Šimo Ešić Moja pletilja – Kötőnőm

Šimo Ešić Breze kod Tuzle 6. veljače 1954. –

Moja pletilja Svi spavaju, ni ptice ne lete, ona sjedi – meni džemper plete. Prije kiše, prije prve studi, da išara i oplete grudi. Prije snijega i prve mećave da završi leđa i rukave. Prije mraza i vjetra što duva da me džemper od studeni čuva. Da me toplo obujmi po struku i grije me ’mjesto njenih ruku. Dok prepliće i dok šare šara, pletilja mi po džemperu čâra. Bâja mi ga mirisom s planine i mekoćom šumske mahovine. I upliće trave ljekovite da me one od svakog zla štite...

Kötőnőm Mindenki pihen, madár se rebben, ő ül – egyre csak köt, garbót, nekem.                                        Mire a hideg esők megérkeznek, a díszes első rész készen lesz. Mire jő a hó, az égszakadás, befejezi az ujját és a hátát. Mire itt a fagy, az északi szél, a kötött garbó már engem véd. Betarja, védi testemet, kedvesem helyett melenget. Ahogy a díszítést készíti, a kötőnő garbómat igézi. A hegyek friss illatával, az erdei moha lágyságával. Gyógyfüvekkel is behintette, hogy a kórt tőlem elterelje... Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milena Marković početak, neki – kezdetféleség

Milena Marković Zemun 6. april 1974. –

početak, neki

moja prva nova godina bez mame i tate
bila je sa borisom igorom dejanom vesnom jelenom i
tanjom
nisam sigurna za tanju
boris i igor i dejan njima se sviđala tanja
njoj je majka bila izmučena razvedena i bila je sitna i
imala oštar miris
ne znam šta je bilo s tanjom
vesna, ne znam šta je mislila vesna
jelena je bila pametna i sada je profesorka
ja sam volela jednog dripca nikolu a pred njima sam
ga zvala buldog
jer su oni bili pametni a on baš i nije i mislila sam
da će da mi naiđe nešto pristojnije
boris je instruktor ronjenja negde na južnim morima
poslednji put kad sam ga videla
nešto mi je razbio pijan
da je živ i zdrav
dejan se ženi
moja majka je ostala bez para na kasi i bilo je
neprijatno
on joj je platio račun
njoj se nije svidela njegova devojka
ona ne voli sitne žene
ne znam šta je sa igorom
vesna ima decu koju ja neću videti
zato što mi je žao na ljude koji imaju decu
nikola je išao u rat a onda sa dvadeset i jednom
godinom je rešio da se završi
mislim da je taj dan okrenuo telefonom
izvesnu anu
koja je bila najbolja učenica i davala je
da je pipaju za dupe
ona je postala njegova ozbiljna devojka i bili su
zajedno
meni je nailazilo svašta godinama, jednom
bolje od njega, možda dvaput
prva nova godina i niko se nije smuvao
samo smo igrali
i mislili
da nam život neće biti bulja
nego nešto posebno.

Izvor: http://www.haoss.org/t7431-milena-markovic

kezdetféleség

első apám és anyám nélküli újévemet

borisszal, igorral, dējánnal, vesznával, jelenával és

tanyával töltöttem

tanyában nem vagyok biztos

borisznak is igornak is dējánnak is tanya tetszett

anyja meggyötört elvált és alacsony volt és

erős szagú

tanya sorsát nem ismerem

veszna, nem tudom veszna agyában mi járt

jelena okos volt, most tanárnő

én egy faragatlan nikolát szerettem, előttük csak

buldognak neveztem

mert ők okosak voltak ő meg nem éppen és hittem

jön majd megfelelőbb

borisz valahol a déli tengeren búvároktató

mikor utoljára láttam

részegen egy kedves tárgyamat tört el

isten éltesse

dēján nősül

anyám a pénztárnál pénz nélkül maradt

kellemetlen volt

a számlát ő fizette

a lány, akinek udvarolt, anyámnak nem tetszett

nem szereti az alacsony nőket

hogy igorral mi van, nem tudom

vesznát, akinek gyereke van, nem akarom látni

mert mindenkit, akinek gyereke van, sajnálok

nikola a háborúba ment, majd huszonegy

évesen eldöntötte, nincs tovább

hiszem, aznap felhívott

egy bizonyos annát

aki a legjobb tanuló volt és hagyta,

hogy fenekét fogdossák

annának komolyan udvarolt

együtt voltak

évek során velem sokminden történt, egyszer

talán kétszer tőle jobb jött

az első újév és zavart senki sem keltett

csak táncoltunk

és hittük

életünk nem elherdált

különleges lesz.

Fordította: Fehér Illés

Milan Rakulj Деведесет друга – Kilencvenkettőben

Milan Rakulj Livno 5. decembar 1985. – 

Деведесет друга

Деведесет друге, баш кад сам кренуо у школу

распала се земља у којој сам рођен.

Учило се по старом,

а радило по новом.

Моји хероји били су прваци свијета:

Југа, Миха, Дејо, Панчев…

био сам срећан због Црвене Звезде

а тужан јер је почео рат.

Отац ми је отишао у војску,

и слику како се први пут

у униформи удаљава од куће

док дуго стојим крај прозора

никад заборавити нећу.

Толико сам био изгубљен

а нисам ни знао да си се родила ти.

Деведесет друге погинуо је Синиша.

Био је један од мојих првих комшија

и имао је само осамнаест.

Погођен је, чуо сам, из снајпера

док је читао стрип над земуницом.

Његова мајка Дева

три дана је ридала из дворишта,

а ја сам плакао у себи

гледајући слике моје прве раје и мене.

То је усликао он, који нас је увијек чувао

и учио да играмо фудбал

на полусеоском стадиону.

Сви који су ми били важни, уосталом као и ја,

живјели су прекопута.

Слабо шта сам тада знао,

а поготово нисам имао појма

о томе да си се родила ти.

Деведесет друге растурао сам кликере,

фасада куће ми је била изрешетана

попут земље пуне роша.

Чекајући крај узбуне да изађем напоље

и у преораном бетону скупљам гелере

постајао сам фаца,

јер сам тако први уловио лептирицу.

То је онај врх гранате

који мало ко је и касније имао.

Кад је једном погодило у школску салу

играли смо се ратних шверцера,

украли смо скије и неколико кошаркашких лопти

које се нису пробушиле од детонације,

то је била наша највећа акција.

Стварност ми се урезивала у машту,

јер ни слутио нисам да си се негдје родила ти.

Деведесет друге једино ми, дјеца,

знали смо да направимо неко весеље.

Хаубице су нам биле бубњеви а рафали гитарски рифови.

Само кад свирају сирене

и кад нам очеви дођу са ратишта боравили смо кући.

Породице су нам биле обузете бригом,

па смо на улици учили о животу.

Главни предмети били су историја ратовања

и физичко васпитање .

Они најслабији увијек били су голмани или њихови,

а они најјачи, зависи од игре, нападачи или наши.

Лопте и дрвене пушке били су грбови и симболи

дјечије одбране од зла

тврђаве у тврђави, градови у граду,

државе у држави и свјетови у свијету.

Зло је ипак трајало још коју годину нашег одрастања.

Чуо сам да слично било је и овдје

гдје сам касније дошао и у право вријеме сазнао

да си се родила ти.

Деведесет друге, тад док сам ходао по жици

у болници гдје рађала си се ти

инкубатори су били без кисеоника.

Дванаест твојих могућих будућих другара

ту гдје си први пут угледала свјетло дана

умрло је не проговоривши нити ријеч

не направивши нити корак.

Због тога никад док улицом ходам

крај њиховог споменика

не размишљам о безнађу

нити мислим да је данас лоше.

Помислим ко ли је све тако удесио,

док је пробијан коридор живота

и док су анђелима одлазили мали другари

да си могла без свега што ти је фалило

како ја сада не бих могао без тебе.

Можда је себично,

али данас имам само једног хероја

захвалан небесима, од кад нашла си ме ти.

16. октобар 2016.

Izvor: http://srpcasopis.org/2016/11/13/milan-rakulj-devedeset-druga/

Kilencvenkettőben

Kilencvenkettőben, mikor iskolába indultam,

esett szét az ország, melyben születtem.

Régi tanterv,

új módszer.

Hőseim világbajnokok voltak:

Júg, Míhā, Dējō, Pāncsēv...

rajongtam Zvédáért*

és szomorú voltam, mert kitört a háború.

Apám bevonult,

a képet, ahogy egyenruhában

először távozott otthonunkból

míg az ablak mellett sokáig álltam,

sosem feledem.

Elveszett voltam

és nem tudtam, megszülettél.

Kilencvenkettőben elesett Szinisa.

Egyik közvetlen szomszédom volt

és csak tizennyolc éves.

Hallottam, míg a töltésen

képregényt nézegetett, sortűz érte.

Édesanyja, Dēvā

három napig jajveszékelt az udvaron,

én, az első barátaimmal készült közös fényképet nézve,

magamban sírtam.

Azt a képet ő készítette, vigyázott ránk

és a külvárosi stadionban

focizni tanított bennünket.

Akik számomra fontosak voltak, ahogy én is,

a túloldalon éltek.

Az életről alig tudtam valamit

és fogalmam sem volt arról,

te megszülettél.

Kilencvenkettőben golyókkal kereskedtem,

házunk homlokzata akár az üreges talaj

golyó-luggatott volt.

Vártam a riadó végét, kinn az utcán,

a felszaggatott betonon gellereket gyűjtöttem

és góré lettem,

mert elsőként találtam meg a lepkét.

Ez a valami a gránát csúcsa,

kesőbb is alig volt valaki birtokában.

Mikor az iskola tornatermét találta el,

háborús csempészőket játszottunk,

sítalpakat, néhány találatot nem ért

kosárlabdát loptunk,

ez volt a legnagyobb haditettünk.

A valóság képzeletembe vésődött,

mert nem is sejtettem, valahol megszülettél.

Kilencvenkettőben egyedül mi, gyerekek

tudtunk vidámságot teremteni.

Dobokként tarackok, gitárszólókként sortüzek szolgáltak.
Otthon csak akkor tartózkodtunk,

ha megszólalt a sziréna vagy apa tért haza a harctérről.

Gondterheltek voltak a családok,

mi meg az utcán tanultuk, mi az élet.

Legfontosabb tantárgyunk a háború története volt

és a testnevelés.

A leggyöngébbek kapusok voltak vagy az övék,

a legerősebbek meg, a játéktől függően, csatárok vagy a miénk.

Labdák és fapuskák jelentették a címert és

a rossztól a gyerekvédelem szimbólumát,

erődök az erődben, városok a városban,

országok az ordszágban és világok a világban.

A rossz mégis serdülő korunkat évekig kísérte.

Úgy hallottam itt is, ahová

később jöttem, ilyen volt és időben tudtam meg,

hogy megszülettél.

Kilencvenkettőben, míg kötélen jártam,

a kórházban, ahol születtél,

az inkubátorok oxigén nélkül maradtak.

Tizenkét jövendőbeli pajtásod,

ahol te először napvilágot láttál,

meghalt anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna,

egyetlen lépést tett volna.

Ezért, míg az utcán

síremlékük mellett járok,

nem gondolok a reménytelenségre

és nem hiszem azt, ma rosszul élünk.

Arra gondolok, ki mindenki tett azért,

míg az élet útvesztőjétben út keletkezett

és a néhány percet élt barátok az angyalokhoz távoztak,

hogy élhettél a nincstelenségben,

ahogy én most nélküled nem élhetek.

Valószínű önzés,

de ma, hálásan köszönöm az égieknek,

 azóta, hogy rám találtál, számomra egyetlen hős létezik.

2016. október 16.

*Zvezda – Crvena Zvezda (Vörös csillag) a II Világháború után, a mai napig is az egyik legnépszerűbb, Belgrádban alakult labdarúgócsapat.

Fordította: Fehér Illés

Duško Novaković A gde su smrtovnice – És hol vannak a gyászjelentések

Duško Novaković Podgorica 25. oktobar 1948. –

A gde su smrtovnice

Jedina kafana rasturena
Jedina prodavnica opljačkana

Lopovi su ždrali suhomesnate proizvode
Razbacivali se keksom i bombonama
A na podu su ostavili koliko hoćeš
Lokvastih fleka od isparene mokraće
I osušene suvarke izmeta
A zidove umazali šljivama-brisevima iz dupeta

Na jedinom seoskom trgu
Jedina česma izvaljena iz postolja

Jedini spomenik partizanima
Klati se naheren kao pijandura
To nisu kape na njima, ni zvezde petokrake
Već šest koščatih gladnih vrana cedi sa sebe crninu
A dve čavke je kraduckaju

Nijednog meštatina, ni grlo stoke, nikoga
Po dvorištima tišina naleže na usahlo cveće

Jedina nepolupana sijalica-kruška
Na jedinoj sačuvanoj banderi
Svetli, svetli iako je uveliko dan
I sunce mlako sija iznad nje i gomilice mrtve kokoške

Tačno je, sunce, kao vrhovna sijalica, sija nad svime
Što se kreće, ali sija, takođe, i iznad  predmeta
Koji, kao takvi, u stanju mirovanja, nisu nikakvi doktori filozofije
Koji nas teraju na analitičke pristupe bitku, koji nas gnjave
Tezama, antitezama, zakljucima, grafikonskim i šematskim prikazima
U nastojanju da nam utuve u glavu, šta da nam utuve?

Valjda koliki je u nama, kao i u predmetima oko nas
Razmer ontološkog mraka, šta bi drugo moglo da bude nego to!

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=260.0

És hol vannak a gyászjelentések

Az egyetlen kávéház szétdúlt

Az egyetlen üzlet kifosztott

A tolvajok füstölt hústermékeket habzsoltak

Keksszel és cukorkákkal dobálóztak

A földön elpárolgott vizeletből

Visszamaradt tócsaflekkek

És száraz ürülékmaradványok

A falakon üleperedetű szilvakenetek

A falu egyetlen kútja

Az egyetlen téren kidöntött

Az egyetlen partizánemlékmű

Talpazatán részegként imbolyog

Nem titovka*, sem ötágú csillag ami díszíti

Rajta hat csontos éhes varjú gyászt sajtol magából

Két csóka meg csipeget

Helybelit, jószágot nem látni, sehol senki,

Az udvarokon az elszáradt virágokra csend borul

Az egyetlen megmaradt villanypóznán

Az egyetlen ép villanykörte

Világít, világít, pedig fényes nappal van

És a nap is ragyog, felette és az élettelen tyúkok sokasága felett

Igen, a nap főégőként, ami csak mozog,

Mindenek felett ragyog, a tárgyak felett is

Amelyek, mint olyanok, mozdulatlanok, nem bölcsészek

Akik a lét magyarázatára kényszerítenek bennünket,

Tételekkel, antitételekkel, döntésekkel, grafikonokkal gyötörnek,

Hogy valamit a fejünkbe erőszkoljonak, ugyan mit?

Talán a bennünk és a környező tárgyakon uralkodó

Lételemi sötétség méretét, ezen kívül mi más lehetne!

*titovka – A II. Világháborúban, Jugoszláviában, Tito hadseregében harcoló önkéntesek, majd a Jugoszláv Katonaság különleges alakú, ötágú csillaggal díszített zöld sapkája.

Fordította: Fehér Illés

Vesna Radović Пољубац из Француске улице – Csók, Francia-utca

Vesna Radović Herceg Novi 31. decembar 1966. –

Пољубац из Француске улице

Шта ћу ја твојом улицом, у јесен, кад лишће опада

Увело лишће које чистач улица, купи на гомилу

А, бескућник на клупи, држи у рукама

Као букет сувог цвећа, који чува за ЊУ

Бојим се да је глупо да ти објашњавам

Јер, то је као кад верник објашњава невернику

Бога Зашто се поново враћам Француском улицом

Са рукама у џеповима коцкастог капута

И хекланом беретком на глави

Као распуштени легионар

Који оставља ратиште, а остаје веран домовини

Видиш, ниси ме могао отерати

Остао си запетљан у једној црној коврџи

Која ми несташно пада на чело и покрива боре

Док се саплићем о попадано кестење у парку

На Студентском тргу

Ту сам, на истој адреси, још живим и певам

Упркос три урагана која су ме снашла

И поплавама које су ме избациле

Иако је код мене један кофер стално спакован

Ја сам твој Леси који се враћа кући

Који је преживео Царства

Републике и два светска рата

Иако, осећам да си хтео да ме надмудриш

Само се правим блесава

Пристајем и дајем ти предност

А, веруј ми, било би боље

Да си помогао да лакше умрем

И био последњи, који ми је склопио очи

Знам да си хтео да заборавиш песме које сам волела

Монтан, Азнавур, Беко

Први и други Шостаковичев валцер

Цигане, виолине...

Зато, молим те, пусти ме да их поново чујем

Помози ми да поново видим Париз у ноћи, снежни Праг

Децу која се санкају крај Карловог моста

И помиришем жуте дуње које сам чувала за тебе

На дрвеном ормару моје мајке

Знам да си прижељкивао да одем прва

А, ја сам одувек била добар ђак и читала између редова

Баш зато, ако некад пожелиш да се вратиш

И дођеш на Фијесту

Где ћу као примадона у опери певати „Аиду“

А, ти седeти у првом реду позоришта

Као усамљени старац од осамдесет лета

Који кришом пожели да вози тротинет

И сам себи ставља лисице на руке

Молим те, послушај ме, бар једном у животу

И опрости, заиста опрости, ако сметам

Ако мене питаш, не могу да прећутим

Да је наша љубав била историјска!?

Izvor: CРП Часопис за књижевност и умјетност II. број 4.

Csók, Francia-utca

Mit keresek utcádban, ősszel, levélhulláskor
Utcaseprő gyűjti halomra a hervadt leveleket

A hajléktalan meg a padon, kezében tartja,

Száraz virácsokorként a Lánynak őrzi

Félek ezt neked magyaráznom badarság

Mert, ahogy hitetlennek a hívő Istenről hiába mesél

Hiába mondom kockás kabátomban zsebretett kézzel

Fejemen kötött franciasapkával,

Elbocsátott zsoldosként,

Aki a harcmezőt elhagyja, de hazájához hű marad,

a Francia utcába miért térek vissza

Látod, nem tudtál elzavarni

Míg az Egyetemista téren

A parkban a lehullott gesztenyéken botladozom

Egy, a ráncokat eltakarva csintalanul homlokomba lógó

fekete hajtincsbe gabalyodva velem maradtál

Itt vagyok, címem nem változott,

Az átélt három szélvihar és árvizek ellenére

Még élek és dalolok

Még akkor is, ha egy bőröndöm állandóan útra készen áll

Lassied vagyok aki visszatér

Aki túlélte a Császárságokat

Köztársaságokat és a két világháborút

Még akkor is, ha érzem, át akartál verni

Bolondot csinálok magamból

Beleegyezek és előnyt adok

De, hidd el, jobb lenne,

Ha könnyű halálba segítenél

És szememet, utolsóként, te zárnád le

Tudom el akartad feledni az általam kedvelt dalokat

Montandt, Aznavourt, Bécaudot,

Sosztakovics első és második keringőjét,

A cigányokat, a hegedűket...

Ezért, kérlek, engedd meg, hogy a felsoroltakat újra halljam

Segíts, hogy újra lássam éjjel Párizst, a hóborította Prágát,

A Károly-hídnál szánkázó gyerekeket

És az anyám szekrényén neked őrzött

Sárga birs illatát újra magamba szívjam

Tudom, arra vágytál, először én távozzak

Ám mindig jó diák voltam és a sorok közt olvastam

Éppen ezért, ha valaha szeretnél visszatérni

És részt venni az Ünnepélyen

Ahol az operában primadonnaként mint „Aida” énekelek

Te meg az első sorban nyolcvanéves

Magányos aggastyánként ülsz

Aki titokban rollert hajtana

És önmagát bilincseli

Kérlek, hallgass meg, legalább egyszer ebben az életben

És bocsásd meg, bocsásd meg, ha zavarlak

Ha engem kérdezel, nem hallgathatom el,

Szerelmünk történelem!?

Fordította: Fehér Illés

Jelena Lengold S one strane svih stvari – A dolgok azon oldaláról

Jelena Lengold Kruševac 15. jul 1959. –

S one strane svih stvari

Ja nemam tajni.
Ušla sam u voz i putovala dugo
sve dok nisam stigla s one strane svih stvari.
Usput, svima sam pomalo pričala o tebi.
Ljudi bi me nekad slušali, pa bi otišli
dalje, svojim putem, u život u kom ne postojiš.
.
Ja nemam tajni.
Jutarnja izmaglica i duvanski dim, to je sve.
Svetlost dolazi sa one strane s koje obično dolazi
i sve se dešava kao i uvek.
Tvoja ljubav prema moru i moja ljubav za reke
proglasile su kraj međusobnog razumevanja.
Čekala sam da stigne leto
i da spavam gola pod čaršavom
jer nešto se mora čekati, takav je zakon života.
.
Duboko u noći, odjednom, budim se
i čujem kako negde tamo jecaš u snu
prepun svojih tihih užasa
zatim se sklupčaš i zagrliš svoj stomak, čvrsto
kao da iz njega preti da iskoči strah.
.
Ja nemam tajni.
Dok se to moglo, volela sam ranu od koje si sazdan
sada volim lampu na uzglavlju, koju si gasio, pred zoru
i volim ulicu kojom si prošao nekoliko puta
stiskajući mi prste, kao da odlazimo u rat.

Izvor: https://www.facebook.com/paologes/photos/a.1683362121879685/2230919783790580/?type=3&theater

A dolgok azon oldaláról

Nincsenek titkaim.

Vonatra ülve mindaddig utaztam,

míg a dolgok azon oldaláról nem érkeztem.

Közben mindenkinek rólad meséltem.

Néha meghallgattak, de az emberek

a maguk útjára menetek, az életbe, ahol nem létezel.

Nincsenek titkaim.

Reggeli köd és cigarettafüst, ez minden.

A fény arról az oldalról jön, ahonnan különben is

és megy minden a maga útján.

A te tenger iránti szereteted és az én folyószeretetem

megértésünk végét jelentette.

A nyarat vártam,

hogy a lepedő alatt meztelenül aludjak,

mert valamit várni kell, törvényszerű, az élet rendje.

Késő éjjel, hirtelen ébredek,

és hallom, tele csendes iszonyattal

valahol álmodban zokogsz,

majd összegörnyedve hasad erősen öleled,

mintha belőle a félelem távozása fenyegetne.

Nincsenek titkaim.

Míg lehetett, a belőled alkotott sebet szerettem,

most a fejem feletti, hajnalban eloltott lámpát szeretem

és azt az utcát, melyen néhányszor, kezemet úgy

szorongatva, mintha háborúba indulnánk, mentél.

Fordította: Fehér Illés

Mirko Kopunović Idi – Menj

Mirko Kopunović Subotica 1952. –

Idi Idi,    kreni već jedared uzmi u ruke to malo ti dano sakrij vjetar moćni u njedra plovi oceanom mutnim, bijesnim ne plaši se oluja lomnih, strašnih Idi,    koračaj, možeš ti to nosi svjetlo koje si zanijela svijetlit će ono i nama u tvrđavi oblaka i neba odanim i vjernim sužnjima tvojim Idi,    vratit ćeš se, imaš gdje tvoja te luka uvijek čeka dvori na stijeni izgrađeni kad nedje daleko budeš znaj, uvijek ćeš i ovdje biti

Menj Menj,     indulj végre vedd kezedbe azt a kapott keveset, rejtsd öledbe a hatalmas szelet, zavaros, dühös óceánon vágtass, ne félj a mindent elsöprő viharoktól Menj,     csak előre, képes vagy rá vidd magaddal a meghódított fényt, a felhők és egek birodalmában világítani nekünk odaadó hűséges rabszolgáidnak is fog Menj,     majd visszatérsz, van hová kikötőd a sziklára épített kastély mindig vár ha messzire vet a sors tudd, akkor is itt leszel Fordította: Fehér Illés

Izvor: Mirko Kopunović: Pruži ruku mila SamIzdat, Hrvatsko Akademsko Društvo Subotica 2014. str. 19.