Enes Halilović Matematička ravan – Mértani sík

Enes Halilović Novi Pazar 05. mart 1977. –

Matematička ravan S one strane je Ništa. Kopkalo me, gonilo me Ništa, zato preskočih Zid. Ali sad vidim, i s ove strane je Ništa. Dakle: dva puta Ništa i Zid. Dva Ništa daju jedno Ništa. Ostaje: Ništa i Zid. Ništa je ipak Ništa. Ostaje samo Zid.

Mértani sík Azon az odalon ott a Semmi. Nem hagyott békén, űzött a Semmi, hát átugrottam a Falat. De látom, ezen az oldalon is csak a Semmi. Tehát: kétszer Semmi és a Fal. Két Semmi együttes eredménye Semmi. Marad: a Semmi és a Fal. A Semmi mégis csak Semmi. Marad pusztán a Fal. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://poe3ija.blogspot.rs/2014/11/enes-halilovic-tri-pjesme-iz-zbirke.html



Katarina Milanović *** (Doći ćeš...) – *** (Megjössz...)

Katarina Milanović Kruševac, 26. avgusta 1994. –

*** Doći ćeš jednog dana. Bilo kog, sasvim običnog dana. I pružićeš ruku. Staru, usamljenu ruku. I čekaćeš oprost. Od boga. Ili od mene. Čekaćeš dugo. Želećeš da patiš. I patićeš. Želećeš da plačeš. I plakaćeš. Pokušaćeš da ostaviš iza sebe svu mrznu prošlost. I nećeš uspeti. Do tančina ćeš znati jedan život. Život koji si stvorio. Za koji nisi mario. Čekaćeš i ti ruku. Da ti pružim. Da dam znak da je sve u redu. Znak koji ćeš razumeti. Bićeš sasvim sam, sasvim star, niko te neće videti i setićeš se. Setićeš se svega što si propustio, godina sreće koje si oduzeo. Razbistriće ti se mutne vode. Zvuk vriska pretvoriće se u zvuk violine. Violina će svirati bez gudala. Proklinjaćeš dan kad si ga slomio. Boleće te kao što su mene bolele sve godine bez tebe. Boleće te što si želeo mrak. Što nisi dao da budem tvoje oči. Shvatićeš da si grešio. Tvoj mrak je tvoj život, tvoja tišina moje umiranje. I bilo je svetlo blizu, mogao si da ga opipaš. Ali nisi hteo. Hteo si da i ja vidim samo sivilo. Da mi svetlo postane najveći neprijatelj, da ga mrzim iz dna duše. Hteo si da mrzim. Sunce. Snegove. Ptice. Proleće i cveće. Muziku i smeh. I sad si došao. Sasvim sam. I sasvim star. I pružio ruku. I čekaš.  Čekaš da ti neko, koga si naucio da prezire, oprosti. Da ti poveruje onaj kome si oteo veru. Čekaš jer si sebičan. Jer ti to ne da mira. Ne čekaš jer si shvatio šta si od jednog života napravio. Zapakovao si sve gadosti u prelepu kutiju i kazeš dovoljno je. Odbijam da bude dovoljno. Pruži ruku još više. U, makar najružniju kutiju, stavi jednu lepu stvar. Iskrenu. Onu  koja  nije zakasnila ceo život da mi bude to što je trebalo ti da budeš.  I čekaj. Čekaj jedan znak i  nadaj se. Čekaj da svane. Kad oprostiš sebi, oprostiću ti i ja. Obećavam.  Ti ćeš pobeći iz mraka, a ja ću naučiti da živim. Progledaćemo.

*** Megjössz egy nap. Bármelyik egyszerű, hétköznapon. És kezedet nyújtod. A régi, magányos kezet. És megbocsátásra vársz. Istenére. Enyémre. Sokáig fogsz várni. Szenvedni akarsz. És szenvedni fogsz. Sírni akarsz. És sírni fogsz. Az egész átkos múltat magad mögött szeretnéd hagyni. És nem sikerül. Egy élet minden részletét megismered. A sajátmagad alkotta életet. Amivel nem törődtél. Egy kézre te is vársz majd. Hogy nyújtsam. Hogy jelezzem, minden rendben. Csak számodra érthető jel legyen. Teljesen magadra maradva, öregen, elhagyatottan majd eszedbe jut. Eszedbe jut minden mulasztás, az évek általad elherdált gondtalansága. Kitisztul a zavaros víz. Hegedűhanggá változik a sikoly. Vonó nélkül szólal meg a hegedű. Elátkozod azt a napot, mikor eltörted. Fájni fog, mint nekem az elmúlt évek nélküled. Fájni fog, hogy a homályt választottad. Miért nem engedted, hogy a szemed legyek. Rájössz, tévedtél. Életed homály, hallgatásod haldoklásom. Pedig oly közeli volt a fény, érinthető. De nem akartad. Azt akartad, hogy én is csak szürkeséget lássak. A fény legyen a legnagyobb ellenségem, szívemből gyűlöljem. Azt akartad, gyűlöljek. Napot. Havat. Madarakat és virágokat. Zenét és kacajt. És most eljöttél. Magányosan. Öregen. És kezedet nyújtod. És vársz. Attól vársz feloldozást, akit megtanítottál undorodni. Hogy akitől hitét elvetted, higgyen neked. Vársz, mert önző vagy. Mert nincs nyugtod. Nem azért vársz, mert megértetted, mit tettél egy élettel. Gyönyörű dobozba csomagoltad a szitkokat és állítod, ennyi elég. Elutasítom, ennyi nem elég. Messzebbre nyújtsd a kezed. Ha a legcsúnyább dobozba is, de valami szépet tegyél. Igazat. Azt, ami az élet folyamán számomra  nem késett olyannak lenni, amilyennek kellett volna lenned. És várj. Egy jelre várj és remélj. A pirkadtra várj. Ha megbocsátasz magadnak, megbocsátok én is. Ígérem. Te megmenekülsz a homálytól, én viszont megtanulok élni. Megvirrad. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

P. s.
Zahvaljujem se Timei Lener Moger za korisne savete tokom prevođenja.

Köszönet Lennert Móger Tímeának a fordítás közben kapott értékes tanácsokért.

Lejla Kašić Bjekstvo – Menekülés

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Bjekstvo Dolaziš mi. Hladna kao ova noć. Nepomično stojiš. Gledaš me, a gledaš kroz mene. Gledam te, a gledam kroz tebe. Očiju tvojih nema, spojile su se sa tamom. Dodirujem ti ruke. Bijele su. Smežurane kao tvoje lice starice koje nikada neću vidjeti. Ledene su. Ne osjećaš moj dodir. Tu si, a nisi. Nisi, a jesi. Ne govoriš ništa. Gradiš zidove neobjašnjive tišine. A iz tišine vrišti istina. Istina od koje bježim. Progovori nešto! Otjeraj sumnju, obuzdaj turobne misli. Okončaj turobne sate, dane, mjesece. De dozvoli turobne godine. I dalje ćutiš. Bježim od tvoje tišine u sjećanja na tvoj smijeh, na naš smijeh. Ćutiš. Progovori, molim te, progovori! Kaži mi ono što želim da čujem. Slaži me. Zagrli me. Zagrli me jako, slomi mi bol, bol od kog bježim, a koji me uvijek nađe u golim noćima iz kojih bježim u tvoja jutra, naša jutra. Razderaću crvena usta krikom do neba, a ti me nećeš čuti. Suze će oprati moje lice, a ti me nećeš vidjeti. Pružiću ti ruke, ti ih nećeš prigrliti. Bježim od praznine dodira u davne dane kad sam te mogla zagrliti, a nisam. Bježim. Bježim od sebe tražeći se u tebi. Pa tebe tražim u meni. Pa te tražim u svemu i ničemu. Bježim. Bježim od tvoje smrti u naš život, još miriše na Drinu, politru Nikšićkog, tople sendviče, kokice, kakao, bunt i prkos jedne mladosti koja je slobodu voljela više od života. Ne dam te dubinama pohlepne rijeke. Otimam te od podmuklih njenih talasa. Ne priznajem smrt kao kraj. Bježim od nje. Bježim od njega. Bježim k tebi. Ti znaš, ne postoji kraj. Ti znaš, ja te ne ostavljam.- govori odjek dobro poznatim intonacijama dobro poznate stihove EKV-a. I dalje imaš smiješan akcenat. Volim te.

Menekülés Jöttél. Mint ez az éj, ridegen. Mozdulatlanul állsz. Nézel, de rajtam keresztülnézel. Nézlek, de rajtad keresztülnézek. Szemed eltűnt, a homállyal egyesült. Megérintem kezed. Fehér. Aszott mint a sosem fogom látni öreg arcod. Fagyos. Érintésemet nem érzed. Itt vagy, de mégsem. Nem vagy, mégis vagy. Nem szólsz. Megmagyarázhatatlan csendfalat építesz. És csend kiált a csendből. Az igazság, melytől menekülök. Szólalj meg! Űzd el a kétséget, szelídítsd meg a komor gondolatokat. Szakítsd meg a bús órákat, napokat, hónapokat. Ne adj helyet a csüggedt éveknek. Továbbra is hallgatsz. Ebből a te némaságodból mosolyod, kacajunk emlékébe menekülök. Hallgatsz. Szólalj meg, kérlek, szólalj meg! Mondd azt, amit hallani szeretnék. Hazudj. Ölelj meg. Szorosan ölelj meg, zúzd szét fájdalmam, a fájdalmat, melytől menekülök, azt, ami a rideg éjszakákon, ahonnan reggeledbe, reggelünkbe menekülök, mindig megtalál. Mennyboltig terjedő sikoltással szakítom szét a piros ajkakat, de te nem hallasz meg. Arcomat könny mossa, de te nem veszel észre. Kezem feléd nyújtom, de nem öleled át. A közömbös érintésektől a régi napokba menekülök, amikor megölelhettelek, de nem tettem. Menekülök. Önmagamtól menekülök, önmagamat benned keresve. És téged önmagamban kereslek. És mindenben téged kereslek és a semmiben. Menekülök. Halálodból életünkbe menekülök, még érzik a Drina, a fél liter Nikšić-i*, a meleg szendvicsek, a pattogatott kukorica, a kakaó illata, az ifjúság lázadása, hajthatatlansága, mely az életnél is jobban szerette a szabadságot. A telhetetlen folyó mélyének nem adlak át. Kiragadlak alattomos hullámaiból. A halált, mint végzetet, nem ismerem el. Menekülök a haláltól. Menekülök. Hozzád menekülök. Te tudod, végzet nem létezik. Te tudod, nem hagylak el.- mondd el EVK jól ismert sorait, azzal a jól ismert hanglejtéssel. Kiejtésed még mindig nevetséges. Szeretlek. *Nikšić-i (niksityi) – utalás egy montenegrói, Nikšić-ben (Niksity) gyártott sörfajtára. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/09/poezija-i-proza-lejla-kasic.html

Milica Petričević Noć – Éj

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Noć Noć. Dvanaest minuta do devet. Nikada nisi legao tako rano. Čak ni onda kada smo se voljeli onako ludo, najluđe... pa te pozovem umorna, natekla, čupava, a opet nasmijana, da dođeš, da mi praviš društvo. Čak ni tad. Večeras jesi. Ležimo okrenuti jedno naspram drugog. Ja na desnom boku, kao po onom našem starom običaju. Vješto smještaš moje noge u svoje međunožje. Griješ ih. Miluješ. Samo me posmatraš. Nijemo. Tražim od tebe da mi pričaš. Štagod. - Zašto samo pogledi? Ne dobijam odgovor. Zazirem po neku suzu u uglovima tvojih očiju. Znaš, onom desnom baš i ne vjerujem mnogo. Lijevo si ti. Gledaš me sa toliko boli. Osjećam kako ti pulsira u predjelu vrata. Osjećam nemir. Znam da se boriš. Sa sobom. Sa mnom. Znam da se bojiš. Sebe. Mene. Ponajviše. Ležiš. Posmatraš. Dišeš. Zamišljaš tu noć. Osjećam. Posmatram te. Pokušavam da izmamim neki osmijeh. Ne ide. - Reci nešto. - Volim te. Izvini.

Éj Éj. Tizenkét perccel kilenc előtt. Ilyen korán sosem feküdtél le. Még akkor sem, mikor oly bolondul szerettük egymást, a legbolondabbul... és fáradtan, püffedten, kócosan, de mosolyogva hívtalak társalogni. Még akkor sem. Ma este, igen. Egymás felé fordulva fekszünk. Én, megszokott, régi szokásunkhoz híven, a jobb oldalamon. Lábomat ügyesen helyezed lábad közé. Melengeted. Simogatod. Csak figyelsz. Némán. Kérlek, beszélj. Bármiről. – Miért csak a tekintet? A válasz elmarad. Szemed sarkában mintha könnycsepp lenne. Tudod, annak a jobbnak alig hiszek. Te a bal vagy. Tekinteted fájdalommal teli. Érzem, ahogyan nyakad körül lüktet. Érzem a nyugtalanságot. Tudom, küzdesz. Magaddal. Velem. Tudom, félsz. Magadtól. Tőlem. Leginkább. Fekszel. Figyelsz. Lélegzel. Arra az éjszakára gondolsz. Érzem. Figyellek. Egy mosolyt próbálok előcsalni. Nem megy. – Mondj valamit. – Szeretlek. Bocsáss meg. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Pero Zubac Ne bira se ljubav – Választani szerelemet se lehet

Pero Zubac - Nevesinje, 30. maj 1945. –

Ne bira se ljubav Ne bira se ljubav kao ni smrt. Sve je u knjigama duboko pod morem zapisano. Jezikom neznanim nama, nebesnim pismenima. Niti se oduprijeti možeš niti preskočiti dan. Kao što ne možeš tuđi san usniti niti okom drugim vidjeti. Volio bih da nisi ti ona koju u ovom času volim.

Választani szerelemet se lehet Választani szerelmet se, halált se lehet. Minden a tengerek mélyén heverő könyvekbe rejtett. Számunkra ismeretlen, földöntúli nyelven. Ellenállni se tudsz, menekülni se. Ahogyan idegen álmot se álmodhatsz, más szemével sem láthatsz. Szeretném, ha nem te lennél az, akit ebben a pillanatban szeretek. Fordította: Fehér Illés

Forrás: https://gemina.wordpress.com/2009/07/07/ne-bira-se-ljubav-pero-zubac/



Enes Kišević Pa to je krasno – Hát ez gyönyörű

Enes Kišević, Bosanska Krupa 1. maj 1947. –

Pa to je krasno Vani su padali pijanci umjesto snijega. Bio je siječanj, iliti januar – ne sjećam se više. Pozvan u tuđi stan sjedim u njezinoj sobi bez svjetla, ona u opasnoj dobi, a ja poput pijetla, pričam joj pjesme. Ona se divila: bedrima, dojkama, kukovima... Svim svojim sokovima, ona se divila mojim stihekima, a ja sam pio vinjak. I jedino što je znala reći: „Pa to je krasno." I meni je sve bilo jasno. I užasno. I strašno. I žao. I sva bih blaga dao da mi se vrate riječi što sam joj rekao, ali bilo je već kasno. Ona je ležala pokraj kamina, i kao da se kaje, rumena od vatre vina plakala je. I ne hoteći, griješila je milujući jastuk, misleći pritom da sam vuk koji će skočiti, a ja sam bio pozvan, u ovaj stan  ako se ne varam, tek nešto popiti. I sjedio sam potpuno miran. Dosada je glodala tišinu. Vatra se jarcala u kaminu... A ona je pričala o svojoj mački, i o ludnici u diskiću, i o nekom crnom mladiću koji ima kola i deset milijuna na knjižici... I meni je sad stvarno sve bilo jasno, i rekao sam djevojčici: „Pa to je krasno. To je, zaista, krasno." I otišao sam padajući sa snijegom po ulici. A to je, zaista, krasno!

Hát ez gyönyörű Kinn, hó helyett a részegek estek. Fergeteg hava volt, vagy január – már nem emlékszem. Idegen lakás kivilágítatlan szobájában kuporogtam, a hölgy veszélyes korban volt, én meg hivalkodva, szavalatommal ámítottam. Gyönyörködött: combjaival, melleivel, csípőjével... Minden nedűjével, az elmodott sorokban gyönyörködött, én meg konyakot nyakaltam. És az egyedüli, amit hangoztatott: „Hát ez gyönyörű." És számomra minden felfogható volt. És borzasztó. És riasztó. És szívfacsaró. És megadnék minden drágaságot, ha visszatérnének azok az akkor mondodtt sorok, de már késő volt. A kandalló mellett hevert, és mintha bánna valamit, a tűztől bortól kipirult tekintettel sírt. Akaratlanul is tévedett, a párnát simogatva azt hitte, ugrásra kész farkas vagyok, de ha érzésem nem csal, ebbe a lakásba  csak egy italra  voltam hivatalos. És nyugodtan ültem. Unalom rágta a hallgatást. A kandallóban izzott a parázs... Beszélt a macskájáról, meg a diszkóbeli tébolyról, meg holmi fekete fiúról, milliókat érő betétkönyvéről és autójáról... És számomra valóban minden egyértelmű, és mondtam a varázslatos, fiatal fruskának: „Hát ez gyönyörű. Ez, tényleg, gyönyörű." És elmentem és a hóesésben, az utcán én is elestem. És ez, tényleg, gyönyörű! Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.poezijanoci.com/domaca/enes-kisevic-pesme.html#2



Vincze Andrea Victória Rejtőzködő – Skrivalica

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –

Rejtőzködő ...amikor már a kimondatlan gondolat sem igaz, s koszos gödrök alján posvány és szemét a vígasz, - aki keres csak egyre nagyobb sötétséget talál, a rothadásba ágyazott báj jólneveltséget szimulál, - ne add oda könnyen az álmaidban újra felnövő vágyakat, még ne hagyd szabadon szállni a mélyben megbújó hárfahangokat. Aztán amikor már elfeledték azt is, hogy mindennek júdási ára van, s az ocsúból a tiszta magokat kiválogattuk titokban, aprólékosan, akkor engedd be az ablakon a misztikusan kavargó fényeket, s teregesd ki a lassú szelekbe a lelked rejtekében bújkáló reményeket...

Skrivalica ...kad već ni neizgovoreno nije istina i na dnu gnusnih jama uteha je kaljuga i prljavština – tragač samo sve veći mrak nalazi, u gnjiležu položena draž pristojnost podvlači, – u snu ponovo pojavljenu čežnju nemoj olako dati, u dubini skrivajućim glasovima harfe slobodan let još nemoj dozvoliti. A onda kad su već i to zaboravili, da sve i svoju izdajničku cenu ima i iz orepka potajno, podrobno čista zrna odabrali, na prozoru pojavljen mističan sjaj tad pusti unutra, i u skrivenom delu duše postojeću nadu u lagan vetar pusti... Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző