hogy vagyok, az idegenben hogy találtam fel magam  
legalább hamu formájában az ősökhöz valaha is vissza akarok-e térni.
 
Itt nálunk megállt az idő
(ott meg tiszta arannyal fizetnének).
 
Éppen elhangzott a déli harangszó
bal vállamra az ördög telepedett
és útvesztőm torlaszát az emlékek áttörték.
Előtört a vad hegyi víz (ettől számban is a víz).
 
Ismét az az utcasarkokon sokszavú poszátákra vadászó csibész lettem
(éppen akcióm és reakcióm mérete szerinti röppent be és nem haboztam).
Újra az a régi voltam, már nyeregben.
 
Lusta macskaként nyúlott a nap,
mint nyújtott teste a könnyű ruha alatt.
A délután a bőrön lapolvasóként áthatoló délutánok közül való volt.
Mint az érzékelhető valóságban a természetfeletti
A bőségben a rendezetlenség mértéke
A palackban a szellem
Én meg rajta, a nőn keresztül millió módon.
 
A nő handabandázása ahogy mondják csúfolódása
a sokszavú poszáta szabad röpte (ami kötelékeim antipódusaként fájt) kerített hatalmába
meg az nehogy „rájöjjön” saját csalim foglya vagyok
nem volt időm arra, hogy megmondjam neki, nős vagyok
hogy ott, messze a túloldalom asszony vár rám
és minden alkalommal leláncoltként térek vissza.
 
A palackot sem sikerült bezárnom melybe szellemként tértem vissza
a nőt meg az útra készítettem:
A száraz torokért és az ottani csendért
Az átkozott Szuper-városomban eltöltött a fekete napokért, telekért
Azért a ne adj istenért
 
Amelyekből a Fekete nap éjjelein a nőnek a fuldokló néma S. O. S  üzeneteit küldöm
Hogy handabandázzon nekem, hogy kibírjam (hogy tudjam még élek)
Hogy megdörzsöljem
Hogy felmelegedjek
Hogy még egy kívánságomat teljesítsen –
Mielőtt még az ottani Szuper-városom
házasságom kerekei
össze nem törnek.
 
Csak még egyszer egy lusta macskás délutánt azt a montenegrói kövünket
azt a semmittevést a megállított időt
és az ördögöt az öreg templom mellett.
Melyben a nő agyamat elmozdította.
Hogy attól kezdve ne tudjam hol a fenekem és hol a fejem…
 
És az lenne az igazi cselfogás
ha meghúznám az orrát.
 
Fordította: Fehér Illés 

Vladanka Cvetković Zvede – Csillagok

 

Vladanka Cvetković Subotica 29. mart 1953. – 

Zvezde   Zvezde su deo neba, a ja – samo žena. Ljudi su zavidni, a ja zavidim samo zvezdama, samo bih s njima mesto da promenim!

Csillagok   Ott fenn az égbolt és a csillagok, én meg – itt egy asszony. Az emberek irigyek, én csak a csillgokat irigylem, helyet velük cserélnék!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.avlija.me/poezija/poezija-vladanke-cvetkovic

Predrag Bjelošević: Она је пјесма, она је вријеме пјесме – A lány költemény, a lány költeménykorszak

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

Она је пјесма, она је
вријеме пјесме
 
Она је пјесма. Она је вријеме пјесме.
Она је пјесма времена. Она је вријеме
у ком. Сваки дотицај са њом постаје пјесма.
 
Она је вријеме пјесме и пјесма.
Само твога времена. Она је пјесма.
Што сутра утихнуће у даљини.
 
Утихнути у даљини. Само да би за тебе
постала пјесма даљине.
Пјесма даљине – омча љепоте.
 
Њен ехо грлиће те са свих страна.
Њена дуга – ниска распјеваних боја и гласова.
Биће твој анђеоски ореол. У ком спознаћеш.
 
Радост пјесме преосталог времена.
 
Она је пјесма. Она је вријеме пјесме.
Она је јастук твога будућег времена.
Она је пјесма. Она је твој остварени сан.
 
Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Удружење Књижевника Републике Српске, Бања Лука и Штампар Макарије, Београд 2020. стр. 15.
 
 
A lány költemény, a lány
költeménykorszak
 
A lány költemény. A lány költeménykorszak.
A lány a korszak költeménye. A lány korszak,
amelyben. Minden vele való érintkezés költemény.
 
A lány költeménykorszak és költemény.
Csak a te korszakodé. A lány költemény.
A holnap messzeségbe vesző.
 
A messzeségbe veszni. Csak azért, hogy számodra
a messzeségbe vesző költemény legyen.
A messzeség költeménye – a szépség tömlöce.
 
Visszhangja minden irányból ölelni fog.
Szivárványa – a színek és hangok daloló gyöngysora.
Angyali nimbuszod lesz. Melyben felismered.
 
Fennmaradt korszakod öröm-költeményét.
 
A lány költemény. A lány költeménykorszak.
A lány eljövendő korszakod vánkosa.
A lány költemény. Megvalósított álmod.
 
Fordította: Fehér Illés