Dušan Gojkov № 15 - № 15

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 15   ljubavi sve zaboravljene jutarnji čaj s malo mleka svi iznevereni prijatelji toplina zajedničkog kreveta izlasci i zalasci sunca rastanci i raskidi pokušaji smrdljivi pikavci u pepeljari ispijeni limunovi u čašama od sinoć kravata preko naslona stolice lakirani nokti u leđima zgusnuti dim po sobama dosada

№ 15   szerelem minden feledésbe merül kevés tejjel a reggeli tea a cserbenhagyott barátok a közös ágy melege a napkelték és naplementék az elválások és szakítások a próbatételek a büdös csikkek a hamutartóban az esti pohárból fogyasztott citromlé a székkarfán lógó nyakkendő hátamban a lakozott körmök szobánkban a sűrű füst az unalom   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 28.

Zoran Bognar Izgubljeno je samo ono čega si se odrekao – Csupán az illan el, amiről lemondasz

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. – 

Izgubljeno je samo ono čega si se odrekao   Kažu: ono što je oteto to je i prokleto (i kad-tad mora se vratiti)... A ono čega se sami odreknemo to je izgubljeno zauvek…   Kada smelost postane nonsens onda gubiš tlo pod nogama, gubiš razum i sve do čega i do koga ti je stalo...   Lakoverni bi rekli da je to sudbina, ali u toj smišljenoj opseni sudbina je samo (ne)s(p)retan naziv da bi se opravdalo ono što više nikada nećemo videti...   Veština življenja je pobediti sudbinu, izbeći prokletstvo u kojem je posledica starija od uzroka; ne biti voda u steni koja će u beloj noći da se smrzne i preobrazi je u krhotine...   Ko god da se uljuljkao u taj san moraće naprasno da se probudi. U protivnom, u njegov krvotok će se useliti otrov od kojeg ne strada samo telo, nego i čisto srce i bistar um...   Ovaj svet je samo privid. Prihvati to... Nemoj da misliš da večno je... ni voda koju piješ, ni vazduh koji dišeš, ni vatra koja te greje, ni zemlja po kojoj hodaš... Prihvati to... ni peti element nije (više) duši dovoljan...   Stoga, ako jednom zaćutim, okrenem se i odem, to ne znači da si ti pobedila... to (samo) znači da više nisi vredna moga vremena...   Bela Crkva, 2013.

Csupán az illan el, amiről lemondasz   Állítják: az elrabolt átkozott is (előbb-utóbb vissza kell adni)… De amiről önmagunk mondunk le, az örökre elillan…   Amikor a bátorság ostobaság, lábad alatt talajt veszítesz, veszítesz értelmet, mindent és mindenkit, amihez, akihez ragaszkodsz…   A hiszékenyek a sorsra hivatkoznának, de ebben a megfontolt káprázatban a sors csak egy körmönfont kifejezés, hogy mentsük azt, amit soha többé nem látunk…   A sorsot legyőzni, életművészet, elkerülni az átkot, melyben a következmény okot előz; ne légy víz a sziklában, mely  megfagy a fehér éjben és  törmelékké változtatja…   Bárki is ebben az álomban ringatja magát, bizonyosan fel kell ébrednie. Ellenkező esetben vérkeringésébe méreg kerül, mely nem csak testet, szívet és elmét is pusztít…   Ez a világ csak látomás. Fogadd el… Ne gondold, hogy bármi is örökös… a víz sem, amit iszol, a levegő sem, amit belélegzel, a tűz sem, mely melegít, a föld sem, melyen jársz… Fogadd el… a léleknek (immár) az ötödik elem sem elég…   Ezért, ha egyszer elhallgatok, megfordulok és távozok, nem azt jelenti, győztél… (csak) azt jelenti, hogy időt pazaroljak rád, arra többé nem vagy méltó…   Fehértemplom, 2013.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Insomnija, bele noći Nova Poetika Beograd 2018.

Đorđe Kuburić Грмљавина – Mennydörgés

  

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

Грмљавина
 
У Сибиру има птица која грми док лепеће крилима. Личи на тетреба, каткад и на орла.
А има на небу и крилати, црвенокоси старац, покривен перјем, бивши шаман и ковач.
Када подригне, зачује се грмљавина. А лопови панично беже од муња што их старац пљује на њих.
Једном сам, пловећи чамцем видео змаја како удара у бубањ и твори потмули, удаљени зук.
Вода је заиграла, па се смирила.
Зачула се труба.
Зазвонило је са оближње цркве.
Затутњала је земља.
Замукле су секире и чекићи. Под оближњим храстом замешкољили су се жиреви, цаклећи бисери.
 
Ко ли ће схватити ширење облака,
тутњаву страшну његових шатора?*
 
Е, да ми је бити непогодосник, да јашим бика и држим гром.
 
*Јов, 36, 29-3
 
Izvor: Ђорђе Кубурић: Клепсидра. Културни центар Новог Сада, 2020.
 
 
Mennydörgés
 
Szibériában egy madár, míg szárnyait lengeti, mennydörög. A fajdra hasonlít, néha a sasra is.
De van az égen egy szárnyas, vörös-hajú, tollakkal takart apó is, egykori sámán és kovács.
Mikor böffent, mennydörgés hallatszik. A tolvajok meg fejvesztve menekülnek az apó által rájuk köpött villámok elől.
Egyszer, csónakázás közben sárkányt láttam, ahogy dobolt, fojtott, távoli hangot keltett.
Táncra perdült a víz, majd megnyugodott.
Trombitaszó hallatszott.
A közeli templomban harangozni kezdtek.
Rengett a föld.
Elnémultak a balták, a kalapácsok. A közeli hárs alatt makkok, pompás gyöngyök mosolyogtak.
 
Értheti-e valaki, miért terül szét a viharfelhő,
miért dörög annak sátra?¹
 
Bár elfogadhatatlan lennék, hogy bikát nyargaljak és villámot tartsak.
 
¹Jób könyve, 36:29.
 
Fordította: Fehér Illés

V. P. Снегови детињства – A hó gyerekkoromban

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Снегови детињства   Ако кажем да су снегови мог детињства били већи и дубљи, ништа нисам рекао, у ствари.   Јер сада обично и нема снега и немам са чим да поредим детињство.   Сећам се само како би се од леда скореле рукавице, а дах жарио крагну капута, док сам се свеједнако успињао уз брег, па спуштао доле па успињао, па спуштао, са другарима, у недоглед, пртећи дрвене санке.   Као да сам већ слутио да се то неће имати са чим да пореди једног дана – који је, ево, дошао.

A hó gyerekkoromban   Mikor azt állítom, gyerekkoromban több hó volt és mélyebb, tulajdonképpen semmit sem mondtam.   Mert napjainkban rendszerint nincs hó és nincs amivel gyerekkoromat összehasonlíthatom.   Csak arra emlékszem, ahogy a kesztyűk a jég miatt kérgesedtek, a lélegzet meg a kabát gallérját égette, míg semmivel sem törődve a dombra másztam, majd ereszkedtem, másztam, ereszkedtem, a barátokkal, vég nélkül, faszánkót húzva.   Mintha már akkor sejtettem volna, egy nap, – amelyik, íme eljött – nem lesz mivel összehasonlítani,.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Izvor: Васа Павковић: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 13.

Faiz Softić Besmrtni grad – Halhatatlan város

 

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Besmrtni grad   Na vrhu Švarcvalda Leži gradić Lenckirh U kojem još niko nikad Umro nije.   Svako ode za svojim poslom I smrt bježi brdima.   Niko, baš niko nikad Ovdje umro nije. I ne bih da budem prvi.   Jeste, možda, jedna starica, Veli mi recepcionar smježuranih obraza Iz kojih niču rijetke žute dlake.   Živjela je u kući na kraju grada. I ponekad, u prva predvečerja, Pomjerila bi zavjesu na prozoru.   Već odavno, Ima možda i dvadeset godina, Zavjesa se nije pomjerila.   Tamo gdje je trebalo biti groblje Zasadili su borove i sada oni Čuvaju svoj grad od smrti Koja bi mogla doći iz vazduha.   U gradiću Lenckirh Na vrhu Švarcvalda Nikada niko umro nije. Niti je i jedna kapljica krvi Pala na zemlju Po svu zimu snijegom pokrivenu.   Teče rječica gradićem I sedam puta za noć mijenja melodiju, A zakleo bih se Da je promijenila i tok I da je jutros osvanula tekući U suprotnom pravcu od onog Kada sam je sinoć posmatrao Sa terasice svoje sobe U kojoj moja draga Iz sna progovara: U gradiću Lenckirh Nikada niko umro nije, Pa neću ni ja.

Halhatatlan város   Lenzkirch városka, Ahol eddig még Senki sem halt meg, Schwarzwald tetején fekszik.   Mindenki végzi a maga dolgát, A halál meg a hegyekbe menekül.   Senki, itt eddig soha senki Sem halt meg. Nem szeretnék az első lenni.   Igen, talán egy anyóka, Mondta a recepciós, akinek aszott arcából Sárga szőrszálak meredeztek.   A falu szélén lakott. Néha alkonyatkor Elmozdította ablakán a függönyt.   Egykor, Talán húsz éve már, hogy A függöny nem mozdult.   Ott, a temető helyén Fenyőfákat ültettek és most Azok őrzik a várost, esetleg A levegőből érkezhető haláltól.   Lenzkirch városkában Schwarzwald tetején Soha senki sem halt meg. A télen hóborította Földre, Egyetlen csepp vér sem esett.   A városkán keresztül folyó Folyó dalát éjjel hétszer változtatja, Megesküdnék arra is, Folyását is megváltoztatta És hajnalhasadáskor Az ellenkező irányba folyt, ahhoz képest, Ahogy tegnap est Szobám karzatáról néztem, Melyben kedvesem Álmában szólt: Lenzkirch városkában Soha senki sem halt meg, Hát én sem fogok.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Predrag Bjelošević: Ићи – Menni

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

Ићи   Идемо. Заједно. Са зидовима. Испред себе.   Ко посрне. Још има изгледа. Да ће дижући се. Поново. Поносно. Или уплакан посве. Пред свој јединствени зид стати.   Ко не посрне. Постаће зид. Штит и препрека. Истовремено. За оне који долазе. Иза нас. Као у сумрак. Искуства.   Ко не посрне. Постаће зид. И за све оне. Који нас наивно. Зинулих уста слиједе.   Мислећи. Да зидове смо. Само због њих. Који долазе. Прескочили.   Надајући се. Да све. Што прескочено је. Прије њих. Неће морати и сами. Да прескачу.

Menni   Gyerünk. Együtt. Magunk előtt. A falakkal.   Aki botlik. Még remélhet. Hogy felemelkedve. Ismét. Büszkén. Vagy zokogva. Egyedüli fala elé állhat.   Aki nem botlik. Fal lesz. Pajzs és akadály. Ugyanakkor. Azoknak, akik jönnek. Utánunk. Sötétedéskor. Tapasztalat.   Aki nem botlik. Fal lesz. Azoknak is. Akik bennünket gyanútlanul. Tátott szájjal követnek.   Azt gondolva. Falak vagyunk. Csak miattuk. Akik jönnek. Átugranak.   Bizakodva. Hogy mindent. Amit már átugrottak. Előttük. Nekik nem kell. Átugorni.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Удружење Књижевника Републике Српске, Бања Лука и Штампар Макарије, Београд 2020. стр. 10.

Radmilo V. Radovanović Тужна пјесма – Szomorú vers

 

Radmilo V. Radovanović Divin 28. avgust 1957. –

Тужна пјесма
 
Узалуд сад пишеш о оцу мајци завичају Херцеговини
Тужна су твоја јадања јадиковке сјећања
Године су прошле прошлост мало памтиш
Твој сан синоћ биле су трешње зреле
Повратак на праг своје куће препуне смирења
Да ту изговориш ријеч у соби драгој
У тишини што звони бојом твога гласа
Ту си некад тражио љепоту летио за њом
Ту си окусио радост живота на камену што стоји
Ту си видио своје мале сирене вољене одбачене
Ту се десио један велики тренутак смијех и буђење
Одатле си донио овдје тужну пјесму у оку
Сјећаш се кад си родитељима рекао лаку ноћ
Сад из те таме једно те проклетство чека
Црква на Хуму је затворена поноћних звона нема
Ту више никога да неко некога закопа
Трује нас далеке вечерња ватра југа и туга
Постајеш сам власник таме у погледу свом
Стављаш неке горде ријечи као стихове своје
Твоја патња самог бога љути
Ти си закључао сва врата бившег дома
Ходницима празним нек стоглаве гује шиште
Сад си се сјетио онога чега се ниси никад сјећао
То је та звијезда која те одатле давно повела
То си ти некад сад жив и здрав
 
Izvor: Радмило В. Радовановић: Орфејев жал Артпринт Бања Лука и Клуб умјетничких душа Мркоњић Град, 2021.
 
 
Szomorú vers
 
Hiába írsz most apáról anyáról hercegovinai hazádról
Keseregsz panaszkodsz emlékeid szomorúak
Elmúltak az évek a múltból alig valamire emlékszel
Tegnap az érett cseresznyéről álmodtál és
A megnyugvást nyújtó otthonod küszöbére lépsz
Majd az oly kedves szobában beszélsz
A csendben mely hangod színével cseng
Itt kerested egykor a gyönyört és röppentél utána
Itt azon a kövön melyen állsz érezted meg szép az élet
Itt láttad meg a szeretett eldobott kis sziréneket
Itt történt meg az a nagy pillanat mosoly ébredés
Szemedben a szomorúságot innen vitted magaddal
Emlékszel mikor szüleidnek jó éjt kívántál
Most abból a homályból rád átok vár
Zárva a Dombon a templom elmarad az éjféli harangszó
Hogy valaki valakit eltemessen itt senki sincs
Távoli esték szomorú tábortüze mérgez bennünket
Tekinteteddel a homály tulajdonosa leszel
Saját soraidként büszke szavakat rakosgatsz
Szenvedésed csak istent bőszíti
Egykori otthonod ajtaját te zártad be
Százfejű kígyók sziszegjenek az üres folyosókon
Most jut eszedbe az amire sosem emlékeztél
Ez az a csillag amelyik téged innen elvezetett
Ez voltál és vagy most aki él és egészséges
 
Fordította: Fehér Illés