Julijana Marinkovik Taјна – Titok

Julijana Marinkovik Resen 22. jul 1972. –

Тајна Вратата од нашата куќа секогаш беше отворена низ неа влегуваше правливото глуварче и ми ги скокоткаше мислите со своите тајни Навечер некој ќе ми шепнеше на уво: – Оглуве ли пак од твоето глуварче!? Никој не забележа дека јас само му ги кријам тајните на моето глуварче

Titok Házunk ajtaja mindig nyitott volt a poros pitypang szabadon jött be és titkával gondolataimat bizsergette Este valaki mintha suttogta volna: – Pitypangod miatt lettél süket!? Senki sem vette észre hogy csak pitypangom titkára vigyáztam Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.hrvatskiglas-berlin.com/?p=179803

Radomir D. Mitrić Kenotaf za Ernesta i Agnes fon Kurovski – Üres síremlék Ernestért és Agnes von Kurowskyért

Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –

Kenotaf za Ernesta i Agnes fon Kurovski

umesto žalobnosti pomisli na rajolik prizor esplanade
malekona. na bogove monmartra koji su mi ovoga jutra
došli na poklonjenje. samuraj sam, olovo je moj bušido,
koitalna sam zmija čiji je rep ukrućen, moja ljubav sija
u noći poput elektrode, var je dubok, plinski, autogeni,
spajajući razlomljeno, napuklo i ubogo. ja sam velika bela
psina, s raljama u koju staju sve šume apenina, agnes,
sećaš li se, celo to leto, bio sam tvoj cepelin, tvoj hrist
i adam, torpedo bejah za tvoju podmornicu. s crnih si
najlonskih čarapa na mene slala električne munje,
u dlanove moje, frkćući, kao na pindu zevs kad presretnu
tifona, pucali su federi poljskih kreveta, sa stropova
otpadao je malter vavilona, gorelo je, kao nebo nad
sajgonom, kao telo svinje sprženo brenerom. rekla si:
tvoja je krv vrela, ti moraš na jug, ja idem gore severnije.
bio sam poput crvenokošca kojem su otrgli vampum pred
vešalima, svi moji totemi behu srušeni, svetilišta popaljena.
mora sam ruma preplovio u tvoje ime, bejah cubano sato,
caballero, revolveraš bez pravog izazivača, od sećanja
na tvoje telo stvorio sam mitologiju, tvoje oči otvarahu
mi pute kojima nikad ne mišljah da bih mogao poći.
ostrvljen bejah, svakom si mi sabljarkom koju ulovih,
iznova probola srce, uplašena bela golubice santerije,
sa dušom đavola. nedelja je, drugojulska, 1969.
anno domini, vreme je da upalim vatre kvazara u čađavim
očima dvocevke, i da se erida konačno smiri, a moj davni
brat, paradžanov, snimi film o nama, bojom prezrela nara.

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2018/01/kenotaf-za-ernesta-i-agnes-fon-kurovski.html

Üres síremlék Ernestért és Agnes von Kurowskyért

keserűség helyett az esplanade malencón mesés látványára

gondolj. a montmartre-i istenekre akik ma reggel

előttem tisztelegtek. szamuráj vagyok, busidóm ólom,

merev farkú közösülésre vágyó kígyó vagyok, szerelmem

elektródaként izzik az éjben, mély a forradás, autogén,

kettétörtet, hasadtat, szánalmasat összeköt. nagy fehér kutya

vagyok, appeninek erdőit átfogó állkapcsokkal, ágnes,

emlékszel, azon a nyáron zeppelined voltam, krisztusod

és ádámod, búvárnaszádod torpedója. fekete

nylonharisnyádból elektromos villámokat küldtél

tenyerembe, prüszkölve, mint mikor zeusz tüphón

elé vágott, tört a tábori ágy rugózata, a mennyezetről

babilon vakolata hullott, lángolt, mint a saigoni ég,

mint a disznó perzseléskor. mondtad: forró a véred,

délre kell menned, én északabbra megyek.

vöröscsontú voltam, akiről kagylóövét a bitó előtt

szakították le, bálványaim elpusztítva, szentélyeim

felgyújtva. nevedben rumtengereken keltem át, voltam

cubano sato, caballero, kihívó nélküli revolverhős,

testedre emlékezve mitológiát teremtettem, előttem

szemed soha nem álmodott utakat nyitott meg.

számkivetett lettem, minden kifogott kardhallal

szívemet döfted át, a santeria fehér ijedt galambja,

sátánlélekkel. vasárnap van, július másodika, 1969.

anno domini, ideje kormos kétcsövű puskám kvazárlángjait

meggyújtani és végre árész megnyugodhat, ősi testvérem,

paradzsanov meg, túlérett gránátalma színű filmet készíthet rólunk.

Köszönöm Sebestyén Péternek a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.

Zahvaljujem se Peteru Šebešćenu za korisne savete tokom prevođenja.

Fordította: Fehér Illés  

Lőrincz P. Gabriella Illeszkedés – Prilagođavanje

Lőrincz P. Gabriella Beregszász 1982. március 23. –

Illeszkedés Illene már mindent tudni Mindenkit ismerni Figyelni a jó modorra Elvárások szerint élni A koldusnak mindig adni Megérteni az útszéli kurvákat A részegeseket meghívni egy felesre És megszeretni a politikust Mosolyogva vasalt ingben járni Sohasem másnapos hunyorral Csak jót írni meg szépet és igazat Illene már illeni ide

Prilagođavanje Bilo bi pristojno sve znati Svakoga poznavati Uljudnost opaziti Prema očekivanjima životariti Prosjaku uvek dati Priproste uličarke shvatiti Pijane na neku crkavicu pozvati I političare zavoleti U ispeglanoj košulji smeškajući hodati Nikad omamljeno žmirkajući Samo o lepom i istinitom pisati Bilo bi pristojno tu pristajati Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.irodalmijelen.hu/2017-jan-30-1049/illeszkedes-lorincz-p-gabriella-versei

Petrőczi Éva Adriai elégia – Jadrasnka elegija

Petrőczi Éva Pécs, 1951. április 7. –

Adriai elégia Szüleimnek „Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből…?” Rainer Maria Rilke: Első duinói elégia (Nemes Nagy Ágnes fordítása) A „bubamara” lottón öt pénzt nyertem, de nem lett tőle soká jó a kedvem, mert napra-éj csak kísértettetek: te köményszemű kisfiú-apám, tüdőgyulladásból alighogy kikelve, önhitt mosollyal, matróz-öltözetben, majd ötven évvel később, megszögelt csípőddel, de egyre csak rajongva: tenger, tenger. S te, anyám, Matulji szépe, és hatvanhat nyarán kedvence az öreg Volosko kétnyelvű matrónáinak, szobra a Nyárnak, bronzba öntve, míg engem kínkeservesen fogott, ha megfogott a Nap. Tegnap már úsztam – mintha ti, magát rég kettétépő páros kagyló messzesodródott szárnyai, velem szívtátok volna be a víz átható hableány-szagát. „Hogyha kiáltanék…” talán küldene választ a tenger, halk „Non omnis moriar”-t. Malinska, 2010. július 26-án

Jadrasnka elegija Mojim roditeljima “Kad bi kriknuo, iz redova anđela ko bi me čuo...? Rajner Marija Rilke: Prva devinska elegija Na lotu „bubamara“ petaka sam dobila ali moja radost kratkog veka je bila, jer danima i noćima samo ste me iskušavali: ti oče moj dečačkog izgleda sa očima kumina, odmah posle  prebolele upale pluća sa samosvesnim omehom u mornarskom odelu skoro pedeset godina kasnije u kukovima sa čavlima, ali ushićeno: more, more. I ti, majko moja, lepotico Matulja i leta šezdesetšeste miljenice dvojezične matrone Voloske, statuo Leta, u brocu si izlivena, dok me je Sunce tek jedva, ako uopšte opržilo. Juče sam već plivala – kao da ste vi daleko odbačenih krila paru odavno razdvojenih školjki, prodoran miris vode po rusalki zajedno sa mnom udisali. „kad bi kriknula...“ možda bi voda u vidu tihog „Non omnis moriar”-a odgovor dao. Malinska, 26. jula 2010. Fordította: Fehér Illés

Forrás: Petrőczi Éva legszebb versei, Ab-Art Győr, 2017. 78-79. old.

Markovic Radmila Verebek – Vrapci

Markovic Radmila Beograd 1940. november 4. –

Verebek Időnként fölröppen egy-egy ricsajozó szürke verébsereg, rajtuk semmi sem különleges, csak fürgeségük olyan, mint a csintalan gyerek, egyszerre döntenek, és csiripelve a sanyarikafára csapnak le.

Vrapci Povremeno po koje sivo jato vrabaca uz besomučnu graju poleti, ništa naročito na njima, tek im je brzina takva kao u nestašnog deteta, istovremeno odlučuju i dženeriku uz ciku osvajaju. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Kapui Ágota Impromtu – Impromtu

Kapui Ágota Sepsiszentgyörgy 1955. május 15. –

Impromtu Markolj szívembe újra döbbenettel ha rám hajolsz hát ne ismerj határt keringj véremnek sűrű szégyenével hogy perceink haraggal éljem át – mert kikopott a düh az emlékedből és megszelídült számon a neved hát megtanultam járni és beszélni és verset írni – újra – nélküled

Impromtu Srce mi sa zaprepašćenjem ponovo zgrabi sagneš li na mene granice ne poznaj gustim sramom moje krvi krstari da naše trenutke sa besom dočekam – jer iz tvog sećanja nestalo je ludilo i ublažilo ti se ime na mojim usnama pa naučila sam – ponovo – bez tebe hodati i govoriti i pesme pisati Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.3szek.ro/load/cikk/100270/kapui_agota:_impromptu

Botár Attila Hiányzók – Oni koji fale

Botár Attila Székelyudvarhely, 1944. március –

Hiányzók A hagyományból mintha valamit ők értenének. A leszúrt husángot tizenkét kődarabbal kerítik, s az ekék vasát őszi földbe mártók a cipót késheggyel keresztelik, s ha megköpködött tenyerük kaszát fog kalász a perc, s rakják asztagait a történelemből végképp hiányzók. De számolok. A számon kívül szorultak sokadalmából sóhaj sincs jelen, verejtékük, mint sírjuk névtelen, nincs ünnepe, mert nyoma sincs nyomuknak. Anyák. Apák. Tüdőnek friss lehellet. Csak ápolták, amit ápolni kellett.

Oni koji fale Od predanja oni kao da nešto shvaćaju. Probodenu toljagu sa dvanajst kamena ograđuju, i oni koji plug u jesensku zemlju zarinu veknu vrhom noža krste i ako njihova popljuvana šaka kosu uhvati, tren je klas i oni koji iz istorije konačno fale, stogove prave. Ali računam. Iz mnoštva računa istisnutih uzdah se ne čuje, njihov znoj kao i grobovi su bezimeni, praznike nemaju jer i trag njihovog traga fali. Majke. Očevi. Svež uzdah plućima. Samo su negovali što se negovati trebalo. Prevod: Fehér Illés