Radomir D. Mitrić Sećanje na Mediteran - Mediterránra emlékezve

Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –

Sećanje na Mediteran

     Sačuvati neizgovoreno, kao srž.

                                   Ivan V. Lalić

Lice kojeg pokušavam da se setim sliči otisku kiše

u prašini koju dubi vreme, čežnji koja osvaja kao zvuk

neke veoma stare violine, svakako prelasku preko praga,

i šapatu koji te prati od kolevke do večnosti

zaboravljene u oseci ili plimi nekoj; to, taj vetar

iznutra obrastao Vizantionom kao krčag prazninom

i polja puna mesečine u maglovitim noćima Antiohije.

Pamtiš li još uvek bogove grčke, dečače što dolaziš

iz magle, s rukama nesviklim na rezbarenje, na filigran,

dar da primiš Mere, dečače što se smešiš, zašto?

Život je nacrt neke buduće pesme, pokretni štafelaj

koji čak ni vidokrug ne bira, a ono što dolazi 

nakon svega nije obilje već nesrazmer, nemogućnost 

da se iskaže svet u jednoj kaplji vode, u fragmentu 

nekog drevnog mozaika, u rečenici koja nas sažima

tako surovo, toj rečenici koju govori ćutanje,

i koja nas sabira u jedan trenutak samo.

Mediteran,

lice kojeg pokušavam da se prisetim, to Negde

koje živi u mom sećanju, ispod aleksandrijskih stubova

možda, ili pak u sjaju Mitilene.

Da li to pamti suza što će se skotrljati niz lice

kad budemo nestajali u magli, a Luna na nebu bude

smenjivala Sunce, plavi i zlatni dečače, dok se budem 

sećao rumenila njenog lica, tužan u duši što se 

iz pene više niko nikad roditi neće.

Pamtiš li bogove grčke, i njen pogled…?

Izvor: http://hiperboreja.blogspot.rs/

Mediterránra emlékezve

     A ki nem mondottat summaként tartani meg.

                                                      Ivan V. Lalić

A porban idő által vájt esőnyomra hasonlít

az általam felidézni próbált arc, a küszöbön átjutó

régi hegedűhangként hódító sóvárgásra,

és valahol egy árapályban elfeledett, téged

a bölcsőtől az öröklétig kisérő suttogásra;  ez az a szél

melyet, mint korsót az űr vagy a ködös antiókhiai

éjben a mezőket a telihold fénye, belül Bizánc határol.

Te ködből előbukkanó fiú, a görög istenekre

emlékszel-e még, te, akinek keze nem ismeri a filigrán

metszést, a kivételes adottságot, te miért mosolyogsz?

Jövendő dal vázlata az élet, még láthatárt sem választó

mozgó festőállvány, az viszont ami következik,

mindenek után nem bőség, aránytalanság, kizárt

hogy egy csepp vízben, egy valamikori mozaikrészben

kifejezhető az űr, egy bennünket kíméletlenül összegző

mondatban, egy, a csend által kiejtett mondatban,

amelyik egyetlen pillanatba tömörít.

Mediterrán,

megpróbálom felidézni azt az arcot, azt a talán

az alexandriai oszlopok alatt, vagy Mytilene fényében

emlékemben élő Valaholt.

Azt, amikor eltűnünk a ködben, és az égen a Napot

a Hold váltja fel, megjegyzi-e majd az arcon lepergő

könnycsepp, te aranyszőke fiú, míg kenyérpiros arca

emlékemben él, csüggedt a lelkem, mert soha senki sem

fog többé a habokból születni.

Emlékszel-e még a görög istenekre és tekintetére...?

Fordította: Fehér Illés 



Enes Halilović Nostalgija – Honvágy

Enes Halilović Novi Pazar 05. mart 1977. –

Nostalgija Zbog (viška) nostalgije, Zbog (manjka) istorije, Zbog čega li Bezimeni (nakon mnogo godina) ponovo dođe u (bezimeni) grad i vide: na trgovima (raščupane) trudnice proklinju očeve koji poriču (svoje) plodove i lažni proroci (skupo) naplaćuju (jeftine) riječi i (mnogobrojni) prodavci magle progone (malobrojne) pesnike a filozofi prodaju jaja na pijaci i svud se širi miris opijuma. i vide bezimeni u (bezimenom) gradu: na ulicama vuci i hajduci otimaju klice iz krompira proklijalog, i pupčane vrpce (raspadaju se) u blatu. Fabrički dimnjaci posečeni, Od biblioteke ostalo zgarište, A hramovi razidani. Samo tamnica narasla (kao pogača). Ali tamnička vrata širom otvorena (slobodno je da uđeš, slobodno je da izađeš) U tamnici izgreban malter. To stidni sužnjevi noktima se drže za zidove I (tiho) mole: Sačuvaj nas od slobode. I od slobode govora.

Honvágy A (mérhetetlen) honvágy miatt, A (hiányzó) történelem miatt, Vagy ki tudja miért (Évek múltán) a névtelen ismét a (névtelen) városba tért és látta: a tereken (csapzott) terhes nők (saját) magzatukat tagadó apákat átkoznak és ál próféták (olcsó) közhelyeket (drágán) árulnak és a ködöt árulók (sokasága) azt a (néhány) költőt üldözi a bölcsek meg a piacon tojást árulnak és mindenütt ópiumillat terjeng. és a névtelen a (névtelen) városban látta: az utcákon farkasok és zsiványok a kicsírázott burgonyából tépik ki a csírákat, és a sárban köldökzsinórok (bomlanak). A gyárkémények ledöntöttek, A könyvtárból üszkös maradványok maradtak, A szentélyek leromboltak. (Pogácsaként) csak a börtön dagadt meg. De a börtön tárva nyitva (szabad a bejárat, szabad a kijárat) A malter a börtönben összekarmolt. A falakra a megalázottak körmükkel kapaszkodnak És (csendesen) imádkoznak: Védj meg a szabadságtól. És a szólásszabadságtól. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://hiperboreja.blogspot.rs/2013/08/nostalgija-enes-halilovic.html



Bácsszőlősi Újévi köszöntő* – Novogodišnja čestitka iz okoline Bački Vinogradi

*** Adjon az Isten Bort, buzát, barackot, Kétméteres malacot, A kocsinak kereket, Poharamnak feneket, Hogy abból ihassak eleget! * Pennavin Olga gyűjtéséből.

*** Neka nam Gospod da Vino, pšenicu, kajsiju, Dvometarsku prasetinu, Točkove za karucu, Čašu uvek punu, Beskonačnu cugu! Zabeležila Olga Penavin

Maja Radović Srce koje je odbilo da kuca – A dobogást elutasító szív

Maja Radović Kotor, 4. januar 1995. –

Srce koje je odbilo da kuca

Nikada, neću vidjeti te tvoje oči.

A znam bile su najljepše.                                                  

Tako bi toplo gledale, al nikad ih neću ugledati.

Nikada, neću pomilovati tvoju kosu

A bila bi to, kosa anđela, ne pitaj me kako znam.

Moram znati jer svaki anđeo, ima anđeosku kosu.

Nikad neću čuti tvoj osmijeh            

A znam, da bi on bio najljepša melodija koju je svijet čuo.

Nikada nećemo zajedno protrčati, livadom ispred djedove kuće.

Nikada nećes obući onu predivnu haljinu koju smo ti tako brižljivo namjenile.

Nikada nećes praviti one slatke dječije nestašluke.

Al ' ćeš uvijek živjeti, u nama, u našim očima, u našim osmjesima, u našim nestašlucima.

No  znam, nije ovaj svijet za te

za to tvoje srce koje je odlučilo da odbije da kuca.

Izvor: autor

A dobogást elutasító szív

Azt a szemet, szemedet sosem látom tőbbé.

Pegig tudom, a legszebb volt.

Olyan melegen nézne, de sosem látom meg többé.

Hajadat sosem simítom meg,

Pedig angyalhaj lenne, ne kérdezd, honnan tudom.

Tudnom kell, mert minden angyalnak angyalhaja van.

Kacajod sosem hallom meg

Pedig tudom, a világon az eddig hallott legszebb dallam lenne.

A nagyapám háza előtti mezőn sosem fogunk nekiiramodni.

Sosem öltöd fel az általunk számodra oly gondosan kiválasztott gyönyörű ruhát.

Sosem fogsz a gyerekek pajkosságával csintalankodni.

De bennünk élsz, szemünkben, mosolyunkban, csínytevéseinkben.

Tudom, mindez nem erre a világra,

szívedre való, amelyik eldöntötte, elutasítja a dobogást.

Fordította: Fehér Illés

Lejla Kašić Gnijev bogovima – Istenek ellen, haraggal*

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Gnijev bogovima

Bogovi, čujte me!
Opraštam vam suše koje su uništile žetve.
Opraštam vam kiše koje su uništile usjeve.
Opraštam vam Srednji vijek.
Inkviziciju vam opraštam.
Opraštam vam Aušvic.
Opraštam vam Holokauste.
Milione gladnih, promrzlih, bolesnih,
ubijenih bez prilike da imaju djetinjstvo,
opraštam vam.
Evoluciju vam opraštam!
Opraštam vam što ste potopili Atlantidu i Titanik,
ali ne opraštam vam što ste potopili nju.
Bogovi, opraštam vam uništene svijetove raznih civilizacija,
ali ne opraštam vam što ste uništili Njen svijet.
Bogovi, opraštam vam smrti velikana da Vinčija, Ajnštajna, Betovena,
ali Njenu smrt vam ne opraštam.
Bogovi, čujte me, opraštam vam sve, ali Nju ne praštam nikome,
pa ni vama. 

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/09/poezija-i-proza-lejla-kasic.html

Istenek ellen, haraggal*

Istenek, rám figyeljetek!

Megbocsátom nektek a termést megsemmisítő szárazságot.

Megbocsátom nektek a vetést megsemmisítő esőt.

Megbocsátom nektek a Középkort.

Az inkviziciót megbocsátom nektek.

Megbocsátom Auschwitzet.

Megbocsátom a holokausztot.

Az éhes, átfagyott, beteg, meggyilkolt

sokaságot, akiknek a gyerekkor nem adatott meg,

megbocsátom nektek.

Megbocsátom az evolúciót.

Megbocsátom nektek az Atlantisz és Titanic elsüllyesztését,

de hogy (a n)őt** elsüllyesztettétek, azt nem bocsátom meg.

Istenek, megbocsátom nektek a különböző civilizációk megsemmisítését,

de azt, hogy a(z) (N)Ő világát megsemmisítettétek, nem bocsátom meg.

Istenek, megbocsátom nektek da Vinci, Einstein, Beethoven halálát,

de (a N)Őt nem bocsátom meg.

Istenek, rám figyeljetek, mindent megbocsátok, de (a N)Őt senkinek,

hát nektek sem.

Fordította: Fehér Illés

*A cím Lenner Móger Tímea ötlete

 Prevod naslova: Timea Lener Moger

**őt = (a n)őt – az eredeti szövegben az egyes szám harmadik személyében szereplő személy kihangsúlyozottan nő. Ezt, mivel a magyar nyelv nem különbözteti meg a nemeket, így próbáltam érzékeltetni. 

Milica Petričević Nedostaješ – Hiányzol

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Nedostaješ I dok svira ona naša stara, mirišem te.  Mirišem i upijam svaki tvoj dah koji se po koži razliva kao mastilo po izlizanoj, davno ispisanoj hartiji. I dok svira ona naša stara, mirišem decembar i prve pahulje, koje se vješto vezuju za tvoje vlasi, tamne kao ona noć.  I osjećam... Svaki novi treptaj sluti jedno 'odlazim'. A slutim i ja. Da nas nema. A tu smo. A nismo.  Slutim kraj. A miriše decembar… I miriše prvi snijeg. I ona naša, davno ispijena. Gorka. Kao ona noć. Puna čežnje. I želje... Za onim nikad izgovorenim 'volim te'.

Hiányzol És míg az a régi dallam szól, érezlek. Érezlek és beszívom, a bőrön mint a már régen teleírt, nyűtt papírlapon tintaként szétfolyó, lélegzeted. És míg az a régi dallam szól, érzem a decembert és az ahhoz az éjhez hasonló szénfekete hajadhoz ügyesen simuló, első hópelyheket. És érzem... Minden új rezdülés “elmegyek”-et sejtet. És sejtem én is. Hogy nem létezünk. Pedig itt vagyunk. És mégsem. Sejtem, vége van. Pedig érezni a decembert... És az első hó illatát. És azt a mi, rég kihörpintett nedűnket. Keserű. Mint az az éj. Tele sóvárgással. És kívánsággal... Azért a sosem kiejtett “szeretlek”-ért. Fordította: Fehér Illés

Forrás: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/12/nedostajes-milica-petricevic.html

Bátai Tibor Kudarc – Neuspeh

Bátai Tibor Budapest, 1951. február 17. –

Kudarc Csakis a hang után, uram! Önre aztán nem vár se tisztes helytállás, se győzelemmel fölérő vereség, se a többi ostoba közhely — ez ám a szerencse, higgye meg! Hogy semmiféle hang? Megmondtam, sors kegyeltje, nyugalma annál biztosabb, fogja meg hát az Isten lábát! Épp a hangot kergeti? Maga kérem menthetetlen, magát még minden érheti. Magának nem jósolok!

Neuspeh Gospodine moj, sledite glas! Vas dakako ne čeka niti časna ustrajnost, niti poraz vredne pobede, niti neka druga otrcana fraza – to je prava sreća, verujte mi! Da nikakvog glasa? Rekao sam, ljubimac ste sudbe, vaš mir je osiguran, pa uhvatite od Boga ponuđeno! Baš glas jurite? Vi ste zacelo izgubljen, vama se još svašta može dogoditi. Vama predskazati neću! Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://dokk.hu/versek/olvas.php?id=32500