Szabó T. Anna A mai nap – Današnji dan

Szabó T. Anna Kolozsvár, 1972. június . –

A mai nap 1. Képzeld, mi történt. Kora délelőtt, amint utaztam új lakást keresni, és azon tűnődtem, hogyan tovább, míg üres szemmel bámultam a boltok januári, kopott kirakatát, és annyi minden eszembe jutott – hirtelen tényleg csak a semmit láttam: a házak közül épp kirobogott a villamos, a hídra ráfutott, s a megszokott szép tágasság helyett köd várt a láthatatlan víz felett – döbbenten álltam. Köd mindenütt: a szorongás maga ez a szűk, hideg, fehér éjszaka; éreztem, hogy most ez az életem: hogy gyorsan megy, de nem én vezetem, hogy megtörténik, de mégsem velem, hogy ott a látvány, s mégsem láthatom, hogy sínen megyek, biztos járaton, de hídon: földön, vízen, levegőben, és felhőben is, mint a repülőben, s a valóságnak nincs egyéb jele, mint kezemben a korlát hidege. Két hosszú perc, míg újra volt mit látni. És most úgy érzem, megtörténhet bármi. 2. Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van, csak feküdtem alattad boldogan. Egy másik város, egy régi lakás. És ezután már soha semmi más. Elvesztettem, de megtaláltalak. Csak azt vesztettem el, mi megmarad. Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem. Jöttél az úton, indultál velem. 3. Levágott hajad sepregetem össze. Tizenhat éve együtt. Hány helyen. Terek, lakások. Nézegetem: őszül. Jaj, életem. Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni? Inkább szálanként összegyűjteném. Jó, tudom: soha semmit se dobok ki. De hát: enyém! Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó pöndör szirmai. Hogy hull minden el. Forog a föld is velünk, körbe-körbe. Nem érdekel. 4. Nem érdekel csak a nyakad, a vállad. Ahogy megyünk egy téli hídon át, összefogódzva. Ahogy hazavárlak. Csak vándor hordja hátán otthonát. Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt. A csupasz padlón, széken, asztalon. Én nem akarok igazán, csak egyet, de azt nagyon. 5. Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem. Házunk a várunk, így gondolkozom. Pedig nem kősziklára építettünk, hanem utazunk, egymás melegében, a ködös hídon, egy villamoson. És azt érzem, hogy megtörténhet bármi, mint akkor, ott, az első éjjelen. Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni. Ahova te mész, oda jöjj velem.

Današnji dan 1. Zamisli, šta se desilo. Rano jutro, kako sam u potragu za novi stan krenula i razmišljala, kako dalje, dok sam praznih očiju januarske, otrcane izloge promatrala, svašta mi je palo na pamet – odjedanput samo prazninu videla: između zgrada dojurio tramvaj, popeo se na most, a mesto uobičajene širine nad nevidljivom vodom magla me čekala – zaprepašteno stajala. Svugde magla: ta tesna, hladna, bela noć je otelovljenje teskobe; osećala da je to sad moj život: brzo prolazi ali nisam ja taj ko vodi, događa se, ipak ne sa mnom, tamo je prizor al videti ne mogu, na tračnicama sam, na utabanoj stazi, ali na mostu: na zemlji, vodi, u vazduhu a i u oblaku, kao u avionu, i stvarnosti nema drugog znaka samo hladnoća ograde u mojoj ruci. Dva duga minuta, pa opet se nešto videlo. I sad tako osećam, može se svašta dogoditi. 2. Kako mi je suza tekla! Nisam znala šta je, samo sam ispod tebe sretno ležala. Jedan drugi grad, jedan stari stan. I posle toga već nikad ništa više. Izgubila sam, al sam te našla. Samo sam to izgubila što ostaje. Nije se nebo otvorio nego moje krilo. Došao si na cesti, sa mnom krenuo. 3. Skupljam tvoju ošišanu kosu. Šesnajst godina zajedno. Na koliko mesta. Trgovi, stanovi. Gledam: sedi. Joj, živote moj. Na lopatu za smeće. Kako izbaciti? Rađe vlase bi skupljala. Dobro, znam: nikad ništa ne izbacim. Zaboga: moje je! Razmaci borovih igala. Leti kudrave lati suncokreta. Kako sve prolazi. S nama i zemlja kruži, unaokolo. Ne zanima me. 4. Ne zanima me samo tvoj vrat i ramena. Kako jednog zimskog mosta prelazimo, zagrljeno. Kako te čekam da kući stigneš. Na leđima svoju kuću samo lutalica nosi. Ne zanima me gde ćemo biti, samo zajedno. Na golom podu, stolici, stolu. Uisinu ja ne želim, samo jedno, ali to bezgranično. 5. Zamisli šta se desilo. Osećam da starim. Naša kuća je naša tvrđava, tako razmišljam. A baš nismo na stenu gradili, nego putujemo, u zajedničkoj toplini, na maglovitom mostu, na nekom tramvaju. I osećam da se može svašta dogoditi, kao tad, tamo, one prve noći. Tek me tračnica nosi. Magla je. Treba sačekati. Gde ti ideš, tamo sa mnom pođi. Prevod: Fehér Illés



William Butler Yeats Byzantium – Byzantium – Vizantija

William Butler Yeats

Dublin, June 13, 1865 – Roquebrune-Cap-Martin, Jan. 28, 1939

Byzantium The unpurged images of day recede; The Emperor's drunken soldiery are abed; Night resonance recedes, night walkers' song After great cathedral gong; A starlit or a moonlit dome disdains All that man is, All mere complexities, The fury and the mire of human veins. Before me floats an image, man or shade, Shade more than man, more image than a shade; For Hades' bobbin bound in mummy-cloth May unwind the winding path; A mouth that has no moisture and no breath Breathless mouths may summon; I hail the superhuman; I call it death-in-life and life-in-death. Miracle, bird or golden handiwork, More miraclc than bird or handiwork, Planted on the star-lit golden bough, Can like the cocks of Hades crow, Or, by the moon embittered, scorn aloud In glory of changeless metal Common bird or petal And all complexities of mire or blood. At midnight on the Emperor's pavement flit Flames that no faggot feeds, nor steel has lit, Nor storm disturbs, flames begotten of flame, Where blood-begotten spirits come And all complexities of fury leave, Dying into a dance, An agony of trance, An agony of flame that cannot singe a sleeve. Astraddle on the dolphin's mire and blood, Spirit after Spirit! The smithies break the flood. The golden smithies of the Emperor! Marbles of the dancing floor Break bitter furies of complexity, Those images that yet Fresh images beget, That dolphin-torn, that gong-tormented sea.

Byzantium Hátrál a nap tisztátlan képe mind; ágyban a császár ittas népe mind. Hátrálnak éji zaj, korhely dalok, hogy a nagy harang elkongatott. Egy csillagfényes, holdsütötte dóm lenéz mindent, ami bonyolult-emberi, vér mocsarát, dühét utálkozón. Elém egy rém lebeg, ember, vagy árny, ember inkább s nem árny, rém, mintsem árny; Hades múmia-pólyájú orsaja csavart útját legöngyölheti ma. Csak lehellettelen halotti száj hívhat ily társat itt. Hívom a földöntulit: Jöjj, halálban-élet s életben-halál! Csoda, madár, vagy vert-arany remek, inkább csoda, mint szárnyas, vagy remek. Csillagfényes arany boltív csucsán Hades kakasait példázza tán, vagy gúnyol hangosan, mint kit a hold bánt mert érc-dicsőség megmarad, mulandó szirmot, madarat, mocsárnak, vérnek minden bonyodalmát. Láng lebben a császár kőpadlatán, nem rőzsegyujtó s vascsiholta láng: vihar se fogja: láng lángot terem, hová vér-nemzett lelkek soka jön túl minden zagyva emberi dühön, belehalván a táncba, haldokló, buja tránszba, mely megperzselni egy csipkét is képtelen. Delfin vér-mocskos hátán nyargalász szellem szellem után! Az árt töri a rács, a császár vert-arany szép rácsai! A táncos folyosó márványai megtörik a bonyolultság dühét, e rémeket, melyek újakat nemzenek, s a tenger delfin-tépte, tajtékzó vizét.                              Fordította: Jékely Zoltán

Byzantium The unpurged images of day recede; The Emperor's drunken soldiery are abed; Night resonance recedes, night walkers' song After great cathedral gong; A starlit or a moonlit dome disdains All that man is, All mere complexities, The fury and the mire of human veins. Before me floats an image, man or shade, Shade more than man, more image than a shade; For Hades' bobbin bound in mummy-cloth May unwind the winding path; A mouth that has no moisture and no breath Breathless mouths may summon; I hail the superhuman; I call it death-in-life and life-in-death. Miracle, bird or golden handiwork, More miraclc than bird or handiwork, Planted on the star-lit golden bough, Can like the cocks of Hades crow, Or, by the moon embittered, scorn aloud In glory of changeless metal Common bird or petal And all complexities of mire or blood. At midnight on the Emperor's pavement flit Flames that no faggot feeds, nor steel has lit, Nor storm disturbs, flames begotten of flame, Where blood-begotten spirits come And all complexities of fury leave, Dying into a dance, An agony of trance, An agony of flame that cannot singe a sleeve. Astraddle on the dolphin's mire and blood, Spirit after Spirit! The smithies break the flood. The golden smithies of the Emperor! Marbles of the dancing floor Break bitter furies of complexity, Those images that yet Fresh images beget, That dolphin-torn, that gong-tormented sea.

Vizantija Uzmiču žiteljski mutne slike dana; Polegali Carevi pijani vojnici; Uzmiču noćni zvuci: pesma noćnika Posle klepala velike katedrale. Kupola od zvezda il meseca sjajna, prezire Sve što je čovek: Zapetljanstva tašta, Besove i glib u prirodi čoveka. Preda mnom lebdi slika, čovek ili senka; Pre senka no čovek, pre slika no senka; Jer kalem u Paklu kaišem mumije stegnut Može odmotati stazu izvijuganu; Usta bez glave i bez daha Mogu razbuditi usta što ne dišu; Pozdravljam natčovečno; Zovem to smrt-u-životu i život-u-smrti. Čudo, ptica ili samo rukotvor zlatan, Pre čudo no rukotvor il ptica, Na zlatnoj grani svetloj od zvezde Može ko petli u Paklu da kriči, Il ljuta zbog meseca, glasno da ruži, U slavi od metala svog postojanoga, Običnu pticu il cvetnu laticu, I sva zapetljanstva od blata i krvi. O ponoći, po Carskom pločaniku promiču Vatre, ni gorivom hranjene, ni čelikom paljene, Ni vihorom gašene, vatre od vatra rođene, Gde od krvi rođeni dusi dolaze I sva zapetljanstva od besova odlaze, U plesu, premiranje, U ekstazi, umiranje, Umiranje vatre što ništa opaliti ne može. Na leđima delfina od blata i krvi, Duši, duši! Tu plimu kovnice prekidaju, Kovnice zlata Careve! Mramor po podu za igranje Smiruje besove zapetljanstva, Slike one što već Rađaju slike nove, Delfinima kidano, klepalom trzano more. Prevod: Isidora Sekulić



Danja Gašpar Đokić Zaboravi me probuditi – Ne ébressz fel

Danja Gašpar Đokić Ploče Luka, 05. oktobar 1960 –

Zaboravi me probuditi hoćeš li se sutra sjećati ovih ruku što sam ti ih prinjela na grudi kao kruh i sol uz uzdrhtalo vriskanje snom dodirnute utrobe gdje su se razrnile sve prošle nevjerice i mog glasa u naviranju klasje moje dok si povijao naletom tvojih dlanova u onom trenutku bljeska kad sam postala boginja prvog uzleta reci mi hoćeš li pamtiti bezvuk narednog jutra u kojem smo skupljali ostatke prošlih samoća kroz želju da ih nikada više ne obučemo na sebe i da li ćeš primijetiti poruku koju sam ti ostavila titranjem svakog bivšeg straha pored tvog uzglavlja ljubavi ako odeš nemoj me buditi

Ne ébressz fel emlékszel-e majd holnap erre a kézre melyet mint kenyeret és sót helyeztem melledre a reszketőn sikongó álomérintett anyaméhre ahol szétporladt a múltbéli hitetlenség és elcsukló hangomra abban a fényes pillanatban tenyered símítása után lehulló fejkendőmre mikor az első szárnysuhintás istennője lettem mondd megjegyzed-e a másnap reggeli csendet melyben a múlt magánykacatait gyűjtöttük egybe azzal hogy soha többé nem vesszük fel és észreveszed-e  fejed mellett hagyott üzenetemet melyben régi félelemeim remegnek szerelmem ha elmégy ne ébressz fel Fordította: Fehér Illés



Irfan Horozović Hladno jutro na trgu Svete Elizabete – Hideg reggel a Szent Erzsébet téren

Irfan Horozović, Banja Luka 27. aprila 1947 –

Hladno jutro na trgu Svete Elizabete Niko nije ovdje osim išćekivanja Zatvorena su vrata svih kuća i ljudskih i Božijih Pomišljam: ni ja nisam tu Iščekivanje sam Iščekivanje iščekuje samo sebe

Hideg reggel a Szent Erzsébet téren A várakozáson kívül senki sincs itt Minden kapu zárt az embereké is Istené is Arra gondolok: én sem vagyok itt Várakozás vagyok A várakozás csak önmagát várja Fordította: Fehér Illés



Ady András Megnyugtat – Umiri me

Ady András Csíkszereda 1976. július 12. –

Megnyugtat egy pillanat, s rám tekintesz, ebben megvan minden, amit szeretők, gyermek és társ iránt egyaránt anyák, s idős, jó-meleg illatú aggódók adhatnak: hit nélkül, de egyfajta se előre, se hátra beismeréssel szemlélem: ahogy minden ilyen momentum mintává égeti önmagát, s a jól ismert volt-, van-, lesz-sablonokat tartalmastól átírja bennem

Umiri me tek jedan trenutak, kad me pogledaš, u tvom pogledu je sve što prema ljubavnicima, detetu i jaranu majke i pomalo ostareli dobrodušni brižnici sposobni dati: bez vere sa ni napred niti nazad priznanjem promatram: kako svaki takav momenat sebe u uzorak peče i dobro poznate bio-, ima-, biće šablone u meni novoj proceni podvrgne Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://kafe.hhrf.org/?p=42531

Bari Károly Város – Grad

Bari Károly Bükkaranyos 1952. október 1. –

Város Beton-fák ágain Neon-madarak lobogtatják Üvegszárnyukat. Kockakővel sebzett utcák Kúsznak a zaj-rengetegben, Piszkos por-csuhájukat fújja a szél. Itt élek én. Eget-hasogató csörömpölés a párnám, nem tudok aludni, visszatérek útjaimra, árnyak vonulnak előttem rángó szájakkal: az idő vas-szögeit rágják. Kőbe temetkezem szívem gyökeréig. Mellemen hömpölyög szúrós fényeivel az éjszaka, üvegszárnyukkal verdesik szemem a neon-madarak, beton-fák ágaira kötözöm sorsom. Szomorú vagyok: az arcok összegyűjtött mosolyából és a szemek mélyén lapuló szeretetből még nem fontam virág-csokrot, egy Embernek, aki csillag-tűzben égő szívével megvilágítja a várost!

Grad Na granama drveta od betona Neon-ptice Staklenim krilima mašu. U prašumi galame puze Kaldrma kamenjem ranjene ulice, Prljave im mantije od prašine vetar duva. Ja tu živim. Jastuk mi je neboparajući zveket, spavati ne mogu, svojim stazama se vraćam, ispred mene zgrčenim usnama prolaze senke: eksere vremena grizu. Do korena moga srca u kamen se ukopam. Noć sa svetlima punim bodlji na grudima mi se kotrlja, moje oči neon-ptice staklenim krilima udaraju, svoju kob na grane drveta od betona vežem. Tužan sam: još nisam pravio buket iz sakupljenih osmeha i na dnu očiju skrivene ljubavi, Čoveku, ko svojim srcem što u vatri zvezda gori grad osvetljuje. Prevod: Fehér Illés



B. Tomos Hajnal Ha láthatnád – Ako bi mogao videti

B. Tomos Hajnal Négyfalu, 1957. december 2. –

Ha láthadnád (az emberhez) Ha valaha láthatnád sárgára mart csontjaid egy gödör alján, üres szemüregedből bámulna az, ki valaha voltál s bordáid kamrájában tátongana legyőzöttséged - akkor értenéd csak meg, mennyire egyformán szeret bennünket a teremtő természet.

Ako bi mogao videti (čoveku) Ako bi ikad mogao na dnu neke jame svoje kosti požutele videti iz prazne očne šupljine bi te taj promatrao ko si nekad bio i u komori rebara tvoj poraz zjapio – tek bi tad shvatio koliko nas priroda koja stvara jednako voli. Prevod: Fehér Illés