Dušan Savić Glavnom ulicom – A Fő utcán

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Glavnom ulicom        Sombor je najlepši u proleće. Ustala je ranije nego obično, izašla na trem i upijala sunčeve zrake koje su joj obasipale lice. Jutarnji vazduh mirisao je na jasmin. Udisala ga je punim plućima. Uopšte nije razmišljala o meni. Više je mislila o jutarnjoj kafi koju je zbog mene preskočila.      Ugledao sam svetlost dana tog proletnjeg popodneva u Istarskoj broj 6. Sirotica, pritisnuta zidovima i skučena kao u zatvorskoj ćeliji, mučila se od ranog jutra priželjkujući da osvanem onakav kakvim me zamišljala u svojim najskrovitijim snovima. Nisam joj bio prvi i, iako prilično zgužvan i neformast, od samog početka bio sam joj nekako poseban. Tebe će svi gledati sa zavišću i plenićeš ženskom lepotom iako si muškog roda, govorila je dok me uvijala i premeštala iz ruke u ruku. Danima je odbijala sve posete i nije želela da me deli ni sa kim. Zna da je vreme neumoljivo i brže nego se čovek nada. Neizostavno dolazi do rastanka. Nekoliko dana skoro da nije spavala baveći se mnome do kasno u noć.      „Videćete ga kada za to bude vreme” – izgovarala se svojim najmilijima, a onim agresivnijima jednostavno je oćutala i nije otvarala vrata. Nastojala je da ostane ljubazna, svesna da se ružne reči izgovorene danas, oštrije vraćaju sutra. Ćutanje je zlato! Ipak, zavisi ko ćuti, pomisli tog trena, osetivši neodoljivu potrebu da se poveri samoj sebi. Dok me ulepšavala i gladila nahrupila su sećanja na majku koju je već odavno ispratila anđelima. Nikad neće zaboraviti njene reči koje joj je upućivala dok je bila devojčica: „Ne spavaj dugo kćeri, jer onda nećeš dočekati da ti se ostvare neki od tvojih snova. Probudi se da posle ne zažališ i da ne bude kasno. Život je prekratak da bi ga time dodatno skraćivala, a svet oko sebe gledaj kao da ga vidiš prvi put. Živećeš lepše”. U mislima se zahvaljivala majci shvatajući koliko je bila u pravu. Tada nije osećala potrebu da uvaži njeno iskustvo. Misli su se rojile, a ruke bile nezaustavljive dok me mazila i oblačila u najlepše ruho. Ni sama nije znala koliko je proteklo vremena kada je napokon odlučila da prošetamo gradom.      Sunce je okupalo somborsku Glavnu ulicu. Petkom je pijačni dan i susreće se najviše ljudi. Verovatno je namerno izabrala petak, iako nije baš obožavala da se probija kroz gužvu. Lice joj se ozarilo već pri susretu sa prvim poznanicima.      – Jao što je lep, kao iz kutije – zaustavljali su nas redom, puni oduševljenja, grleći nas pogledom. – Samo si ga ti mogla stvoriti takvog. Čestitamo!      Tri puta smo prošli Glavnom ulicom, a ona me nosila ponosno ne skidajući osmeh s lica. Poslednjih godina retko se smejala, ali danas je napokon shvatila: Život je kao fotografija. Sve izgleda mnogo bolje dok si nasmejan. Osim toga sad ima šta da pokaže. Nailazili su i poneki na čijim licima bi se prepo- znavao izraz blage podrugljivosti. Iz njihovih pogleda udarala je praznina, ali nije dozvolila da je takvi pometu u sreći koja je došla tako iznenada. Odmah im je praštala, jer je svoju radost htela da podeli s prijateljima. Prijatelji su tvoja trpeza gde možeš da utoliš glad i ogreješ kada ti je hladno. Kada se ti odnosi jednom naruše sve postaje nategnuto i gubi se smisao daljnjeg druženja. A, bila je blizu da padne u zamku. Pravo je imala moja majka: Život je kratak i ne- kad treba prekršiti pravila, opraštati brzo, ljubiti dugo, istinito i intezivno, smejati se nekontrolisano i nikad ne žaliti za onim što te učinilo srećnom. Zato se smejala i usput grlila prijatelje. Sad više nije imala razlog da ih izbegava i kopni u Istarskoj 6, ogrnuta samoćom. Novca nije imala, ali se osećala bogatom.      U trenutku kada je odlučila da pođemo kući presrete nas njena najbolja prijateljica, vlasnica modnog butika na Glavnoj ulici.        – Bože, nestvarne li lepote! Pa, on je za izlog! Nešto najlepše što je poteklo od tebe. Nemoj reći da mi ga ne prepuštaš – zavapi prijateljica kao da joj od toga zavisi život.        – Ne, draga, šešir nije na prodaju!        Uveravanje je potrajalo do sutona. Sledećeg jutra ipak sam krasio izlog na centralnom mestu butika Ravangrad. Ali ne zadugo. Još istog dana otputovao sam u Beč. A, šta se tamo događalo sa mnom, pripada drugoj priči.

A Fő utcán        Zombor tavasszal a legszebb. Aznap szokatlanul korán ébredt, a tornácra sétált és élvezte az arcát ellepő nap sugarait. A reggeli friss levegő jázmin illattal volt tele. Teli tüdővel szívta be. Rám nem is gondolt. Inkább a miattam kimaradt reggeli kávé járt a fejében.      A napvilágot azon a tavaszi délutánon az Isztria utca 6-os számú házban láttam meg. Szegénykém, mintha magánzárkában lett volna, kora reggel óta a falak fogságában összekuporodva szenvedett, hogy olyan legyek, amilyennek a legtitkosabb álmaiban elképzelt. Nem voltam az első, viszont gyűrötten és alaktalanul is számára a kezdetektől fogva valahogyan különlegesnek számítottam. Téged mindenki irigykedve néz majd, férfi létedre nőiesen szép vagy, mondogatta, míg takargatott, dajkált. Látogatókat napokig nem fogadott, megosztani senkivel sem akart. Tudja, hogy az idő gyorsabb, mint gondolnánk, kérlelhetetlenül múlik. A búcsú nem maradhat el. Napokig, amiért éjszakába nyúlóan velem foglalkozott, szinte alig aludt.      „Meglátják majd, a mindent a maga idejében” – hajtogatta azoknak, akiket kedvelt, az erőszakosabbaknak nem felelt, ajtót sem nyitott. Igyekezett az udvariasság szabályai szerint viselkedni, hisz a ma kiejtett goromba szó holnap élesebben vág majd vissza. Hallgatni arany! Mégis, attól függ, ki hallgat, gondolta abban a pillanatban, amikor ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy valljon.  Míg kényeztetett, simogatott az angyalokhoz régen kikísért édesanyja jutott az eszébe. Sosem felejti el a tőle, még kislány korában kapott, többszörösen ismételt intelmet: „Lányom, ne aludj hosszan, mert sosem éred meg, hogy álmaid valóra váljanak. Ébredj fel, hogy később, mikor már késő lesz, ne siránkozz. Túl rövid az élet, hogy még ily módon is lefaragd. Úgy nézz szét, mintha a világot magad körül először látnád. Életed szebb lesz.” Hálásan gondolt anyjára, megértette, mennyire igaza volt. Akkoriban tapasztalatát nem méltányolta. Gondolatai egymást váltották, keze meg, míg a legszebb ruhát adta rám, rendületlenül pátyolgatott. Maga sem tudta, mennyi idő telt el, míg végre elhatározta teszünk egy sétát a városban.      Napsütésben fürdött a zombori Fő utca. A péntek piaci nap, ilyenkor vannak a legtöbben az utcán.  Minden bizonnyal szándékosan választotta a pénteket, pedig a tömeget nem nagyon szerette. Arca már az első ismerősökkel való találkozáskor felragyogott.        – Milyen szép, mintha dobozból húzták volna ki – állítottak meg bennünket elragadtatva, tekintetükkel ölelve. – Csak te tudtál ilyent teremteni. Gratulálunk!      Háromszor mentünk végig a Fő utcán, büszkén, mosolyogva vitt. Az utóbbi években ritkán nevetett, de ma végre megértette: az élet olyan, mint a fénykép. Minden sokkal szebb, amíg mosolyogsz. Különben is, van mit megmutatnia. Jöttek néhányan, akik arcán némi gúnyt lehetett észre venni. Tekintetük üres volt és nem engedte, hogy váratlanul jött boldogságát elrontsák. Azon nyomban megbocsátott, mert örömét barátaival akarta megosztani. Barátaid a terített asztalod, ahol éhségedet enyhíted és melegedhetsz, ha fázol. Ha ezek a viszonyok egyszer megbomlanak, feszült lesz minden, a további barátkozás már értelmetlen. Azonban közel volt ahhoz, hogy csapdába essen. Igaza volt anyámnak: Rövid az élet, néha meg kell szegni a szabályokat, gyorsan megbocsátani, sokáig, tiszta szívvel csókolni, korlátlanul nevetni és sosem sajnálni azt, ami boldoggá tett. Ezért nevetett és ölelte barátait. Többé nem akart senkit sem elkerülni és az Isztriai utca 6. szám alatt magányosan sorvadni. Noha pénze nem volt, gazdagnak érezte magát.      A Fő utcán divatszalont működtető legjobb barátnőjével akkor futott össze, mikor elhatározta, hogy haza indulunk.      – Istenem, micsoda gyönyörűség! Kirakatba való! Valami legszebb, ami tőled származik. Ne mondd, hogy nem engeded át – sápítozott a barátnője, mintha az élete ettől függött volna.      – Nem, a kalap nem eladó, kedvesem!      Napnyugtáig tartott a győzködés. Másnap reggel mégis a Ravangard butik kirakatának középső részét díszítettem. De nem sokáig. Még aznap Bécsbe utaztam. Hogy ott mi történt velem, az már más történet.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 31-33.

Gergely Tamás: Áprilisnak bolondja – Šašavko aprila

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Áprilisnak bolondja        - Lemondott a községházán az elnök! - ezzel az újdonsággal állított be Vadmalac komája.      Vadmalac somolygott egyet a bajsza alatt, majd Malackára kacsintva ezzel rukkolt elő:        - Nekem mondod? Engem választottak meg elnöknek.      Tudta a koma, hogy semmi sem igaz az egészből, mégis meglepődött. Vadmalacot ugyanis sok mindenre képesnek tartotta, többek közt arra is, hogy Makkos elnökévé válasszák. S hogy azt ő elfogadja.      Vette azért a lapot, rikkantott egyet:        - Na, erre iszunk egyet! - s már várta is, honnan kerül elő a frissen megbontott flaska.       No de szilvapálinka helyett Malacka jött egy üres lábossal:        - Sütöttem bécsi szeletet, vegyétek, egyétek...      Gurultak a nevetéstől.

Šašavko aprila        – Gradonačelnik je dao ostavku! –  Vepru je novinu njegov jaran doneo.      Vepar se samo smeškao te Prasici namigujući sledeće rekao:      – Ma nemoj? Za predsednika mene su izabrali.      Jaran je dobro znao od toga ništa nema, ipak se začudio. Smatrao je da je Vepar za sve sposoban, između ostalog da bude izabran i za predsednika Žirovnjaka. Te to će naravno i prihvatiti.      Igru je uzviknuvši nastavio:      – No, u to ime da kucnemo! – i čekao sveže otvorena flaša odakle će se stvoriti.      Ali umesto šljivovice Prasica je sa praznom šerpom stigla:      – Bečke šnicle sam pekla, uzmite, jedite…      Pali su od smeha.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#93

Janáky Marianna Gondban – U brizi

 

Janáky Marianna Hódmezővásárhely 1955. február 6. –

Gondban   Este egy nagy farkassal álmodtam. Loholt utánam. Lihegett, nyelvéről csöpögött a nyál. Hátranéztem, közben megrúgtam véletlen anyát. Ő is felébredt. Nem kell sírni, csak álom volt, mondta. Máskor meg azt, hogy az álmok nem hazudnak.

U brizi   Jedne noći sa vukom sam sanjala. Jurio me je. Dahtao, sa jezika slina curila. Pogledala sam unazad, te nogom nehotice majku udarila. I ona se probudila. Ne treba plakati, tek je san bio, rekla je. Drugi put pak to da snovi ne lažu.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.barkaonline.hu/primer-primor/4041-janaky-marianna-versei

Méhes Károly … (Ciccio) – … (Ciccio)

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. – 

…   Ciccio. Mint aki van. Nem tudom, mit akar, mért mondogatom folyton a nevét. Fekete-fehérben látok egy hátranyalt hajú kamaszt, kinőtt zakóban, poros úton. A kávéházban ülök, s bár mindig efféle füstös, kopott helyekre vágytam, nem érzem jól magam. A pincér öregasszony, agyonmosott, kockás férfiing rajta. Ahogy leteszi a kávét, a szódát, a szemembe néz, s látom, abban a pillanatban tudja, nem örülök neki. A képes magazinban falusi lakodalomról szóló képriportot nézek. A vőlegény bandzsa, a menyasszony a gyöngyös párta alatt bamba, bajszos. Mégis valami szent, sárga boldogság az arcukon. Aztán a roskadozó asztal. A tánc. Hirtelen nagyon fáj, hogy már nem járok esküvőkre. Majd, hamarosan más következik. Egy esküvő – két temetés, legalább. Ciccio, mondom, barátom, te senki. Egy kövér ember fehér sisakot csap a fejébe, el innen, el, motorra ül. Látom, az izzó napsütésben a kőkerítésen ülve, akik itt maradnak, szalámis zsemlét tömnek a szájukba. A motoros őrült, azt hitte, most szabad lesz, néhány perc múlva már halott. Ami végképp nem tartozik rám, de mondják: napra pontosan akkor halt meg, mint az apja. Az is motoron. Tényleg, érzem a nyakamban, a gigámban, torkig vagyok ennyi élettel és halállal. Miközben semmit sem tudok. A nap pedig… – teljesen felesleges megjegyzéseket tenni arra, ami hozzám képest örök.

…   Ciccio. Kao neko ko postoji. Ne znam šta želi, zašto mu ime neprestano ponavljam. U crno-belom derana vidim sa nalickanom kosom, u izraslom sakou, na prašnjavom putu.   U kafani sedim, iako sam oduvek za takva zadimljena, oronula mesta čeznuo, ne osećam se dobro. Konobar je starica, na njoj iznošena, karirana muška košulja. Kako na sto kafu, sodu stavi, u oči mi gleda, vidim, u istom trenu zna s njom nisam oduševljen.   U magazinu sa jedne seoske svadbe fotoreportažu gledam. Mladoženja je razrok a mlada ispod biserima kićenog devojačkog venca šašava i brkata. Ipak, na njihovim licima neka sveta, žuta radost je. Potom prenatrpan sto. I ples. Odjedanput zaboli mi što svadbe ne posećujem. Uskoro nešto drugo sledi. Jedna svadba – bar dve sahrane.   Ciccio, kažem, prijatelju, ti nitkove. Jedan debeljko na glavu belu kacigu stavlja, dalje odavde, dalje, na motor sedi. Vidim, oni koji su ostali na užarenom suncu na kamenoj ogradi sedeći zemičku sa salamom žderu. Ludak na motoru verovao je da će sad slobodan biti, nakon par minuta već je mrtav. Mene se to uopšte ne tiče, ali kažu: tačno na isti dan je umro kad i njegov otac. I on na motoru. Zaista, na vratu, u grlu osećam, toliko života i smrti presjelo mi je. Uz to ništa ne znam. A sunce pak… – izlišno je dati bilo kakvu primedbu na to što je u odnosu na nas večno.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.meheskaroly.hu/vers.php?lang=&id=25

Turczi István: Primitív szerelem – Primitivna ljubav

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Primitív szerelem
 
Hiányzik belőlem minden kifinomultság.
Ma is rádnyitottam a fürdőszobában.
Kezemben ürügyként szolgált jó ügyet
piros (vajon melyikünket vadító) fürdőlepedőd.
Kacéran rámmosolyogtál, nem szóltál,
de máris előjött gyermekkori dadogásom.
Hogy is mondjam?… ne élj vissza velem,
zavarban vagyok, ezt fülemről is láthatod.
De te vak vagy, s én: bamba, édesvízi sügér,
ki se lát, se hall, csak toporgok ott.
Barna hajad, mint zuhanyrózsából a víz,
válladra hull, és egyenként szőtt szálai
keresztespók módjára, szinte módszeresen
bekebelezik szabadon úszkáló képzeletemet.
A nagyszobában parfümhomály, a háttérben zene,
az asztalon cigi, két pohár és a lábad,
épp szemben ülsz velem, egyenes derékkal
— no nem holmi sakkpartira várva —,
karod kilengő íve átfonja kusza tekintetem,
kitervelt mozdulataid most megrémítenek.
Szemem sarkában megbúvik a sanda vágy, mikor
lepedőd nyílásából hirtelen kivillan az est
értelme! Széttáruló, fekete vadon pihetánca!
Dadogásra már nincs idő: megindulok,
Vénusz dombjáról Neander völgyébe
lassan leballagok,
tested egy barlangrajz, s én
az ősember vagyok.
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 73. old.
 
 
Primitivna ljubav
 
Iz mene profinjenost u celosti fali.
Vrata kupatila dok si se kupala i danas sam otvorio.
Povod za to mi je u ruci tvoj širok, crven (koga li
od nas dvojice izaziva) peškir pružio.
Nisi ništa rekla, izazovno si me pogledala
i već mi se pojavilo mucanje iz doba puberteta.
Kako da se izrazim?... nemoj iskoristiti,
zbunjen sam, samo moje uši pogledaj.
Ali ti si slepa, a ja: zijalo sam, slatkovodni grgeč
koji niti vidi, niti čuje, tek tamo tapka.
Tvoja braon kosa poput vode iz ruže tuša
na ramena ti pada i pojedine vlasi
kao pauk krstaš, rekao bih korak po korak
moju slobodarsku maštu potpuno osvaja.
U velikoj sobi je mrak parfema, u pozadini muzika,
na stolu cigara, dve čaše i tvoja noga,
nasuprot meni sediš, ispravnim krstima
– no ne nekakvu šahovsku partiju čekajući – ,
luk zamaha tvoje ruke zamršen pogled moj obavija,
sad me tvoji isplanirani pokreti zastraše.
U krajičku mog oka razroka žudnja se skriva kad
u otvoru tvoje plahte odjedanput smisao noći
sevne! Paperjast ples raširene, crne džungle!
Za mucanje više vremena nema: polazim,
sa Venusovog brežuljka polako u nizinu
Neandera silazim,
telo ti je crtež pećine, a ja sam
pračovek.
 
Prevod: Fehér Illés

Risto Vasilevski Prah – A por

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Prah   pada prah na tmasti grumen (od kojeg začeše se tlo, prostor, vreme), na crva (od kojeg je postala zver), na zver (od koje je postao čovek).   pada prah na prvi trag čoveka (kad je pojurio zver), na teške stope zveri (dok je gazila crva).   pada prah na obeščašćenu jabuku, na prve ljubavnike slaže se polen. na prve vesti iz lova, na vatru kresnutu kremenom, na prvu sekiru, na luk, na britvu pod grlom jagnjeta, na sto tajne večere, na mucanje i govor, na lepotu, na nestalnu mapu sveta, pada prah i briše prošlost.   po nama pada trunje praha. na biljke, na šume, na šumove, na godove života, kruni se prah zemaljske pogače. točak sve kotrlja (sve dalje, sve neizvesnije). korice noža lete na planete (sve strepi od našeg uboda). a prah pada i pada mrak. prah predaka, mrak kostiju naših. obnavlja se čovek prolaznošću, kal postaje večno ruho, klatno podno sebe vuče.   hoće li se ikad osvestiti čovek koji glavu pomalja (kroz rešetke, kroz okvir hajke i opnu urvine, kroz davno zapušteni vidik), da svoj prah i sebe sačuva za neko novo vreme, za neki drugi, lepši, dostojanstveniji svet?

A por   por hull az éjszínű rögre (melyből a talaj, a tér, az idő fogant), a féregre (amely vadállattá vált), a vadállatra (amely emberré vált).   por hull az első emberi nyomra (mikor a vadat üldözte), a vadállat súlyos mancsára (míg a férget taposta).   por hull a megbecstelenített almára, az első szeretőkre virágpor rakodik. por hull az első vadászat hírére, a kővel élesztett tűzre, az első baltára, az íjra, a bárány torka alatti pengére, az utolsó vacsora asztalára, a dadogásra és a beszédre, a szépségre, a világ eltűnt térképére és letörli a múltat.   ránk a morzsák pora szál. A növényeket, az erdőket, a susogást, az évgyűrűket, az e világi pogácsa pora koronázza. a kerék mindent görget (egyre messzebbre, egyre bizonytalanabbul). a bolygón késkérgek repülnek (mindenki késszúrásunktól retteg). és hull a por és hull a homály. őseink pora, csontjaink homálya. mulandóságával újul meg az ember, a sár örökös öltöny lesz, a harangnyelvet magához húzza.   eszmél-e valamikor is a (rácsok közül, az üldözés keretei közül, a szakadékból, a régen félvállról vett láthatárból) felszínre tört ember, hogy egy új korszakra, egy más, szebb, méltóbb világra megőrizze porát és önmagát?   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Živko Nikolić Одлуке – Döntések

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Одлуке   Одлуке сам тада доносио ноћу. Ако их нисам сневао, ја сам их будан маштао. Ако ни маште није било, ројиле су се црне, нарогушене мисли, од оних које би да мењају свет, а мењају само положај ува на јастуку и боју несанице у време пуног месеца

Döntések   Akkor döntéseket éjjel hoztam. Ha nem álmodtam meg, azokról ébren álmodoztam. De ha álom sem volt, sötét, elrettentő gondolatok kerengtek, melyek a világot váltanák meg, de csak a párnán a fül helyét változtatják meg az álom színét telihold idején   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Одбегле слике, Смедеревска песничка јесен, 2021. стр. 18.