|
goog_1535189437Egy év
– tizenkét vers kívül és belül, időszámításom
szerint –
Magamról többé már…
Magamról többé már semmit.
Halántékvermek, árnyékvagonok,
ködben veszteglő fehér kikötők
és vélt megérkezések után mostantól
kovásztalan csend. Ima és emlékezés.
Fiamnak mesélek régvolt történetet.
Négy
pohár koccan; a tálon hús, tojás,
kenyér
és keserűgyökér. A sós víz is
enyhet
ád, akár az összegyűjtögetett könnyek.
Amit értem tettél, nem felejtem, Uram.
(niszán)
Mintha kezdete se volna…
Mintha kezdete se volna az időnek,
egyszerre tavasz villantja rám fehér fogát,
és világosság árad mindenünnen.
Tegnap még koponyasötétben ültünk,
akár egy múzeumban, mit rég bezártak,
s
a behajtott spaletták mögött
álompor-lepedőbe
burkolózva vártuk
a
kívülről dobbanni készülő szív zaját.
De
nem téveszt meg a szárnyas fény:
mintha
kezdete se volna, olyan reménytelen.
(ijár)
A felhőkkel sodródó fák…
A
felhőkkel sodródó fák nevetését böngészem.
(Gótikus,
zöld rohanás a semmi felé.)
Színek
derengik át a susogó némaságot.
Birkózó
virágok akarata karol körül.
Súlya
van a légnek, irgalmas sodra,
csak
a szálló madár árnyéka könnyű.
Emlékek
folynak át a messzeségen,
akár
nyelvemen a méz és a tej. Valamit
tudunk
a világról, valami nem is fontosat.
Talán
jövő is lesz még, elmondani.
(sziván)
Mindenhová követ a nap…
Mindenhová
követ a Nap, kiszáradt
torka
elnyeli elsuttogott zsoltáraimat.
Arcom
repedéseiben ezernyi fűszál pihen,
s
a kéz lecsüng, mint égő csipkeág.
Más lett az ég, és más lett a föld
alattunk, mintha korhadt gerendán
ülne féreg és madár, egyszemélyben.
És
ez a remegés! Mintha távol
robbantanának.
Felfoghatatlan, miért.
Most
is, mint mindig, menekülőben.
(tammuz)
Egyszer elfelejtjük, milyen…
Egyszer
elfelejtjük, milyen a pusztulás —
a
lerombolt szív-szentély, a gőzölgő tudat
s
világtérképeken az atomvillanás.
Egyszer
elfelejtünk emlékezni,
az
öröklét üvegkupoláiban hűsölünk,
ki
feljebb, ki lent, attól függően,
hol
szorított helyet a gondviselés.
De
addig túl eszmék és tárgyak sikolyán,
az
élhető élet puha szorításában tovább,
ha
már nem maradt más, csak vigasztalás.
(áv)
„A múltnak megvan a maga…”
„A
múltnak megvan a maga igaza.”
Kürt
hangja szól, megtérésre hív,
közelednek
a pergamen-arcú, törékeny
ünnepeltek.
Felszikrázik bennem a hiány:
a
városok, a csodával határosak, miket
bejártam,
a kegytárgyak s a túlvilági emberek,
—
hiába reméltem, hogy új életre kelnek,
és megszólalnak
bennem kérleletlenül —
lábam előtt
szanaszét hevernek
mint a nyár
angyalcsontjai.
(elul)
Ez lehet az, amit a sors…
Ez
lehet az, amit a sors ígért nekem.
Ezek
a felhők és tengerek; a gyomorban
kószáló
görcsök, szerelmek; s a pillantásban
fellobbant
gyertyafény egy más idő peremén.
Tíz
bűnbánó nap után a megítéltetés.
Majd
sátrakat látok, vidám gyermek-arcokat,
citrus
illatát lengeti felém a szél.
Itthon
vagyok, mégis úgy érzem, mindez
kevés;
a megérkezéshez indulni kell.
Előre
vagy vissza akár: ahonnan.
(tisri)
A szív, akár a Nap…
A
szív, akár a Nap, a házak tetején,
játszóterek
fölött, s az ablak üvegén,
fogyatkozik.
Zsugorodnak a percek,
belülről
monoton rágást hallani.
Gyűlik
a szégyen — tócsákban, fejfákon,
cserepesedő
szájszéleken. Színhelyek
vannak,
már csak a tett. Ólompor száll
a
sötéthez szokott szemre, s az ellenfényben
olyan
a csend, akár egy feszülő kötél.
Hol
van, ami már nincsen, Hesván úr?!
(hesván)
Minden este egy gyertyával…
Minden
este egy gyertyával többet
gyújtunk,
nyolc napon át ismét
fellobban
a szemekben a régi fény.
„Áldott
vagy Örökkévaló Istenünk,
a
világ királya, ki megszenteltél minket
törvényeiddel.”
Próbálunk végre rendesen
lélegezni,
beszélni, örülni kicsit
a
félhomályban melegedő szavaknak,
és
hinni, hinni a mesevalóságban,
s
hogy a világ megint meghirdethető.
(kiszlév)
Ott, ahol még történik valami…
Ott,
ahol még történik valami, föld-ég
törésvonalán,
erdők véredényeiben,
hóvakságban,
sátortalan téliviharban,
tompa,
tükörmélyi hallgatásban, ahol
a
versek, akár egy karcsú hattyúdallam,
emlékeink
fehér kajakján tovasiklanak,
és
lélekidéző, északi sámánok módjára
belevesznek
a múlt leheletének
becézett,
konokul gomolygó ködbe,
ott
éjjel vannak a leghosszabb éjjelek.
(tévész)
A fák újéve jött el…
A
fák újéve jött el szoknyás suhogással,
szemhéjukat
résnyire nyitják a rét lakói,
mást
álmodnak a póznákon gubbasztó madarak,
a
hólé csak locsog és tisztuló égen úsznak
a
tegnap még öldöklő felhők tova. Régi barátok
árnyékból
kibomló arca temetőbe hív, hol
az
ébredés elképzelt ritmusában kigyulladnak
a
nevek, s „a sírkövek pikkelyei ragyognak.”
Hazafelé
a buszjegyre írom döcögős betűkkel:
„Dicsérd
a telet, de könnyíts rajta.”
(svát)
Nem marad más, csak a játék…
Nem
marad más, csak a játék, a sorsvetés
kegyetlen
játéka ilyenkor farsang idején.
Elpusztulunk?
Megmaradunk? Purimspíl.
Lehetnék
válasz én is, te is, ami: ugyanaz.
Vagyunk
metafora, szivárványhíd,
lüktetés
a hajlékot adó idő tenyerén.
Bőr
és emlékezet. A vers, látod,
azt
akarja, hogy éljünk; nyírfavirág-
emlékű,
pontos szavakban, örvénylő
varázslatokban,
most és talán mindörökké.
(ádár)
Epagomena a „Tizenkét vers”-hez
Fiamnak
mesélek régvolt történetet,
akár
egy múzeumban, mit rég bezártak:
súlya
van a légnek, irgalmas sodra.
Más
lett az ég, és más lett a föld,
a
lerombolt szív-szentély, a gőzölgő tudat.
Felszikrázik
bennem a hiány: a városok,
a
gyomorban kószáló görcsök, szerelmek;
belülről
monoton rágást hallani.
Minden
este egy gyertyával többet —
a
versek, akár egy karcsú hattyúdallam,
az
ébredés elképzelt ritmusában kigyulladnak,
örvénylő
varázslatokban, most és mindörökké.
Mikor volt legközelebb hozzád az Isten?
|
Jedna godina
– dvanaest pesama izvan i iznutra, po vlastitom
računanju vremena –
O sebi više…
O sebi više ništa.
Posle jame lobanja, vagona senki,
u magli ostavljenih belih luka
i valjda stizanja od sada je
tišina bez maja. Molitva i sećanje.
Sinu nekadašnji događaj pričam.
Četiri čaše se kucnu; na tacni je meso, jaje,
hleb i dvornik. I slana voda blagost daje,
poput sakupljene suze. Što si zbog mene
činio, zaboraviti neću, Gospode moj.
(nisan)
Vreme kao da ni…
Vreme kao da ni početka nema,
odjedanput bele zube mi proleće pokazuje
i odasvuda svetlost se probija.
Još juče smo u mraku lobanja sedeli
kao u odavno zatvorenom muzeju
i iza spuštenih roletni
u plahtu prašine sna umotano čekali
huku srca što kucati iz vana se sprema.
Ali krilata svetlost me neće zavesti:
kao da ni početka nema, toliko je beznadežna.
(ijar)
Smeh vetrom otrgnutih drveća…
Smeh vetrom otrgnutih drveća istražujem.
(Gotska, zelena jurnjava prema ništa.)
Nemušt što šumi boje prosvetljavaju.
Volja ratobornih cveća me grli.
Vazduh težinu ima, brzica mu je milosrdna,
tek je senka ptice u letu lagana.
Preko daljine uspomene protiču,
poput meda i mleka na jeziku mom. O svetu
nešto znamo, nešto što je nevažno.
Možda će još i budućnosti biti, za ispričati.
(sivan)
Sunce me svugde prati…
Sunce me svugde prati, moje odšaptane
psalme njegovo isušeno grlo guta.
Na napuklinama mog lica vlasi trave odmaraju,
a ruka poput zapaljen grane šipka visi.
Nebo je drugačiji i zemlja je ispod
nas
drugačija, kao da na truloj gredi
u istom licu crv i ptica sedi.
I to drhtanje! Kao da u daljini
nešto u vazduh diži. Neshvatljivo je, zašto.
I sad kao uvek u bekstvu.
(tamuz)
Jednom zaboravljamo kakva je…
Jednom zaboravljamo kakva je
propast –
uništeno svetište srca, isparljiva
svest
te blesak atoma na geografskoj
karti sveta.
Jednom zaboravljamo sećati se,
u staklenim kupolama večnosti
plandujemo,
ko gore, ko dole, ovisno o tome
proviđenje gde mu je mesto
odredio.
Ali dotle iza krika ideja i predmeta
dalje u mekoj stisci stvarnog života,
ako ništa više, samo je uteha
ostala.
(av)
„Prošlost ima svoju…”
„Prošlost ima svoju istinu.”
Čuje se rog, na pokajanje poziva,
licem pergamena, krhki slavljenici
se
približavaju. U meni manjak iskri:
tajanstveni, čarobni gradovi koje
sam
obišao, sveti predmeti i ljudi na
drugom svetu,
– uzalud sam se nadao da će
vaskrsnuti
i u meni se bez preklinjanja
oglasiti –
ispred mojih nogu poput anđeoskih
kostiju leta na sve strane leže.
(elul)
To može biti ono, što mi je sudba…
To može biti ono, što mi je sudba obećala.
Ti oblaci i mora; u želucu prisutni
grčevi, ljubavi; i u treptaju zasjala svetlost
sveća na rubu nekog drugog vremena.
Nakon deset dana pokore
prosuđivanje.
Pa šatrove vidim, vesela dečačka lica,
vetar pema meni miris citrusa nosi.
Kod kuće sam, ipak tako osećam da
je sve to
premalo; da di stigao krenuti
treba.
napred ili baš nazad: od tamo.
(tišri)
Srce, kao Sunce…
Srce se, kao Sunce na krovoima,
iznad igrališta, i na staklu prozora,
smanjuje. Minuti se smežuraju,
iznutra monotono žvakanje se čuje.
Sramota se gomila – u lokvama, na nadgrobnim
spomenicima, ispucalim usnama. Mesta
već postoje, već samo čin. Na mrak naviknuto
oko olovna prašina pada a u pozadinskom
osvetlenju tišina je kao napeto uže.
Gde je što vise ne postiji, gospodine Hešvan?!
(hešvan)
Svako veče jedno sveće…
Svako veče jedno sveće više
palimo, tokom osam dana
stari sjaj u očima opet plamti.
„Blagosloven da si ti, Gospode Bože naš,
kralju vaseljene, koji nas je posvetio
zapovestima.” Konačno pokušavamo normalno
disati, govoriti, pomalo radovati se
rečima koje se u polumraku greje
i verovati, u stvarnost bajki verovati
i da svet opet može biti objavljen.
(kislev)
Tamo gde se još nešto događa…
Tamo gde se još nešto događa, na liniji preloma
zemlje i neba, u krvnim sudovima šuma,
u slepilu snega, u zimskom vihoru bez čadra,
u tupom, ogledalodubokom ćutanju, gde
pesme kao vitke melodije labuda
na belom kajaku naših uspomena izmiču
i poput severnih šamana koji duhove prizivaju
u tvdokorno kovitlajuću maglu koju od milja
uzdahom prošlošti nazivamo se gube,
tamo noći su najduže noći.
(tevet)
Stigla je nova godina drveća…
Stigla je nova godina drveća, šumom suknji,
stanari livade očne kapke tek otvaraju,
ptice koje na banderi čuče drugo sanjaju,
topljenica samo prsne i sa neba što se vedri
još juče smrtonosni oblaci nestaju. Iz senki
iskrsla lica starih prijatelju na groblje me
zovu
gde se imena u zamišljenom ritmu buđenja
pale i „krljušti nadgrobnih spomenika sjaje.”
Prema doma na kartu trockajućim slovima pišem:
„Hvali zimu ali ju olakšaj.”
(ševat)
Ne ostaje ništa drugo, samo igra…
Ne ostaje ništa drugo, samo igra, svirepa
igra sudbine ta vreme karnevala
je.
Nestaćemo? Ostaćemo? Purimspil.
Odgovor bi
mogao biti i ja, i ti, što je: isto.
Jesmo
metafora, most duge,
Kucanje na
dlanu vremena što dom pruža.
Koža i
sećanje. Pesma, vidiš,
želi da
živimo; u sećanju nalik cvetu
breze,
egzaktnim rečima, bujicama
čarolija,
sad i možda zauvek.
(adar)
Epagomena uz „Dvanaest pesama”
Sinu davnašnji događaj pričam,
kao u nekom davno zatvorenom muzeju:
vazduh težinu ima, tok mu je milostiv.
Nebo je drugačiji, i zemlja je drugačija,
svetište srušenog srca, isparljiva svest.
Manjak u meni zaiskri: gradovi,
u stomaku lutajući grčevi, ljubavi;
iznutra se monotono žvakanje čuje.
Svako veče jedno sveće više –
pesme se, poput vitkih melodije labuda,
u zamišljenom ritmu buđenja pale,
u bujicama čarolija, sad i zauvek.
Bog najbliže kad ti je bio?
Prevod: Fehér Illés
|
