|
Vrt
oca ruža
Budimpešta,
zima 2022.
*
– Znalo se u Srednjem veku kako se grad
osvaja. Prvo se grad opkoli, pa vremenom ostaje bez vode i hrane. Potom se
zidine gađaju topovskom đuladi, da se probije bedem. Obruč se postepeno steže
a grad zasipa kišom strelica. Tek kad iz grada istupi prva odbrana, napravi
se poprište, pa krene konjica, za njom juriša pešadija. U današnjim je
filmovima sve naopako, ne znaju za red, a ne pitaju onog što zna.
Govori svoj monolog čuvar vojnog muzeja
na budimskom brdu u rano jutro, deset do devet. Gleda preda se, pogled mu je
oštar, vojnički, ali reči klize jedna za drugom, nosi ih para od daha.
Pred muzejom je grupa đaka, nastavnica
ih postrojila u red, dvoje po dvoje, nose zastavice. Slušaju čuvara i jasno
je, kazao je on svoj tekst mnogo puta, pred publikom domaćom i stranom, a
turisti ne čase mnogo, već čim dođu u Budim, odmah idu na brdo, u muzeje.
Glagolji čuvar svoju nisku od reči koje
su mimo sadašnjeg trenutka i hladnoće jutra: – Ima ovde oružja od svake
vrste: jatagani, sablje, koplja, karabini i muskete, pištolji i revolveri,
mitraljezi i haubice, tu su vojni džipovi, tenkovi, cindapi. – Slušam ga i
kao da čujem sve one što su zagledani u neku razlivenu daljinu i u svoj
zanat, posao stvaran i opipljiv.
On, portir vojnog muzeja, stomaklija je
odeven u zelenu uniformu pa i pored oštrog pogleda liči više na dobroćudnog
šumara kojem nije stran ni kotlić ni čokanj, čak i dok govori o oružju sa
sečivom i sa barutom, o objavama rata i poveljama primirja. Zna sve eksponate
muzeja kao što sokolar, u odgajalištu, u glavu zna svako ptiče. Na kraju,
tiho: – Ovde sam od osamdesetih.
Pred vratima muzeja čeka i momak,
Englez, tanak i plave, čičkave kose; došao je, kaže čuvaru, da kupi godišnju
ulaznicu jednom prijatelju. Taj se, kaže, kao i čuvar naš, razume u oružje i
bitke, istoriju i umeće ratovanja, sav je od vojničke discipline i sportske
snage, zimi na skijama trči bijatlon, a leti maraton. To mu je veliki,
najbolji prijatelj, zapravo više od prijatelja, drug i saputnik koji sluša i
razume.
On sâm, drugačijeg je kova. Strano mu je
sve vojno, istoriju ne zna a sport ne prati, njegov su posao dizajn i moda,
muške kolekcije za biznis i otmene prilike. Važno je odelo, još kako, ono je
prvi utisak o čoveku, a ovde, u Budimpešti, muškarci nose preširoke košulje i
sakoe, plivaju naprosto u njima, a ukrojeno stoji bolje čak i kad torzo nije
uzak.
Čuvar ćuti i sluša i tek posle okreće
pogled ka Englezu: – Neka voli ko koga hoće, široko je u Budimpešti, bar što
se mene tiče. Uostalom, danas je praznik svetog Valentina, dan svih što vole.
Čekaju nastavnica i đaci, nestrpljiv je
Englez da uđe prvi i kupi dar. Portir, na to: – Sačekaj. Još nije devet.
*
Jeste dan svih što vole, kako kaže
čuvar, i svetog Trifuna, zaštitnika vina, u kojem je i ljubav i sećanje i
razgovor. Jutros, pred stanicom Njugati, prodaju ruže plave Slovakinje sa
severa, u izvezenim nošnjama i sa maramama na glavi.
Kod Margitinog mosta i dalje duž
tramvajskih šina, svuda se prodaju ruže, na komad i u buketu, u celofanu i
papiru, uz list paprati. Sve tako, do pijace Fenji, gde se čuje zvuk džez
akordâ koje svira Rom, na gitari sa usekom (svira taj kao Đango, pomenuli smo
već jednom, u priči o drugima, a njegova priča, cela, zri još i previre).
Budi se i ponovo rađa celo Ružino brdo,
o čijem se imenu i sad govori. Jutros, čuvar muzeja, veli da kraj nosi ime po
ružičnjacima, sad čijim, da li austrijskim, mađarskim ili turskim, manje je
bitno. Njemu, kaže, mila je priča o austrougarskom oficiru, koji je prvi
zasadio ruže na padini, iznad Dunava, odmah kraj garnizonskog bivaka.
Milija je, međutim, onima što žive na
Ružinom brdu, priča moguća i nemoguća, da je ruže posadio Đulbaba, turski
derviš, pesnik, sledbenik bektaškog reda. Njegovo je turbe odmah tu, poviše
mosta u brdu, u lavirintu ulica sa turskim imenima. Tamo ima puno ruža.
*
Piše o tome dervišu, Đulbabi, i Evlija
Čelebija, putopisac, Marko Polo istočnog sveta. Kaže da je derviš bio pametan
i mudar, za života poznat diljem Otomanskog carstva, te da je na večni
počinak otišao 1541. godine, nedugo nakon što će Turci zauzeti Budim.
Pripoveda Čelebija, i sam sin derviša, da je Đulbaba umro u molitvi, u crkvi
tek preinačenoj u džamiju. Piše i da mu je sultan lično na dženazu došao i
tabut poneo.
Tako piše Čelebija, hodoljub
orijentalni, ali on piše široko, sahibovski, zarad putopisa samog, ne hajući
uvek za brojke i imena. Premeće godišta i nazive, oduzima od priče koliko
treba kao da svoje ruže podrezuje, ili dodaje kao rahat-lokume da deli. Veli,
eto, da u maloj varošici ispeku na hiljade vekni hleba i isto toliko na ražnju
jaganjaca. Treba hodoljubu verovati, bio je kalemli čovek i ne bi pisao
napamet, mada ne nužno svako slovo, jer slušao je priče u musafirhanama i
jednako čitao spise u stambolskim arhivama. Za priču našu o putu važno je da
plovi, teče.
Otkrili su turski osvajači tople vode
pod Budimom, napravili hamam, a sad je tu banja Lukač. Tako joj je ime, ali
na Ružinom brdu kažu samo: naša banja. Odmah dodaju da je naročito dobra za
kosti. I sve je u njoj sa merom. Prostora joj ne manjka, ima nekoliko bazena,
toplih i hladnih, ali nema ukrasnih mozaika niti statua Amora i boginja, koje
umesto nektara toče vodu punu minerala.
Sporo protiče vreme u sauni, u banji
Lukač, u negdašnjem turskom hamamu. Ovde uminu i zvuci tramvaja i vetar što
kovitla maglu sa reke. Neko je prosuo na keramički pod kap eukaliptusovog
ulja, pa je sva sauna zamirisala, prodisala i koža i misao, vraća se u
sećanje proživljeno i pročitano.
Piše Čelebija o smrti dervišovoj u
molitvi, ali na Ružinom brdu, kroz buku tramvajskih šina i kroz paru ovog
hamama, čuju se o tome i druge pripovesti. Derviš je, kažu, pre odlaska sa
ovog sveta napustio sve zemno, prestao uzimati hranu i vodu, i samo koraknuo
u vrt. Na glavi mu turban, u levoj ruci svitak, spisi derviški ili,
verovatnije, pesme; dotaknuo je desnom rukom srce, kako to čine na istoku kad
pozdravljaju, i meko, kao da leže na postelju, pao nauznak.
*
Govore ovih dana Budimci o filmskoj
seriji i opsadi Konstantinopolja. Još golobradi sultan sanja kako će osvojiti
grad. Počinje opsada, i to po redosledu koji nam opisa jutros čuvar vojnog
muzeja: prvo artiljerija, pa kiša vatrenih strelica, najposle konjica i
janjičari, pešadija, i bude borba prsa u prsa na mostu preko šanca.
Grad-bastion posrće i pada mučen izvana,
a iznutra, ruju ga dvorjani, spletkari, ima među njima i sluga i vizantskih
dama i velmoža, koji imaju pripremljene lađe, da odu kad padne ono čemu je
pad neumitan. Pod tlom, rudari kopaju tunel ne bi li se tako prodrlo u grad.
To su kopači sa balkanskog tla, dovedeni da kopaju tunel u zemlji tuđoj,
daleko od njihove.
Govore o filmu Budimci, jer pominje se i
budimska tvrđava koja će pasti vek nakon konstantinopoljske. Kažu kako je u
seriji sve preuveličano, filmski, i jedna i druga carevina, i podvizi ratnih
vođa i junaka. Ovde, na Ružinom brdu, sa istorijom se živi, ulice vode ka
zamkovima, pod tim žilama su katakombe i skrivena blaga, a opet sve je
prekriveno urbanim životom. Menja Ružino brdo svoju fizionomiju. Zgrada kraj
klizališta, čiji se led već topi, raste iz sedmice u sedmicu, kao sadnica u
proleće.
Sva se priroda budi. Na Dunavu ima sve
više ptica, u park Normafa došle srne, mami ih prva trava. Dan je svetog
Valentina, vele: dan zaljubljenih i onih što vole. Otvoriće Budimci vino sa
voskiranim čepom, voćni furmint ili oporu kadarku, buteljke sa etiketom srca.
Gledaće sa Ružinog brda na parlament, nalik na zamak sa šiljcima, na terase i
krovove od crvene opeke. Biće poklona – mirisa i buketa, karti za putovanje
na istok, na Mediteran. Nosiće se buketi ruža neparnog i parnog broja.
– Crvena ruža znači ljubavnu strast –
kaže jutros Slovakinja, prodavačica cveća – ona je najslađa, kad poneseš
ženi, to je nova ljubav u najavi.
*
Đulbaba, otac ruža, otac svih ruža, tako
je bilo ime budimskom dervišu. Vele da je svakoj ruži davao ime, kao što otac
nadene ime svakom čedu i svako jednako voli.
Ima biljka svoj rast. Jedna iždžiklja,
stabljika joj čvrsta i ne da se vetru; drugoj je rast sporiji, ali isto
usmeren ka nebu. Vapi bilje za zrakom i svetlošću, odižući se, kao derviš u
svom čigrastom plesu, od zemlje. I svaki je cvet poseban, na svakom su, kad
pogledaš na svetlu, žilice drugačije i svaki je dostojan rasta, življenja.
Sve je to video Đulbaba podrezujući ruže, odmaknuo bi se i pogledao zadovoljno,
kao što se gleda dete kad namah shvatiš da raste, da je odskočilo za pedalj,
pogled mu postao odrasliji a kretnje spretnije.
Teče priča o Đulbabi, utkana u sećanje
četvrti i grada. Idu turisti u banju, usred srednjoevropskog grada, posle obiđu
nedavno obnovljeno otomansko turbe, sa ajetima iz kuranskih sura. Sa kulama
osmatračnicama, uzvisina gde je bila tekija liči na tvrđavu, poput budimske,
koja je preživela mnoge osvajače i čiji podzemni prolazi i sad kriju mnoge
tajne. Kad je prošlo tursko, došli su Habzburzi, sa njima jezuiti i podigli
svoju kapelu. Kasnije je kompleks kupio Lajoš Vagner, arhitekta, ali to se
vreme stapa s ovim sad, našim, i tek zri za priču.
Ruža, to se zna, ima svoje esencije. I
sad Budimci, u maju, prave od nje sok kakav prave i na Orijentu, latice
potopljene u vodu stavljaju u prozore okrenute ka suncu. Za taj su šećerni
sok najbolje ruže što rastu u grmu i imaju puno sitnog trnja, stabljika im je
tanja i žilavija od ostalih u cvetnom svetu.
*
Sada su dani topliji, prave se planovi
za odlazak na Mediteran ili bliže, na Balaton, na jezeru se plovi i jedri,
rastu na vinorodnom tlu dobre loze. U Budim, na Ružino brdo, uplovljavaju
svaki dan novi putnici, slušajući jezik i zvuke grada, idući u susret novim poznanstvima.
Laticama ruže, da puste sok, treba sunce
i vreme. Ni tvrđava ne pada za dan, kaže čuvar muzeja. Kad padne, ne nestaje
sasvim ono što je u njoj bilo, već se pretopi u nove reči, običaje, začine.
Naći će, ko traži, na Ružinom brdu otomanskog traga u imenima ulica,
ćoškovima bogomdanim za basamke, u kolačima što mirišu na salep.
Sa uzvisine, gde je turbe, više no
drugde u Budimu, naći će šetač pogled na grad i osamu od vreve. Naći će
prirodan ram slici i svetlo za sene na portretu Indijac fotograf Abišak, naći
će dobri barmen Matijaš smiraj daleko od šanka, a Riđokosa, gipkog tela,
ritam disanja kao violinske kaskade, pred padobranski skok.
Praznuje
se dan ljubavi i vina, svako po svom kalendaru svoj vrt i čokote neguje.
Ovde, kraj turbeta Đulbabinog (derviši kažu nije umro, nego preselio na bolji
svet), ima nečeg mističnog, tajnovitog. Ali, kao na dnu pećine u libanskoj
dolini Kadiša, gde je grob pesnika Džubrana, i ovde, kod Đulbabe, ne čini se
smrt turobna: nije bektaš umro, samo je prilegao, i nije to samrtnički pokrov
nego šarena, izvezena dolama putnika sa istoka na zapad. Tamo, u pećini
libanskoj, na zidovima su Džubranovi crteži nimfa sa izvijenim telima, a kraj
ovog turbeta budimskog su šare šedrvana, čiji huk ne nosi odjek smrti, već
više života i poezije.
Zna se da pesnike život nosi dalje u
svet, njihova je domovina ona, pesnička, lišena zastava i međa. Džubran nije
dočekao sanjanu slobodu svoje zemlje na Levantu, razmeđi svetova. Đulbaba je
došao u Budim, sa vojskom, sa svojima, da osvoje novo i drugo, ali derviša
malo ko pominje kao ratnika. O smrti, mekom padu nauznak usred ružičnjaka, na
Ružinom brdu kažu da su mu misli, u zadnjem času, samo išle gore, da je u
molitvi prekinuo i disanje samo, hodeći ka svetu koji je drugačiji od ovog,
sav od muzike i poezije.
Ima
na istoku priča da je svaka biljka, cvet i voćka, poreklom od ružinog
pupoljka koji je oblikom sličan poljupcu i ljubavnom zagrljaju. Ovde, u
Budimu, ospe se padina ispod Đulbabinog turbeta cvećem, ružičnjak se obnavlja
u večno trajanje.
|
A rózsakertek atyja
Budapest,
2022 tele.
*
–
A középkorban egyértelmű volt, hogyan kell egy várost elfoglalni. Először is
körülveszik a várost, maradjon víz és élelem nélkül. Majd a várfalakat agyúval
addig lövik, míg át nem törik. Ahogy a hurok lassan szorul, a várost nyíleső éri.
És mikor a városból az első védvonal megjelenik, teret hagynak a lovasrohamra.
A mai filmekben éppen minden fordítva van, rend sehol, azt viszont, aki tud,
nem kérdezik.
Mondja mondókáját a katonai múzeum őre,
kora reggel a budai hegyen, tíz óra előtt tíz perccel. Maga elé néz,
tekintete szigorú, katonás, de ömlik belőle a szó.
A múzeum előtt diákcsoport, a tanárnő
sorba állítja őket, kettesével, zászlókat lengetnek. Hallgatják az őrt, aki
mondókáját ki tudja hányadszor mondja úgy belföldi, mint külföldi turisták
előtt. A turisták nem sokat haboznak, amint Budára érnek, a hegyre mennek, a
múzeumokba.
Az őr folyamatos beszéde nincs
összhangban sem az adott pillanattal, sem a hideg reggellel: - Itt mindenféle
fegyver látható: jatagánok, kardok, lándzsák, karabélyok és muskéták,
pisztolyok és revolverek, géppuskák és tarackok, vannak itt katonai dzsippek,
tankok, zündappok. – Hallgatom, és mintha mindazokat hallanám, akik a
bizonytalan messzeségbe tekintve saját mesterségüket, valós munkájukat
végzik.
Ő, a katonai múzeum portása, pocakosan,
zöld egyenruhában, szigorú tekintete ellenére, inkább jóindulatú erdészt idéz,
aki tudja, mi a bogrács és a paprikás, még akkor is, amikor éles
fegyverekről, lőszerről, hadüzenetekről és békeszerződésekről beszél. A
múzeum minden kiállított tárgyát ismeri, akár telepén a sólyomszelídítő a
madarakat. A végén csendesen hozzáteszi: - A nyolcvanas évek óta vagyok itt.
Az ajtó előtt egy fiatal, vékonydongájú,
szőke, göndör hajú angol fiú is várakozik; mondja az őrnek,
barátjának éves jegyet akar kiváltani. Ő, állítja, mint az őr, ismeri a
fegyvereket, a történelmet, a háború tudományát. Katonásan fegyelmezett és
kisportolt, télen biatlon versenyző, nyáron maratonfutó. A legjobb barátja,
tulajdonképpen a baráttól több, barát és élettárs, aki meghallgatja és megérti.
Őt magát, más fából faragták. Számára
minden, ami katonás, idegen, a sportot nem követi. Divatszakértő, üzleti és
előkelő alkalmakra, férfi ruhákat tervez. A ruha igeis fontos, de még
mennyire, az emberről az első hatást közvetíti. Itt, Budapesten, a férfiak
túl bő ingeket és zakókat viselnek, szinte úsznak bennük. Sokkal jobban áll a
testre szabott holmi, akkor is, ha a törzs nem karcsú.
Az
őr nem szól, hallgat, az angolra csak később tekint: - Ami engem illet,
szeressen mindenki, akit akar, nagy ez a Budapest. Különben is ma szent
Valentin napja van, a szerelmesek napja.
A tanárok és a diákok várakoznak, a
türelmetlen angol elsőként akar bemenni és az ajándékot megvenni. Az őr erre:
- Várj, még nincs kilenc óra.
*
Igen, a szerelmesek napja van, ahogy
mondja az őr, és a szerelmet is, emlékeket is, társalgást is tartalmazó ital,
a bor, védőszentje, szent Vince napja. Reggel, a Nyugati pályaudvar előtt,
népviseletbe öltözött szlovák nő rózsát árul.
A Margit hídnál és a villamos állomásokon
is, mindenütt celofánba csomagolt rózsát árulnak. A Főnyi piacon már zeneszó
is hallatszik, egy roma gitárjával dzsessz akkordokat szólaltat meg (úgy
játszik mint Django, akit egy másik történetben már említettem, de az ő
története még érik, forr).
Az egész ébredő és újra éledő Rózsa-domb
nevéről beszél most. A múzeum őre állítja, nevét a környezet a rózsakertekről
kapta, hogy osztrák, magyar vagy török kertek voltak-e, nem fontos. Neki,
személy szerint az osztrák-magyar tisztről szóló mese tetszik, aki a Duna
feletti lejtőkön, közvetlenül a laktanya mellett, először ültetett rózsát.
De a rózsadombiak jobban szeretik a
lehetséges, egyúttal lehetetlen mesét, mely szerint a rózsákat Gül Baba, a
török bektási dervis, költő ültetette. Türbéje a közvetlen közelben van, a
híd felett, a török elnevezésű utcák útvesztőjében. Ott sok a rózsa.
*
Gül Baba dervisről Evlia Cselebi
világutazó, a kelet Marco Poloja is írt. Állítja, a dervis okos és bölcs,
életében az egész oszmán birodalomban ismert volt. Örök nyugalomba nem sokkal
a törökök Buda elfoglalása után, 1541-ben vonult. Meséli Cselebi, aki maga is
dervis volt, hogy Gül Baba az éppen mecsetté alakított templomban, imádkozás
közben halt meg. És dzsenaza-namazára1 magával tabut hozva a
szultán is eljött.
Cselebi, a kelet imádója bő lére
eresztve, jó barátként ír, az útleírás kedvéért számokkal, nevekkel nem
törődött. Évszámokat, elnevezéseket változtat, a történetből elvesz vagy
hozzáad, mintha rózsát metszene vagy rahat lokumot2 osztogatna. Írja,
a városkában ezerszámra sütik a kenyeret és nyárson a bárányt. Hinni kell a
vándorlás szerelmesének, a sokat átélt személy csak úgy, kapásból nem írna,
igaz viszont az is, ahogy a sztamboli archívumobkan kutatott, úgy a musafir hamami3 meséket is szerette.
Ami tulajdonképpen fontos, történetünk lebegjen, magával ragadjon.
Budán a meleg vizet a török hódítók
fedezték fel, hamamot építettek, ahol ma a Lukács fürdő áll. A rózsadombiak
számára csak: a mi fürdőnk. Tágas, több meleg és hideg vizű medencéje van, de
hiányoznak a díszítő mozaikok, Ámor vagy más istennő szobra sincs, melyből
nektár helyett ásványvíz csobog.
A Lukács fürdő, az egykori török hamam
szaunájában lassan múlik az idő. Itt a villamos-zaj is, a folyóról ködöt
lebegtető szél is elhal. Valaki eukaliptusz olajat öntött a kerámia padlóra,
illatában a szaunával együtt úszott a bőr, a gondolat is felélénkült,
megelevenedett az átélt és az olvasott is.
Cselebi a dervis ima közbeni haláláról
ír, de a Rózsadombon, a villamossínek ütötte zajban és a fürdő párás
levegőjében más történeteket is hallani. A dervis, mondják, mielőtt elhagyta
volna ezt a világot, nem evett, nem ivott, csak kertjébe lépett. Fején
turbán, bal kezében köteg, dervisi feljegyzések vagy, valószínűbb versek;
szívét, ahogy keleten üdvözölnek, jobb kezével érintette és lágyan, mintha
ágyba feküdne, lebukott.
*
Mostanában a budaiak a Konstantinápoly
ostromáról szóló sorozatfilmről beszélnek. A város elfoglalásáról a még
pelyhes állú szultán álmodozik. Kezdődik az ostrom, ahogy reggel a múzeum őre
mesélte: először a tüzérség támadott, követte a nyílzápor, végül a lovasság
és a janicsárok, a gyalogság, a sáncokon a szemtől szembeni harc következett.
A kívülről sanyargatott, belülről
udvaroncok, cselszövők, közöttük szolgák, bizánci hölgyek és nagyurak, akiket
az elkerülhetetlen vereség után útra kész hajók vártak, által bomlasztott vár
megbotlott és elesett. A talajban meg a bányászok készítettek alagutat, hogy
ily módon jussanak a várba. Balkánról jöttek, messze hazájuktól készítették
az alagutat.
A budaiak filmet emlegetnek, mert a
konstantinápolyi vár bukása után a budai vár elfoglalása következett. Mondják,
a sorozatban minden felnagyított, úgy a császárságok, mint a hadvezérek
diadalai is. Itt, a Rózsadombon az emberek a történelemmel együtt élnek, az
utcák kastélyokhoz vezetnek, alattuk katakombák, tikos kincsek vannak, és
minden városi élettel takart. A Rózsadomb változik. A korcsolyapálya mellett,
melynek jege már olvad, hétről hétre szárnyait a tavasz bontja.
Ébred a természet. A Dunán egyre több a
madár, a Normafai parkba, a friss fű csalogatására, megérkeztek az őzek.
Szent Valentin napja van: a szerelmesek napja, és azoké, akik szeretik
egymást. A budapestiek viasszal pecsételt borokat bontanak, szívet tartalmazó
címkékkel ellátott üvegekben édeskés furmintot vagy fanyar kadarkát. A
Rózsadombról a vörös cserepes tetőszerkezettel rendelkező, tüskés kastélyhoz
hasonlító Parlament épületében gyönyörködnek. Ajándékokat is osztogatnak –
illatokat és páros vagy páratlan számú rózsacsokrokat, utazásra szóló
jegyeket.
– A piros rózsa a szenvedélyes szerelem
jele – mondja a szlovák virágárus nő – az a legkedvesebb, ha a nőnek azt
viszel, új szerelmet hirdetsz.
*
Gül Baba a rózsák atyja, minden rózsa
atyja, így nevezték a budapesti dervist. Mesélik, minden rózsát külön néven
szólított, ahogy az apa gyerekeit és mindegyiket egyaránt szereti.
A növényt növekedése jellemzi. Van erős
törzsű, szélnek ellenáll; a másik lassan nő, de szintén az
ég felé néz. A növény levegőt és fényt kíván, felfelé tör, akár szilaj tánca
közben a dervis. És minden virág más, ha a fény felé nézed, láthatod,
erezetük különböző és mindegyik életre, növekedésre méltó. Gül Baba a
rózsákat metszve, mindezt látta, rózsáit elégedetten nézte, ahogy a gyereket
is nézed, ha rádöbbensz, növekszik, egy fokkal magasabbra lépett, tekintete
komolyabb, mozdulatai ügyesebbek.
A Gül Babáról szóló mese a negyed és a
város emlékezetében él. Turisták látogatják a fürdőt, a közép-európai város központjában,
majd a Korán idézetekkel tele, közelmúltban felújított türbét nézik. A
magaslaton a dervisek kápolnája őrtornyaival várra hasonlít, mint a számtalan
hódítót túlélt budai, melynek földalatti folyosói most is titkokat rejtenek.
A törökök után a Habsburgokkal együtt a jezsuiták jöttek és saját kápolnát
építettek. Később az egész részt Vágner Lajos vette meg, de ez már a jelen, a
mi időnk és új története csak most érik.
Köztudott, a rózsa esszenciával
rendelkezik. A budaiak most is, májusban, olyan nedűt készítenek belőle, mint
keleten. A szirmokat napos ablakokban, vízben áztatják. Az édes nedű
készítésére legjobb a sok apró tüskékkel rendelkező, vékony, de ellenálló
szárú bokorról szedett rózsa.
*
Most melegebbek a napok, készülnek a
nyaralási tervek a tengeren vagy a közelebbi Balatonon, a magyar tengeren,
ahol hajókázni, vitorlázni is lehet, a környéken meg, a bortermő talajon kitűnő
szőlőt termesztenek. Budára, a Rózsadombra naponta új utasok érkeznek, a
nyelvet és a város zaját hallgatva új ismeretségek elé mennek.
Ahhoz, hogy a szirmok nedűt engedjenek,
idő és napfény kell. A várat sem lehet elfoglalni, egyik napról a másikra,
mondja az őr. És eleste után sem tűnik el minden, ami volt, hanem új
szokások, ízek, kifejezések kelnek éltre. Van, aki a Rózsadombon az
utcanevekben, az istenadta utcasarki lépcsőzetekben, a salep4
illatú édességekben kutat török hagyományok után.
A magaslat, ahol a türbe áll, az arra
járót a városra egyedülálló kilátással várja. Természetes kép- és fénykeretet
talál itt arcképéhez Abhishek, az indiai fényképész, messze a söntéstől itt
talál megnyugvást Mátyás, a csapos, légzéséhez megfelelő ritmust ejtőernyős
ugrása előtt a karcsú Vörös-hajú.
Ünneplik a szerelem és a bor napját,
kertjét mindenki saját naptára szerint gondozza. Itt, Gül Baba türbéje
mellett (a dervisek szerint nem halt meg, csak jobb világba költözött) van
valami misztikus, titokzatos. Ahogy a barlang mélyén a libanoni
Kadisha-völgyben, Dzsibrán költő sírhelyénél, úgy itt is, Gül Baba mellett, a
halál mintha nem lenne komor: a bektási5 nem halt meg, csak
lefeküdt, és ez nem szemfedő, hanem a keletről nyugatra vándorló utas
hímzett, tarka takarója. A halál helyett az életet, a költészetet ott, a
libanoni barlangban a falakon Dzsibrán nimfákat ábrázoló rajzai, itt, a budai
türbe mellett meg, a szökőkút hirdeti.
Vitathatatlan, a költőket az élet viszi
tovább, hazájuk a zászlóktól és határoktól mentes költészet. Dzsibrán
Levantén, a világok kereszteződésén, hazájának megálmodott szabadságát nem
élte meg. Gül Bab mint hódító, katonasággal érkezett Budára, de a dervist
senki sem említi katonaként. Haláláról, lágy bukásáról a rózsásban, a
Rózsadombon azt mesélik, gondolatai az utolsó pillanatban is felfelé törtek,
lélegzését ima közben szakította meg, hogy egy más, a miénktől jobb világba,
a zene és költészet világába lépjen.
Keleten azt mesélik, minden növény, virág
a csókra, szerelmes ölelésre hasonlító rózsabimbóból ered. Itt, Budán Gül
Baba türbéje alatt virággal takart a meredek, és, mert mindig újjáéled, a
rózsakert örökös.
1dzsenaza-namaz
– temetési szertartás
2rahat
lokum – szultánkenyér
3musafir
hamam – török fürdő
4salep
(ejtsd: szálep) – egy orchideafajta (Orchis mascula, Orchis militaris)
megszárított gumója ledarálva
5bektási
– muszlim misztikus rend tagja
Fordította:
Fehér Illés
|
