Üres
polcok között
(Sławomir Mrożek után szabadon)
kamránkban idegenek vannak,
régen katonák voltak, ma sokan úgy hiszik
földönkívüliek, mert égből jöttek, onnan
ereszkedtek alá,
igaz, néhányan, gyáva mód, azt hazudják,
egyik rokon, másik testvér,
a kertek alól, a pincékből jöttek,
mint nálunk a savanyú bor elől menekülők,
kapun, ajtón aztán senki, nem is ismerik,
gyakran inkább berúgják, beütik,
csak járnak-kelnek, furcsa mód, egyszer
csak aztán
otthon érzik odabent magukat,
csak az a baj, hogy tőlünk,
minden ajtónyitogatásért, lassan útlevelet
kérnek,
furcsa egy hely a mi kamránk, mint egy
ország, mint egy határ, gondolnánk - pedig
mások házának
kamrájában is ott vannak, határon innen és
túl,
csak úgy elvannak, fenyegetnek,
az üres polcok között, néha láthatatlanul
is,
de ott vannak annyi szent,
mint megannyi éhenkórász, testben, lelkiekben,
nekik is hiányzik
az édesanyjuk által csomagolt pogácsa,
meg utána az Isten áldja -
vagy a kalács, a befőtt, a gyümölcs, no,
emlék ez már, mondják,
tudják, -
de kuss a neve mindenkinek,
a föntieké a parancs, ők tudják mi a jó, a
szó,
csak a vád, a vér és a golyó meg a halál az
övék, a miénk,
és azoké, kiknek parancsolni nem lehet,
félre nem állnak,
agyatlan robotokként teljesítenek,
itt ugyanúgy, mint náluk, otthon,
ha sokuknak van olyan egyáltalán,
de ez kit érdekel, mondd, ha parancsot teljesítesz,
hited is csak pénzért szeged meg,
ilyen a világ, hajtogatják, tanítják,
most ezt kéne szeretni, meg azt, nem
egymást,
jobb a vállvonogatás, az álarc, míg áll a
bál,
az üres polcok között sok minden eszünkbe jut,
csak az egészben, ne lenne ez
a bizonytalanság.
Forrás: a szerző
Između praznih polica
(Prema Slavomiru Mrožeku slobodno)
stranci
su u našoj konobi,
nekada
su vojnici bili, danas mnogi veruju da su
vanzemaljci,
jer su iz neba krenuli, od tamo su se spustili,
istina,
neki kukavički lažu,
jedan
je rođak, drugi brat,
ispod
vrtova, iz podruma su došli,
kao
neki koji od kiselog vina beže,
preko
kapije, vrata ama baš niko, niti ne poznaju,
često
rađe provale, razbijaju,
amo-tamo
hodaju, neobično im je, a potom odjednom
osećaju
se unutra kao da su kod kuće,
problem
je u tome da od nas
pri
svakom otvaranju vrata, malo pomalo pasoš traže,
čudno
mesto je naša konoba, kao jedna
država,
kao granica – a i u konobama
drugih
su prisutni, s ove i one strane granice,
samo
žive, prete,
između
praznih polica, katkad i nevidljivo,
ali
kunem se tamo su,
kao
svakojake ništarije, i telom i dušom,
i
njima fali
pogača
šta majka sprema,
a
potom i Sretan put –
ili
pletenica, kompot, voće, no, sve su to već uspomene, kažu,
znaju
– ali je ime svakome odbij,
onima
gore zapoved, oni znaju šta valja,
tužba,
krv, metak i smrt je njihovo, a naše
i
onih, kojima se zapovedati ne može, ne odstupaju,
ostaje
da poput robota stvaraju,
ovde
takođe kao i kod njih, doma,
ako
mnogi tako nešto uopšte poseduju,
ali
koga to zanima, reci, ako zapoved ispunjavaš,
i
svoju veru samo zbog novca izdaješ,
takav
je svet, ponavljaju, uče,
sad
bi to trebalo voleti, ili ono, ne jedan drugog,
bolje
je sleganje ramenima, maska, dok bal traje
između
praznih polica mnogo što šta pada nam na pamet,
samo
u svemu tome da nema te
neizvesnosti.
Prevod:
Fehér Illés
