Aca Vidić Слике из дубине зенице – Képek a szembogár mélyéből

 

Aca Vidić Rajković, 14. juli 1959. – 

Слике из дубине зенице   Пада тиха киша тиха тишина А упорна днев котрља паучину Невидљиву празнину претаче у трагове Ходање вршка дојке кад видим Дивим се - Повратак је животу! У бит својих поноћи Закључавају се обични У обичним собама Тишина пред свитање овој слична је Лептирима долазе пауци У невидљиве ноћне посете Својим миром Подражавам моћ оружја

Képek a szembogár mélyéből   Esik a csendes égi áldás a megnyugvás A pókhálót meg a mindennapok görgetik   Láthatatlan ürességet önt a nyomokba   A mellbimbó mozdulatát figyelve Gyönyörködök – Visszatérek az életbe!   Saját éjfélük lényegébe Hétköznapi szobáikban A hétköznapi emberek zárkóznak   Ez mint a virradat előtti csend   A pókok a lepkékhez titkos Éjjeli látogatóba mennek   Nyugalmammal A fegyver hatalmát támogatom   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://acavidicpoezija.weebly.com/poetry.html

Neda Gavrić Ружа и ја – A rózsa és én

 

Neda Gavrić Banja Luka 27. 07. 1980. – 

Ружа и ја   Узимам белу ружу Излазлимо   Из куће Из живота Из љубави.   Ружа и ја.   Верујем Увенућемо.   А док не увенемо Миришемо Ружа и ја.   Јер ружа и жена Миришу И када вену!

A rózsa és én   Veszem a fehér rózsát Kimegyünk   A házból Az életből A szerelemből.   A rózsa és én.   Hiszem Elhervadunk.   Míg el nem hervadunk Illatosak vagyunk A rózsa és én.   Mert a rózsa és az asszony Illatos Ha hervad is!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Неда Гаврић: Јесен жедне душе, Бесједа, Бања Лука, 2025.

Obren Ristić Тековина новог доба – Új idők hozománya

  

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. –

Тековина новог доба
 
Као неутољиву жеђ осећам потребу да вичем вичем
Та једина слобода Тековина новијег доба данас је моја
Велика обмана Стихови који ми се око ногу врзмају
Ко ланци саплићу ме Не препознају више мој корак ни
 
Ја њихове риме свезане Два супротника сред арене
Два јарца утуцана на трулом брвну спајају две
Обале набујалог потока У планинску бистру воду
Уронише гласи умивени чисти а шумом варке шарене
 
Са извора у највишем горју у саму зору силно зажубори
Исти исти исти И ништа потом Ништа се није догодило
Сунце се опет објавило Нови дан Нови људи Оно било
 
Није се десило Побегоше звери Хиљаде паса на повоцу
Господаре своје држи мудре тихе Ни гласа ни слова
Глава од олова 6о тавних година као 6о векова
 
Izvor: Обрен Ристић: Дарови јутра, Ревнитељ, Ниш, 2024. стр: 16.
 
 
Új idők hozománya¹
 
Olthatatlan szomjúságként érzem, kiáltanék, kiáltanék,
Az egyetlen szabadság Az új idők hozománya ma az enyém
Szemfényvesztés A lában körül settenkedő verssorok
Láncként gáncsolnak Léptemet többé nem ismerik fel és
 
Rímképletüket én sem Két szembenálló fél a szorítóban
Korhadt rönkön két bősz kecskebak hidalja át a megáradt
Patak két partját A hangok az áttetsző vizébe mártózottak
Immár megváltottak de az ámítás suttogásában hamisítottak
 
Hajnalhasadáskor a hatalmas hegy forrásánál
Ugyanaz ugyanaz ugyanaz Majd csend Semmi sem történt
A nap újra hirdette Új nappal Új emberek A megtörtént
 
Meg sem történt A vadak elmenekültek A pórázon a kutyák
Gazdáikkal együtt bölcsen csendben vannak Se hang se jel
60 múlt évem akár 60 század súlyos viharokkal telt
 
¹A verssel a költő hatvanadik születésnapját köszöntötte
 
Fordította: Fehér Illés

Nenad Grujičić Мајка – Az anya

  

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Мајка   Сине, изађи на терасу и прислушај разговор тица: То наиђе!   Ја се извињавам, ја морам слушати, сине.

Az anya   Fiam, menj az erkélyre és hallgatózz, a madár-beszédre figyelj: Légy türelmes!   Bocsáss meg, nekem hallgatnom kell, fiam.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ilija Šaula Nebeski vrtlar – Mennyei kertész

 

Ilija Šaula Karlovac, 4. decembar 1963. – 

Nebeski vrtlar   Dabome da želim da ti se javim, strah me je da ti pišem a strah me je da ti i ne pišem. Kao da se plašimo jedno drugog, a koliko te samo zateknem u mojim mislima, čudim se kako te ponekad noge ne zabole od te silne šetnje. Ponudim ti da sjedneš, ali uvjek si u prolazu, sad tamo sad ovamo. Volio bih da te nekad noću uhvatim u mislima, računam, noć je možda bi prilegla, pa opet pomislim nema od toga ništa, nema nama spavanja, ako bismo prilegli jedno pored drugog. I tako. Propustim misao po misao i sve ode u nedogled. Tamo u tom nedogledu, jednom sam se privukao i izvirivao da li bih te mogao vidjeti. Zamisli ugledah te ozarenu osmjehom ali onako prema suncu. Ne vidiš ti da ja tebe gledam, ali odjednom čudo, ugledah sebe kako ti prilazim, i vidim kako u meni iznutra nešto svjetli, kao sreća kad se sprema na vaskrsenje, očekujem tvoje iznenađenje, ti se okrenu prema meni, pogleda me milovito nasmiješenim očima pođe mi u zagrljaj i prošaputa: „Odi, čekam te.’’ Zagrlismo se, osjetih toplinu grudi i toplinu tvog tijela na sebi, a sreća zapali vatromet na dnu same duše, osjetih da zajedno poletjesmo u nebo. Nađosmo se na velikoj plavoj livadi. Ne gubismo ni trena. Zasadismo cvijet ljubavi na najljepšem mjestu. Okupiše se anđeli i slavismo duboko u život. Prepolovili smo jabuku i vidjeli u njoj zgodno mjesto da zasadimo voćnjak, sadili smo neumorno...

Mennyei kertész   Természetesen akarok neked jelentkezni, félek írni, de félek akkor is, ha nem írok. Mintha egymástól félnénk, pedig gondolataimban hányszor jelen vagy, csodálkozom, olykor, lábaid, annyi séta után, hogy nem fáradnak el. Kérlek, ülj le, de mindig átmenőben vagy, hol itt, hol ott. Szeretnélek időnként éjjel gondolataimban megkaparintani, mert éjjel van, talán lefeküdnél, majd ismét eszembe jut, ebből semmi sem lesz, számunkra nincs alvás, ha egymás mellé feküdnénk. És így. Gondolat gondolatot követ és minden a messzeségbe vész. Ott, abban a messzeségben, egyszer meghúzódtam és leselkedtem, egyáltalán láthatlak-e. Képzeld, megláttalak, mosolyogtál, de csak úgy, a nap felé. Nem látod, hogy nézlek, de egyszerre csoda, magamat látom, feléd megyek, és bensőmben valami fénylik, mint a feltámadásra készülő öröm, várom, meglepődsz, felém fordultál, sugárzó, kedves tekintettel jöttél tárt karomba és suttogtad: „Gyere, várlak.” Megöleltük egymást, éreztem melled, tested melegét, az öröm a lélek mélyén keltett tűzijátékot,  éreztem, a mennybe együtt emelkedünk. Hatalmas, kék mezőn találtuk magunkat. Egy pillanatot sem herdáltunk. A szerelemvirágot a legszebb helyre ültettük. Összegyűltek az angyalok és az életet ünnepeltük. Az almát kettészelve találtuk meg azt a megfelelő helyet, ahová gyümölcsöst telepíthetünk, telepítettük, fáradhatatlanul…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ilija Šaula: Žena u meni ili Ja u ženi, Grafičar, Užice, 2014.

Ilija Bakić: *** ( vatra je prostor...) – *** (a tűz tér...)

 

Ilija Bakić Vršac, 23. 11. 1960. – 

***   vatra je prostor zborište linije daljina dolaze joj seku u drhtavoj odaji klupku jezika prašina prošlog toka izvrće se u svetlace živo meso udiše tišinu liže noževe odnosi krv briše otiske meseca mena oseka koje otkrivaju kosti stakla ramove dana povez kalendara rašiven listovi tonu kroz ždrelo plazme u vodu amniona koji kaplje niz „drvo pljuvačke”

***   a tűz tér gyülekezőhely vonalak a távolságot közelítik a nyelvgombolyagot remegő teremben szelik a múlt-folyamat pora lángnyelvekbe vált az élő hús csendet szív magába késeket nyal vért visz holdnyomokat töröl holdfázis apály fedezik fel az üveg-csontozatot a nappal-kereteket a naptárkötés szétfejtett levelei a plazma garatján keresztül süppednek a „fa savóján” csorgó magzatburok vizébe   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ilija Bakić: Koren ključa, naličje svakodnevnice, Kanjiški krug, 1999.

Miodrag Jakšić I u smrti smo – A halálban is

 

Miodrag Jakšić Beograd, 16. april 1969. – 

I u smrti smo
 
Potrošili, do poslednje šanse, ljubav, taj arhetip večnog,
Nestajanju aplaudirajući, da preuzme nas, žrtvovane:
 
Iskoračao sam, broj koraka, za dužinu veka, premerene.
Izudaralo je srce, Ti, titraje sve, u pulsu, predodređenom za postojanje.
 
I, u smrti smo, kao što u smrti, maštali jesmo, da ostanemo.
I, u smrti smo, jednako zajedno, umoreni za upokojenje, živo.
 
Rečima sa usana, ne rađaju ona šaputanja, zemljotrese što utišavahu.
Mislima tokovi, Borhesu naklonjeni, skrenuše nepovratom, od poezije.
 
I, u smrti smo, bez udova i osećanja, osakaćenja punog željni.
I, u smrti smo, objavljeni na bilbordu patnje, Razapetog.
 
Izvor: autor
 
 
A halálban is
 
Elherdáltuk az utolsó lehetőségig, a szerelmet, az öröklét őstípusát,
Az enyészetnek tapsolva, hogy vegyen át bennünket, feláldozottakat.
 
Haladtam, a léptek száma élet-hosszra mért.
Dobogott a szív, a verőér minden rezgése, életre hivatott.
 
A halálban is, álmodoztunk, a halálban is együtt maradunk.
A halálban is, ugyanúgy együtt, ahogy az életben halálra fáradtunk.
 
Az ajkakon fakadó szavak nem szülik azokat a földrengést csillapító suttogásokat.
A Borges iránt barátságos gondolatáramlatok mindörökre elfordultak a költészettől.
 
A halálban is, végtagok és érzelmek nélkül, csonkításra vágyunk.
A halálban is, a szenvedés hirdetőtábláján, Keresztrefeszítetten.
 
Fordította: Fehér Illés