Gergely Tamás Lélek – Duša

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Lélek          Malacka szerint tolvaj kétféle van: aki a zsebedből kihúzza a pénzt, betör a házadba vagy az úton leállít, és elveszi az autódat például, továbbá van, aki a lelked lopja meg. És ez utóbbi – mondja Malacka kikelve magából – a szörnyebb.        Vadmalac erre felkapja a fejét… Ha el lehet lopni, akkor létezik a lélek. Szagtalan, láthatatlan, de létezik.        Az évek során tett fel magának ilyen kérdéseket. A levegő is láthatatlan, de a szél fújja, a semmit nem fújhatná. Lehet, hogy még súlya is van. A levegőnek. Leng, ugye, könnyű szellő, pusztít vihar…        No de a lélekre visszatérve: azt sejtette, hogy a vadmalacoknak van lelkük, mert ők érzékenyek, de vajon a csörtető, másokat eltiporni szándékozó vaddisznóknak is lenne? Úgy tűnik, kell nekik. Másképp miért lopnák…?

Duša        Po Prasici dve vrste kradljivaca postoje: neko ti iz džepa novac vadi, provali u kuću ili te na putu zaustavlja i oduzima, primera radi, tvoj auto, a neko drugi ti dušu krade. Ovaj zadnji – kaže Prasica skroz izvan sebe – ovaj je mnogo gori.      Vepar na to žustro reagira… Ako se može ukrasti, onda postoji. Bez mirisa je i nevidljiv, ali postoji.      Tokom godina postavio je sebi takva pitanja. I vazduh je nevidljiv ali ga vetar duva, ništa ne bi mogao duvati. Možda još i težinu ima. Da, vazduh. Lebdi, zar ne, lagan povetarac, vihor razara…      Ali što se tiče duše: naslutio je da vepri dušu imaju jer su osetljivi, ali i oni vepri koji gone, druge na svaki način bi uništitli, i oni dušu poseduju? Izgleda da im treba. Što bi inače krali…?   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://ujnepszabadsag.com/2022/07/12/lelek/?fbclid=IwAR1yO4IieK_V4MkRniA-kWcwWfe6BjbIJo2j_1xQ8l0N6oKTlAxCB7JP0ug

Turczi István: Egy év – Jedna godina

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

goog_1535189437Egy év   – tizenkét vers kívül és belül, időszámításom szerint –   Magamról többé már…   Magamról többé már semmit. Halántékvermek, árnyékvagonok, ködben veszteglő fehér kikötők és vélt megérkezések után mostantól kovásztalan csend. Ima és emlékezés. Fiamnak mesélek régvolt történetet. Négy pohár koccan; a tálon hús, tojás, kenyér és keserűgyökér. A sós víz is enyhet ád, akár az összegyűjtögetett könnyek. Amit értem tettél, nem felejtem, Uram.                                             (niszán)     Mintha kezdete se volna…   Mintha kezdete se volna az időnek, egyszerre tavasz villantja rám fehér fogát, és világosság árad mindenünnen. Tegnap még koponyasötétben ültünk, akár egy múzeumban, mit rég bezártak, s a behajtott spaletták mögött álompor-lepedőbe burkolózva vártuk a kívülről dobbanni készülő szív zaját. De nem téveszt meg a szárnyas fény: mintha kezdete se volna, olyan reménytelen.                                           (ijár)     A felhőkkel sodródó fák…   A felhőkkel sodródó fák nevetését böngészem. (Gótikus, zöld rohanás a semmi felé.) Színek derengik át a susogó némaságot. Birkózó virágok akarata karol körül. Súlya van a légnek, irgalmas sodra, csak a szálló madár árnyéka könnyű. Emlékek folynak át a messzeségen, akár nyelvemen a méz és a tej. Valamit tudunk a világról, valami nem is fontosat. Talán jövő is lesz még, elmondani.                                            (sziván)     Mindenhová követ a nap…   Mindenhová követ a Nap, kiszáradt torka elnyeli elsuttogott zsoltáraimat. Arcom repedéseiben ezernyi fűszál pihen, s a kéz lecsüng, mint égő csipkeág. Más lett az ég, és más lett a föld alattunk, mintha korhadt gerendán ülne féreg és madár, egyszemélyben. És ez a remegés! Mintha távol robbantanának. Felfoghatatlan, miért. Most is, mint mindig, menekülőben.                                             (tammuz)     Egyszer elfelejtjük, milyen…   Egyszer elfelejtjük, milyen a pusztulás — a lerombolt szív-szentély, a gőzölgő tudat s világtérképeken az atomvillanás. Egyszer elfelejtünk emlékezni, az öröklét üvegkupoláiban hűsölünk, ki feljebb, ki lent, attól függően, hol szorított helyet a gondviselés. De addig túl eszmék és tárgyak sikolyán, az élhető élet puha szorításában tovább, ha már nem maradt más, csak vigasztalás.                                             (áv)     „A múltnak megvan a maga…”   „A múltnak megvan a maga igaza.” Kürt hangja szól, megtérésre hív, közelednek a pergamen-arcú, törékeny ünnepeltek. Felszikrázik bennem a hiány: a városok, a csodával határosak, miket bejártam, a kegytárgyak s a túlvilági emberek, — hiába reméltem, hogy új életre kelnek, és megszólalnak bennem kérleletlenül — lábam előtt szanaszét hevernek mint a nyár angyalcsontjai.                                             (elul)     Ez lehet az, amit a sors…   Ez lehet az, amit a sors ígért nekem. Ezek a felhők és tengerek; a gyomorban kószáló görcsök, szerelmek; s a pillantásban fellobbant gyertyafény egy más idő peremén. Tíz bűnbánó nap után a megítéltetés. Majd sátrakat látok, vidám gyermek-arcokat, citrus illatát lengeti felém a szél. Itthon vagyok, mégis úgy érzem, mindez kevés; a megérkezéshez indulni kell. Előre vagy vissza akár: ahonnan.                                              (tisri)     A szív, akár a Nap…   A szív, akár a Nap, a házak tetején, játszóterek fölött, s az ablak üvegén, fogyatkozik. Zsugorodnak a percek, belülről monoton rágást hallani. Gyűlik a szégyen — tócsákban, fejfákon, cserepesedő szájszéleken. Színhelyek vannak, már csak a tett. Ólompor száll a sötéthez szokott szemre, s az ellenfényben olyan a csend, akár egy feszülő kötél. Hol van, ami már nincsen, Hesván úr?!                                              (hesván)     Minden este egy gyertyával…   Minden este egy gyertyával többet gyújtunk, nyolc napon át ismét fellobban a szemekben a régi fény. „Áldott vagy Örökkévaló Istenünk, a világ királya, ki megszenteltél minket törvényeiddel.” Próbálunk végre rendesen lélegezni, beszélni, örülni kicsit a félhomályban melegedő szavaknak, és hinni, hinni a mesevalóságban, s hogy a világ megint meghirdethető.                                                 (kiszlév)     Ott, ahol még történik valami…   Ott, ahol még történik valami, föld-ég törésvonalán, erdők véredényeiben, hóvakságban, sátortalan téliviharban, tompa, tükörmélyi hallgatásban, ahol a versek, akár egy karcsú hattyúdallam, emlékeink fehér kajakján tovasiklanak, és lélekidéző, északi sámánok módjára belevesznek a múlt leheletének becézett, konokul gomolygó ködbe, ott éjjel vannak a leghosszabb éjjelek.                                               (tévész)     A fák újéve jött el…   A fák újéve jött el szoknyás suhogással, szemhéjukat résnyire nyitják a rét lakói, mást álmodnak a póznákon gubbasztó madarak, a hólé csak locsog és tisztuló égen úsznak a tegnap még öldöklő felhők tova. Régi barátok árnyékból kibomló arca temetőbe hív, hol az ébredés elképzelt ritmusában kigyulladnak a nevek, s „a sírkövek pikkelyei ragyognak.” Hazafelé a buszjegyre írom döcögős betűkkel: „Dicsérd a telet, de könnyíts rajta.”                                                  (svát)     Nem marad más, csak a játék…   Nem marad más, csak a játék, a sorsvetés kegyetlen játéka ilyenkor farsang idején. Elpusztulunk? Megmaradunk? Purimspíl. Lehetnék válasz én is, te is, ami: ugyanaz. Vagyunk metafora, szivárványhíd, lüktetés a hajlékot adó idő tenyerén. Bőr és emlékezet. A vers, látod, azt akarja, hogy éljünk; nyírfavirág- emlékű, pontos szavakban, örvénylő varázslatokban, most és talán mindörökké.                                                (ádár)     Epagomena a „Tizenkét vers”-hez   Fiamnak mesélek régvolt történetet, akár egy múzeumban, mit rég bezártak: súlya van a légnek, irgalmas sodra. Más lett az ég, és más lett a föld, a lerombolt szív-szentély, a gőzölgő tudat. Felszikrázik bennem a hiány: a városok, a gyomorban kószáló görcsök, szerelmek; belülről monoton rágást hallani. Minden este egy gyertyával többet — a versek, akár egy karcsú hattyúdallam, az ébredés elképzelt ritmusában kigyulladnak, örvénylő varázslatokban, most és mindörökké.   Mikor volt legközelebb hozzád az Isten?

Jedna godina   – dvanaest pesama izvan i iznutra, po vlastitom računanju vremena –   O sebi više…   O sebi više ništa. Posle jame lobanja, vagona senki, u magli ostavljenih belih luka i valjda stizanja od sada je tišina bez maja. Molitva i sećanje. Sinu nekadašnji događaj pričam. Četiri čaše se kucnu; na tacni je meso, jaje, hleb i dvornik. I slana voda blagost daje, poput sakupljene suze. Što si zbog mene činio, zaboraviti neću, Gospode moj.                                           (nisan)     Vreme kao da ni…   Vreme kao da ni početka nema, odjedanput bele zube mi proleće pokazuje i odasvuda svetlost se probija. Još juče smo u mraku lobanja sedeli kao u odavno zatvorenom muzeju i iza spuštenih roletni u plahtu prašine sna umotano čekali huku srca što kucati iz vana se sprema. Ali krilata svetlost me neće zavesti: kao da ni početka nema, toliko je beznadežna.                                           (ijar)     Smeh vetrom otrgnutih drveća…   Smeh vetrom otrgnutih drveća istražujem. (Gotska, zelena jurnjava prema ništa.) Nemušt što šumi boje prosvetljavaju. Volja ratobornih cveća me grli. Vazduh težinu ima, brzica mu je milosrdna, tek je senka ptice u letu lagana. Preko daljine uspomene protiču, poput meda i mleka na jeziku mom. O svetu nešto znamo, nešto što je nevažno. Možda će još i budućnosti biti, za ispričati.                                            (sivan)     Sunce me svugde prati…   Sunce me svugde prati, moje odšaptane psalme njegovo isušeno grlo guta. Na napuklinama mog lica vlasi trave odmaraju, a ruka poput zapaljen grane šipka visi. Nebo je drugačiji i zemlja je ispod nas drugačija, kao da na truloj gredi u istom licu crv i ptica sedi. I to drhtanje! Kao da u daljini nešto u vazduh diži. Neshvatljivo je, zašto. I sad kao uvek u bekstvu.                                             (tamuz)     Jednom zaboravljamo kakva je…   Jednom zaboravljamo kakva je propast – uništeno svetište srca, isparljiva svest te blesak atoma na geografskoj karti sveta. Jednom zaboravljamo sećati se, u staklenim kupolama večnosti plandujemo, ko gore, ko dole, ovisno o tome proviđenje gde mu je mesto odredio. Ali dotle iza krika ideja i predmeta dalje u mekoj stisci stvarnog života, ako ništa više, samo je uteha ostala.                                             (av)     „Prošlost ima svoju…”   „Prošlost ima svoju istinu.” Čuje se rog, na pokajanje poziva, licem pergamena, krhki slavljenici se približavaju. U meni manjak iskri: tajanstveni, čarobni gradovi koje sam obišao, sveti predmeti i ljudi na drugom svetu, – uzalud sam se nadao da će vaskrsnuti i u meni se bez preklinjanja oglasiti – ispred mojih nogu poput anđeoskih kostiju leta na sve strane leže.                                            (elul)     To može biti ono, što mi je sudba…   To može biti ono, što mi je sudba obećala. Ti oblaci i mora; u želucu prisutni grčevi, ljubavi; i u treptaju zasjala svetlost sveća na rubu nekog drugog vremena. Nakon deset dana pokore prosuđivanje. Pa šatrove vidim, vesela dečačka lica, vetar pema meni miris citrusa nosi. Kod kuće sam, ipak tako osećam da je sve to premalo; da di stigao krenuti treba. napred ili baš nazad: od tamo.                                              (tišri)     Srce, kao Sunce…   Srce se, kao Sunce na krovoima, iznad igrališta, i na staklu prozora, smanjuje. Minuti se smežuraju, iznutra monotono žvakanje se čuje. Sramota se gomila – u lokvama, na nadgrobnim spomenicima, ispucalim usnama. Mesta već postoje, već samo čin. Na mrak naviknuto oko olovna prašina pada a u pozadinskom osvetlenju tišina je kao napeto uže. Gde je što vise ne postiji, gospodine Hešvan?!                                              (hešvan)     Svako veče jedno sveće…   Svako veče jedno sveće više palimo, tokom osam dana stari sjaj u očima opet plamti. „Blagosloven da si ti, Gospode Bože naš, kralju vaseljene, koji nas je posvetio zapovestima.” Konačno pokušavamo normalno disati, govoriti, pomalo radovati se rečima koje se u polumraku greje i verovati, u stvarnost bajki verovati i da svet opet može biti objavljen.                                                 (kislev)     Tamo gde se još nešto događa…   Tamo gde se još nešto događa, na liniji preloma zemlje i neba, u krvnim sudovima šuma, u slepilu snega, u zimskom vihoru bez čadra, u tupom, ogledalodubokom ćutanju, gde pesme kao vitke melodije labuda na belom kajaku naših uspomena izmiču i poput severnih šamana koji duhove prizivaju u tvdokorno kovitlajuću maglu koju od milja uzdahom prošlošti nazivamo se gube, tamo noći su najduže noći.                                                 (tevet)     Stigla je nova godina drveća…   Stigla je nova godina drveća, šumom suknji, stanari livade očne kapke tek otvaraju, ptice koje na banderi čuče drugo sanjaju, topljenica samo prsne i sa neba što se vedri još juče smrtonosni oblaci nestaju. Iz senki iskrsla lica starih prijatelju na groblje me zovu gde se imena u zamišljenom ritmu buđenja pale i „krljušti nadgrobnih spomenika sjaje.” Prema doma na kartu trockajućim slovima pišem: „Hvali zimu ali ju olakšaj.”                                                  (ševat)     Ne ostaje ništa drugo, samo igra…   Ne ostaje ništa drugo, samo igra, svirepa igra sudbine ta vreme karnevala je. Nestaćemo? Ostaćemo? Purimspil. Odgovor bi mogao biti i ja, i ti, što je: isto. Jesmo metafora, most duge, Kucanje na dlanu vremena što dom pruža. Koža i sećanje. Pesma, vidiš, želi da živimo; u sećanju nalik cvetu breze, egzaktnim rečima, bujicama čarolija, sad i možda zauvek.                                                 (adar)     Epagomena uz „Dvanaest pesama”   Sinu davnašnji događaj pričam, kao u nekom davno zatvorenom muzeju: vazduh težinu ima, tok mu je milostiv. Nebo je drugačiji, i zemlja je drugačija, svetište srušenog srca, isparljiva svest. Manjak u meni zaiskri: gradovi, u stomaku lutajući grčevi, ljubavi; iznutra se monotono žvakanje čuje. Svako veče jedno sveće više – pesme se, poput vitkih melodije labuda, u zamišljenom ritmu buđenja pale, u bujicama čarolija, sad i zauvek.   Bog najbliže kad ti je bio?   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 18-25. old.

Ady András Csak tradosszal, szépen, ahogy csillag... – Samo s tradosom, lepo, kako zvezda…

 

Ady András Csíkszereda 1976. július 12. –

Csak tradosszal, szépen, ahogy csillag...   Fognak mégi itten ifjonti lábakat mosni csendes órabérben az anyák, kik annyira szétszülték méhüket, hogy az már a ráknak sem kell, s fognak még itten bocsánatot kérni alfa-fiaiktól a fogatlan apák szintén rendszeresen, és úgyszintén pucér létfenntartó-félelmükben.   A lányok? Angyalok, s a leginkább istenes sors teherbe esni már a templomárokban, s ha nem fiú majd a gyerek, némi kanosszajárás után újra és újrapróbálni...ha nem sikerül, csak egy mód marad ezt helyrehozni: prittiplíz hagyjon már a lámpagyújtogató, a vason egy kötélnyi helyet!

Samo s tradosom, lepo, kako zvezda…   Praće još ovde mladalačke noge majke za tihu nadnicu, koje su svojim maternicama toliko rađale da više ni raku ne trebaju, i moliće još za oprost od alfa-sinova bezubi očevi  naravno redovito i iz samog straha za samoodržavanje.   A devojke? Anđeli su, i uglavnom im je redovita sudba već u jarku crkve začeti, a ako dete nije muško, nakon milosrdnog oprosta opet i opet iznova pokušati… a ako ne uspe samo jedan način ostaje da se to popravi: neka potpaljivač lampi na gvožđu mesto za uže ostavi.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Zoran Bognar Glasovi sumnje – A kétkedés hangjai

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Glasovi sumnje

Kad prvi put prođeš
duž ogromnog stepeništa praznine
i bilo kakvo poređenje
prihvatiš kao deo svojih misli
probodi ono što ostali ne vide,
iscepaj stvarnost, poruši okove.
Nikom još nije uspelo
da uradi nešto tako ogolelo,
nešto gde stvari moraju
da naiđu na svoje uništenje.
Stvori ono što ne postoji,
uradi ono što nikad nije rađeno.
Znam, tvoja hrabrost je labilna
i razumem da ponekad
postaješ marioneta nesigurnosti,
ali, nije li, ipak, svako poverenje
sagrađeno na temelju sumnje...
 
Izvor: Zoran Bognar: Srbijo, mogu li da budem tvoj sin,
Balkanski Književni Glasnik Beograd 2019. str. 56.
 
 
A kétkedés hangjai
 
Mikor az üresség
végtelen lépcsőzetén először lépdelsz
és minden összehasonlítást
saját gondolatodként fogadsz,
szúrd át azt, amit mások nem látnak,
tépd szét a valóságot, semmisítsd meg a béklyókat.
Ilyen pusztaságot,
valamit, ahol a tárgyak
saját megsemmisülésükkel szembesülnek,
még senkinek sem sikerült teremteni.
Hozd létre a nem-létezőt,
készítsd el a soha el nem készítettet.
Tudom, bátorságod ingatag
és megértem, ha néha
a bizonytalanság által mozgatott bábu leszel,
mégis, gondolj arra, minden bizalom
a kétkedés alapjaira épül…
 
Fordította: Fehér Illés

Snježana Rončević Nigdina pelin riječi – A sehol-sincs a szavak ürömfüve

 

Snježana Rončević Vrbaška 1959. –

Nigdina
pelin riječi¹
 
Od kojih smo kletvi sazdani ti i ja?
 
Gnomi i gnomide gmile na dušama.
Tronogim korakom ne gaze se koračnice.
 
Podstičemo pelin riječi, ne kroteći jezik.
Prijekor, kao nemoć izričemo.
 
Duh samoće, noćiva nam u postelji.
 
U škakljiv obraz bih, ubod zuba da ti zadjenem.
Zapreten perčin, iza uha namjestim.
 
A kažem ti, po vas dan pred kućom nam,
zavija gluha psina, za vlastit lavež zavezana.
 
¹6. pesma ciklusa Nigdine leta posvećen pesniku Marku Grbiću
 
Izvor: Snježana Rončević Pustanja Besjeda Banja Luka 2009. str. 23.
 
 
A sehol-sincs
a szavak ürömfüve¹
 
Te és én milyen átokkal vagyunk összetákolva?
 
Lelkünkön gnómok, koboldok garázdálkodnak.
Háromlábú lépéssel kizárt a díszlépés.
 
Nyelvet nem fékezve serkentjük a szavak ürömfüvét.
A feddést tehetetlenségünkben alkalmazzuk.
 
Fekhelyünkön a magány lelke honol.
 
Csiklandós arcodba fogamat vájnám.
Füled mögé gyökeret vert hajfonatot helyeznék.
 
De állítom, házunk előtt egész nap
saját vonításához szokott süket kutya ugat.
 
¹A Marko Grbićnek szentelet Sehol-sincs a nyárban ciklus 6. verse
 
Fordította: Fehér Illés

Dušan Gojkov № ¼ - № ¼

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

goog_1611442125№ ¼   moj tata ima tužno lice umorno tri para naočara koje menja zavisno od situacije moj tata zagledan u reku lagano puni lulu razmišlja o nečemu što se nije desilo moj tata nije lep nije bogat ali ženio se nekoliko puta moj tata se čudno osmehuje sam sebi dok šeta knez mihailovom ulicom sa rukama na leđima šeširom na glavi u mornarskom kaputu kao neki penzioner razmišlja o partiji šaha koju je započeo jutros preko elektronske pošte sa prijateljem iz šangaja moj tata kako izgleda čitavog života voli jednu jedinu ženu moj tata čita deset novina i skoro dve knjige dnevno i nije pametniji od toga bar tako kaže moj tata ima trideset dve varjače svaku za poseban sos on luk seče brže i sitnijeod neke bake tetke ili ujne uzgred moj tata povremeno krišom plače kao seckao je luk a onda prošapće na nekom stranom jeziku ode mladost moj tata zatvorenih očiju prepoznaje koje vino su mu sipali samo ako ga pomiriše a dok piše tiho pevuši ariju iz neke opere koju ja nisam ni slušala moj tata je nekad svakog dana jahao a sad samo tužno gleda konje u manježu ili hipodromskom padoku moj tata ume da dugo ćuti ili da dugo priča moj tata zna svakojake sitnice koje vam nikada u životu neće zatrebati moj tata uvek zna gde mu je koja knjiga u biblioteci i šta na kojoj stranici koje knjige piše iako mu biblioteka izgleda prilično neuredno i natrpano moj tata obožava pecanje ali nikad nije kupio štap za pecanje moj tata prima puno pisama i paketa sa knjigama i časopisima iz različitih država pa ga poštar ne voli a ja subotom skidam markice sa koverti i slažem ih u album moj tata u snu govori na francuskom grčkom ili nekom drugom meni nepoznatom jeziku moj tata skuplja plišane medvediće tobože da se deca igraju kad dođu moj tata piše naliv perom koje puni zelenom tintom iz male bočice moj tata gaji cveće ali mu svaki fikus i svaka ljubičica čak i običan ruzmarin uvenu za dve nedelje moj tata nosi somotske pantalone džemper i sako od tvida kaže da mu je udobno ali samo izgleda odrpano moj tata voli da dok šetamo kroz dorćol objašnjava ko je živeo u kojoj zgradi šta je radio čime se bavio koji arhitekta ju je podigao meni je to dosadno moj tata popodne kuva čajeve sa bergamotom jasminom ili vanilom služi ih uz kolačiće sa pekmezom ili medom i veoma retko priča priče o putovanjima moj tata ne nosi sat kaže ne treba mu i nigde ne žuri zato povremeno i kasni moj tata voli da igra tango ali to se ne igra sa ćerkama a i noga kuk i kičma ga bole pa ima izgovor moj tata malo spava puno sanja ustaje pre svitanja i obavezno dremne posle ručka petnaestak minuta budi se kad priđem i šapnem mu kukuriku moj tata ume da piše i levom i desnom rukom podjednako moj tata ne voli da sprema kuću ali je kod njega uvek bolesno čisto moj tata ne voli ni da pegla ali su mu maramice uvek savršeno ispeglane moj tata voli mačke ali nema mačku moj tata po zidovima ima puno slika i crteža konja koje mu poklanjaju prijatelji slikari tropski šešir i čuturice od metala drveta presovane kože moj tata izlazi napolje sa štapom jer je davno pao sa konja sav se polomio moj tata poznaje imena i mirise raznih lekovitih biljaka moj tata na pijaci provodi po dva tri sata birajući povrće moj tata ne tuče decu osim ako guraju dva prstića u struju moj tata je kao mlad preplivao savu kod ušća kaže da mu sad to ne bi palo na pamet moj tata je nekad davno kao student arheologije iskopao mnogo starih grobova ali nije našao ništa zlatno ili mnogo vredno samo nekakvu keramiku bronzu i kamenje moj tata je silne godine proveo na južnim morima ne znam gde su ta mora valjda negde na jugu tad je naučio da jede štapićima i još svašta moj tata ne voli da ide u posete radije prima goste u svojoj kući pa ih onda tera da jedu a kod njega hranu niko ne odbija moj tata ume od papira da napravi kapu brodić i čašu – žabu ne ume moj tata objavljuje knjige ali od toga para nema pa mora da piše i za radio ili novine moj tata povremeno izgleda tupavo kao da ništa ne razume i da nema pojma ni o čemu ali sigurno ga neko negde voli i za njim tuguje a ja imam skoro jedanaest godina pa znam te stvari moj tata je jednom seo u katran na obali dok smo se sunčali pored reke strašno uprljao nove pantalone morale su da se bace moj tata predveče čita sa lupom u ruci moj tata je jednom upao u bazenčić sa zlatnim ribicama u botaničkoj bašti dan-danas pričaju posetiocima kao najbolji vic da se jedan pesnik kupao u tom sićušnom bazenu moj tata se razvodi kad mu žena makar jednom sredi papire na pisaćem stolu moj tata gleda stare crtane filmove i smeje se više nego deca moj tata izgleda hipnotisano kad sviraju korsakova moj tata je najveći stres u životu doživeo kad mu je crko šporet moj tata voli da pušta zmajeve na vetru svakog proleća kupuje novog zmaja i već godinama ide u skadarliju da na dan poezije zvanično pusti vodoskok dok neki drugi ljudi dižu zastavu moj tata je srećan čovek iako se to na njemu ne vidi baš svaki dan moj tata je veliko dete ma koliko to sakrivao onim naočarima sa početka pesme

№ ¼   apám arca szomorú fáradt három szemüvegét alkalmakként váltogatja apám a folyót nézve pipáját lassan tölti töpreng a meg sem történtről apám nem szép nem is gazdag de többször nősült apám míg a knez mihajlova sétányon hátratett kézzel kalappal a fején matrózkabátban mint holmi nyugdíjas sétál önmagát szórakoztatva furcsán mosolyog közben az elektromos postán keresztül sanghaji barátjával reggel megkezdett sakkpartijára gondol apám úgy tűnik egész életén keresztül egyetlen egy nőt szeret apán naponta tíz újságot és akár két könyvet is olvas de ettől nem lesz okosabb legalábbis ezt mondja apámnak harminckét főzőkanala van külön minden szószra egy-egy a hagymát a mamától a nagyitól vagy a nagynénitől gyorsabban vágja és apróbbra mellesleg apám néha titokban sír állítólag hagymát vág majd idegen nyelven suttogja oda az ifjúság apám csukott szemmel ha megszagolja felismeri poharába milyen bort töltöttek míg ír számomra ismeretlen operaáriákat dúdol apám egykor minden nap lovagolt most csak szomorúan nézi a lovakat az istállóban vagy a hippodrom kerítése mögött apám képes hosszan hallgatni de mesélni is apám mindenféle az életben sosem kellő apróságokról tud apám akkor is ha rendetlennek tűnik mindig tudja könyvtárában melyik könyv hol áll és melyik könyv melyik oldalán mit ír apám imád pecázni de pecabotot sosem vett apám különböző országokból sok levelet és könyvekkel folyóiratokkal tele csomagokat kap ezért a postás nem szereti én meg szombatonként a borítékokról a bélyegeket leáztatom és albumba helyezem apám álmában franciául görögül vagy számomra ismeretlen nyelven beszél apám plüss-medvéket gyűjt állítólag ha jönnek a gyerekek játszhassanak apám kis üvegből zöld tintával töltött töltőtollal ír apám virágokat tart de minden fikusz és minden ibolya még az egyszerű rozmaring is két hét alatt elhervad apám bársony nadrágot kardigánt és tweed zakót hord állítja így kényelmes de csak toprongyos apám szeret a dorćolon1 sétálni közben elmondja melyik házban ki élt mivel foglalkozott ki építette de mindez nekem unalmas apám délutánonként bengamott jázmin vagy vanília teát főz lekváros vagy mézes kaláccsal együtt kínálja és utazásairól csak nagy ritkán mesél apám órát nem visel állítja neki nem kell sehová sem siet ezért időnként késik is apám szereti a tangót de lányaival sosem táncol mellesleg csípője is gerince is fáj hát jó kifogás apám keveset alszik sokat álmodik pirkadat előtt kel ebéd után kötelezően negyed órát szundít akkor ébred amikor fülébe súgom kukurikú  apám úgy a jobb mint a bal kezével egyformán ír apám takarítani nem szeret de nála mindig minden betegesen tiszta apám vasalni sem szeret de zsebkendői mindig tökéletesen vasaltak apám szereti a macskákat de macskája nincs apám szobájában a falak tele vannak festő-barátitól kapott lovat ábrázoló képekkel fémből fából préselt bőrből készült csutorákkal meg ott a trópusi kalap apám bottal jár mert egyszer a lóról leesve összetörte magát apám ismeri a különböző gyógynövények neveit és illatait apám a piacon zöldségféléket válogatva több órát tölt apám a gyerekeket nem veri hacsak két ujjukat az áramba nem dugják apám fiatal korában átúszta a szávát a torkolatánál állítja most eszébe sem jutna apám mint archeológiai egyetemista sok régi sírt tárt fel de aranyat vagy igazán értékes tárgyat sosem talált csak holmi keramikát bronztárgyakat meg köveket apám hosszú éveket a déli tengereken töltött nem tudom hol vannak azok a tengerek talán valahol délen akkor tanult meg pálcikákkal enni meg még sok minden mást apám nem szeret vendégségbe menni inkább otthonában a vendégeket szereti akiket étellel kínál amit senki sem utasít el apán tud papírból sapkát hajót meg poharat készíteni – de békát nem apám több könyvet írt de azért pénzt nem kapott így kénytelen a rádiónak és az újságoknak írni apám néha mintha buta lenne mintha semmit sem értene fogalma semmiről sem lenne de biztosan szereti valaki és kesereg miatta én majdnem tizenegy éves mindezt tudom apám egyszer a folyó partján míg napoztunk kátrányba ült nadrágját bemocskolta el kellet dobni apám napnyugtakor nagyítóval olvas apám egyszer a botanikus kertben az aranyhalas tóba esett manapság is mint legjobb viccet mesélik egy költő ebben a tavacskában fürdött apám válik ha az asszony akár egyszer is íróasztalán a papírokat rendezi apám szereti a régi rajzfilmeket és a gyerekeknél is többet nevet apám megbabonázottnak tűnik mikor korsakov műveit hallgatja apám életében a legnagyobb megrázkódtatás a tűzhely lerobbanása apám szereti a sárkány-eregetést minden tavasszal újat vesz évek óta a skadarlijára2 megy hogy ott míg egyesek felhúzzák a zászlót ő a vízesést avatja apám boldog ember még akkor is ha ez minden nap nem látszik rajta apám egy nagy gyerek ezt azokkal a vers eleji szemüvegekkel akár mennyire is leplezni akarja   1Dorćol (ejtsd: Dortyol) – belgrádi, egykor török lakta városnegyed a Duna mentén 2Skadarlija (ejtsd. Szkādārlijā) bohém negyed Belgrád központjában   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 37 – 40.

Đorđe Kuburić Машта као бршљан расте – A képzelet borostyánként nő

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. – 

Машта као бршљан расте
 
Кажу да машта је сестра лажи.
Да опасна је и може да убије.
Тако је, канда.
 
Док лешкарим, са рукама под главом,
сам на свету,
њушећи, попут необузданог коња, ноћни планински ваздух
(пода мном пласе миришљавог, тек покошеног сена;
нада мном озвездано небо),
 
помишљам, наслућујем:
машта, припитомљена, постаје сестра истине,
рођака стварности.
 
Izvor: Ђорђе Кубурић: Песме из дворишта. Народна Библиотека „Стефан Првовенчани“, Краљево, 2016. str. 24.
 
 
A képzelet borostyánként nő
 
Mondják, a képzelet a hazugság nővére.
Veszélyes, ölni is képes.
Úgy tűnik, így van.
 
Míg fejemet karomon nyugtatva heverészek,
egyes egyedül,
és az éji magaslati levegőt zabolátlan lóként szaglászom
(alattam frissen kaszált, illatos szénakévék;
felettem a csillagos ég),
 
elképzelem, sejtem:
a képzelet, a megszelídített, az igazság nővére,
a valóság rokona.
 
Fordította: Fehér Illés