Keresés ebben a blogban

2018. március 13., kedd

Faiz Softić Sanak – Álom


Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –


Sanak

Eh da mogu
ispjevat djevojku
sa strukom
ko jabukovim kalemom
Sa obrazima poput behara jabukova.
I moja da je. U vijeke vjekova.

Da je zaludu traže u kuću
prebogatu
iz koje odive u prviče dolaze
na hatovima vilenim
sa djeverima viđenim.

Da joj ruže
uz jastuk prislanjam
nek joj u san mirisom bez kraja
udaraju.

Eh da mogu
ispjevat djevojku vilinsku.

S usnama
poput sunčeva zalaska nad Bjelasicom.

Sa pjegama u očima
kao krompirove zlatice.
Koja bi s godinom
rađala sinove zlatnih ruku
a ja dijelio djeci zvjezdane ogre
kao muštuluke.

Álom

Bár tudnék
a nádszál
derekú
almapiros arcú lányról
dalolni.
És az enyém lenne. Míg a világ világ.

És hiába keresnék a dúsgazdag
házában
ahonnan az eladó lányok
talpig selyemben neves
menyasszonykísérőkkel mennek.

Párnájára
rózsát helyeznék
hogy álmában rózsaillat
kísérje.

Bár tudnék
a tündérlányról dalolni.

Akinek ajkán
a Bjelasica-i* lenyugvó nap sugarai.

Szemében
aranyszeplők.
Éveken keresztül
aranykezű fiúkat szülne
én meg számukra ajándékként
a csillagos eget hoznám.

*Montengeróban 2139 m magas hegy.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Faiz Softić: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu –Bihor, 2016. 81. str.

Sead Husić Borba – Harc


Sead Husić Tuzla 28. april 1986. – Crtež: Safet Berber


Borba

Od Homera do danas traje
borba. Ne pitaj kako je bilo
prije Homera. Bilo je?
U šumi, kao u snu, teško je
spoznati istinu i teško uvidjeti laž.
Laž nije a istina jeste da od Homera do
danas Ademov sin se i dalje valja u blatu.
U glibu svoje zablude traži travke
besmrtnosti i plodnosti, sanja budućnost
i s one strane stvarnosti, u sjeni, tješi se,
umirući u snu kao u borbi.

Ademov sine, ovo je knjiga o nama!

Ako usniš vođu i vidiš da na Mliječnom
putu i dalje sanja o besmrtnosti, pusti ga.
Ne kvari zabludu onih koji bi ovo
čitati mogli. I ne zaboravi?
Uruk je grad u kojem je jedan vladar
spavajući umro. Da si ga mogao vidjeti tog dana,
mislio bi da spava.

Izvor: Sead Husić: Stvari, Dobra knjiga Sarajevo, 2017. str. 18.


Harc

A harc Homérosztól napjainkig
tart. Ne kérdezd, Homérosz
előtt mi volt. Volt?
Az erdőben, mint álomunkban nehéz
az igazságot felismerni és a hazugságot belátni.
Nem koholmány, való igaz, Ádám fia Homérosztól
napjainkig sárban fetreng.
Rögeszméjének mocsarában keresi a halhatatlanság
és termékenység csíráját, a jövöről álmodozik és
a valóság túloldalán, árnyékban vígasztalja magát,
majd álmában, mintha harcolna, éri a vég.

Ádám nemzedéke, ez a könyv rólunk szól!

Ha eleltatod a vezért és látod a Tejúton
továbbra is a halhatatlanságról álmodik, ne zavard.
Azoknak a rögeszméjét, akik e sorokat olvasnák,
ne háborgasd. És ne feledd?
Uruk az a város, amelyben egy felséget
álmában ért a halál. Ha aznap jelen vagy,
azt hitted volna, alszik.

Fordította: Fehér Illés

2018. március 12., hétfő

Željko Krznarić Ne volim te više – Többé nem szeretlek


Željko Krznarić Varaždin 12. mart 1946. –


Ne volim te više

Ne volim te više, da znaš,
ali uvijek mi tako ponekad
u vremenu dođeš
pa pomislim da si mi sve na svijetu
i ne mogu ni zamisliti
kako ležiš u nekom drugom krevetu.
A ista si i kad kiša pada i kad hlače obučeš
i kad suknju skidaš
a ne plačeš nikad.
Jednog ću te dana ubiti zbog svega
jer si tako slatka
bezobrazna i kratka,
ako ne računam noge,
jer si fina djevojčica
i najhrabrija kurva
jer si mi u oči ušla
bez kucanja i srama
ubit ću te prije spavanja
da se probudiš kao dama
da imaš pune sobe ljubavi
kao zimnicu spremne
i ne volim te više da znaš
i sve će novine pisati o tome
u restorane više nećeš ući
ludo moja mala
neugledna plava
predivno stvorenje božje i moje
raspitaj se kod prijatelja
što je još tvoje
a što meni pripada
raspitaj se jer ne dam ti više
ni da misliš.
Ubit ću te što se skitaš svijetom
policija će te tražiti
što bludničiš s ljetom na javnom mjestu
pa ćeš onda opet k meni
dovoditi ljude
da me ubijaju dugo i da se čude
što voliš na meni.
I ne volim te više, da znaš,
ali te tražim
jer si tako prosta i slatka kao sirup
jer si tako divlja
kad ti vrat zagrizem
a baš nikakva nisi kad te zubi bole
neću više ni da mislim o tebi
dok si od mene daleko
što ja znam ljubi li te netko
jer ti je toplo u sobi
bezobraznice mala
igraj se još malo
dok mi mrak ne padne u krevet.
Ludo,
čekam te i sutra
kao uvijek u devet.

Többé nem szeretlek

Jegyezd meg, többé nem szeretlek,
de néha valahogy
betoppansz életembe
és azt hiszem, mindenem vagy
és nem tudom elképzelni,
hogy más ágyában fekszel.
Ugyan az vagy, ha esik vagy nadrágba bújsz,
netán szoknyád veted le
és sosem sírsz.
Mindezért egy nap megöllek,
mert olyan kedves vagy
pimasz és kimért,
ha lábadat nem számítom,
mert kedves egy lány vagy
és a legbátrabb szajha,
mert kopogtatás és habozás nélkül
fészkeltél szemembe,
még alvás előtt leszámolok veled,
hogy reggel mint dáma ébredj,
hogy szobád szerelemmel teljen
mint valami téli tüzlővel
és jegyezd meg, többé nem szeretlek
és minden újság erről ír majd,
az éttermekbe többé nem léphetsz be,
bolondos kedvesem,
jelentéktelen szőkeség
isteni teremtmény és az enyém,
barátoktól kérdezd meg,
mi az, ami a tiéd
és mi az enyém,
kérdezősködj, mert még gondolkodni
sem engedlek.
Megöllek, mert a világban barangolsz,
a rendőrség keres majd,
mert nyilvánosan a nyárral szeretkezel
és megint csak hozzám jössz,
összecsődíted az embereket,
hogy megöljenek és csodálkozzanak,
rajtam mit szeretsz.
Jegyezd meg, többé nem szeretlek,
de kereslek,
mert közönséges vagy és mézédes,
mert oly vad vagy
mikor nyakadat harapdálom
és semmilyen vagy, ha fáj a fogad,
többé rád gondolni sem akarok,
míg messze vagy,
mit tudom én csókol-e valaki
mert a szobában meleged van,
te kis szemtelen,
játssz csak még,
míg ágyamra a sötét nem borul.
Őrjítő,
holnap is várlak,
mint mindig, kilenckor.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: http://nsportal.info/forum/index.php?/topic/828-%C5%BEeljko-krznari%C4%87/

2018. március 11., vasárnap

Lejla Kašić Crvenoj – Vörösnek


Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Crvenoj

Moja Crvena,
otkloni vječnost ćutanja 
sa svojih usana. 
Sabij me u kut samoće 
i šapni mi,
došapni mi nešto lijepo, 
nešto lijepo kao: 
prvi poljubac,
 prvo pijanstvo,
 prva laž, 
prvo kajanje, 
prvi inat, 
prvo izvini, 
prvo volim te,
prvo jebiga.
Moja Crvena,
pokaži mi nešto lijepo,
nešto lijepo kao:
Kremlj o kom si maštala,
kao Karver gdje su proljeća najljepša, bila.
Kao Njegošev park gdje je ljeto najbezbrižnije, bilo.
Kao crveni mermer raskoši i sjaja džamije Alhambre,
svetosti i svjetlosti po kojoj nosiš to crveno ime.
Pokaži mi gdje Dunav ljubi nebo, pokaži mi gdje postaješ beskraj.
Moja Crvena,
pobiću bogove, uvjerenja, mitove.
Pobjediću smrt,
izgubiću život,
dobiću tebe,
samo tada imaću sve.
Moja Crvena,
obmotaj dodir kožom,
ispuni  ga krvlju,
stopi ga sa mnom
da ga osjetim,
da već jednom oživim,
jer mrtva sam odavno:
oči bez pogleda,
usta bez riječi,
ruke bez dodira,
 tijelo bez strasti,
 ljubav bez slasti.
Moja Crvena,
željom te dozivam,
bolom te volim,
ljubavlju oživljavam.
Moja Crvena,
sve je laž,
crvljiva laž kao tvoje tijelo
koje me vara,
jer vidim te,
noge ti ne dotiču zemlju,
a pod zemljom su.
Moja Crvena, sve je laž.
Ti se nikad nećeš vratiti?



Vörösnek

Vöröském
távolítsd el ajkadról
az örökös hallgatást.
Szoríts a magány sarkába
és súgj valamit,
súgj valami szépet,
valami ehhez hasonló szépet:
első csók,
 első bódulat,
 első lódítás,
első bűnbánat,
első dac,
első bocsánat,
első szeretlek,
első csezd meg.
Vöröském,
mutass valami szépet,
valami ehhez hasonló szépet:
Kreml, amiről álmodtál,
vagy Karver, ahol legeszebb a tavasz, volt.
Vagy Njegoš parkja, ahol gondtalan a nyár, volt.
Vagy az alhambrai mecset pompás, fényes vörös márványa,
fény és fény amiért ezt a vörös nevet viseled.
Mutasd meg, a Duna hol csókolja az eget, mutasd meg, hol a végtelen.
Vöröském,
elpusztítom az isteneket, meggyőződéseket, mítoszokat.
Legyőzöm a halált,
veszítem az életet,
hogy megszerezzelek,
csak akkor lesz mindenem.
Vöröském,
bőrrel vond be az érintést,
vérrel telítsd,
olvassz bele,
hogy érezzek,
hogy végre feléledjek,
mert ősidők óta halott vagyok:
tekintet nélküli szemek,
szótlan ajakak,
érintésre képtelen karok,
 sivár test,
 kietlen szerelem.
Vöröském,
kérve kérlek,
senyvedve szeretlek,
szerelemmel élesztelek.
Vöröském,
hazugság minden,
szemenszedett hazugság akár a tested
a csalárd,
mert látlak,
de lábad földet nem érint,
föld fedi.
Vöröském, hazugság minden.
Te sosem térsz vissza?

Fordította: Fehér Illés

2018. március 10., szombat

Mišo L. Korać Anijas u ludačkoj košulji – Aneász* kényszerzubbonyban


Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –


Anijas u ludačkoj košulji

         Svjetlost je u njenom oku jutros poharala boje
         Između mene, izgubljenih puteva i obdaništa
zavoleo sam jednu ženu zamotanu u zavoje
bez krvi ranjena remetila je harmoniju stepeništa...
Objavljivao sam joj rat bez mržnje
a ta djevojčica,
tješila se obećanom slobodom sva uplakana
zavještavao sam joj hiljadu čokolada,
milion ljubičica,
u najblistavijoj suzi ocrtavala me kao Milovana...
Pričao sam joj kako su nekada lomili razboje,
recitovali, u ime ljubavi izvršavali samoubistva
ona je buncala o Koraćima,
pominjala konvoje,
useljavala promrzle vrapce, proklinjala ubistva...
I dok sam zaboravljao bolove, povraćao šerbete
ljekove i kamilice
između rešetaka preklinjao ikone prizivao bogove
ona je palila ludnice, krematorijume,
obilazila bolnice,
za najluđu pjesmu pronalazila
protesne riječi
izopačavala tonove....
Dok sam je u najvećem pijanstvu grlio i ujedao
ona je iz svojih dojki pokušavala da me podoji
da me napije...
Kada sam mnogo bolovao i od smrti bježao
pronalazila me među opušcima, među stolovima
među potocima rakije...
Znala je da mi drveća ranu smrt spremaju.
Govorila je da će mi kovači zlatne sanduke iskovati
da će nam obući dugačke haljine
što posmrtno ostaju da blistaju
u svom govoru zaboravi
da me u kosmos povrati....
Ona... Ona nije znala da je nijesam volio
radi zlata, sanduka, spomenika...
Volio sam je jer je posjedovala
ljepotu blata,
glas gladnoga vuka,
srce davljenika...
Zbog toga jer je najpijanija umjela
da mi se objesi oko vrata...
Ljubio sam je... Bila je sva čađava i suluda...
Govorili su da sam ja lud
a ona luda...
Ona nije znala da je nijesam volio radi
zlata, sanduka i spomenika...
Dugo je plakala kada sam pominjao Petroviće,
Crnu Goru, ljubila sliku Njegoša, Lovćena, kosturnice,
mrzela je ulizice, lopove, razbojnike, govnoviće
u svom lovćenskom bijesu osuđivala izdajice...
Ja sam je umirivao pjesmom
liječio rakijama
nagovarao da u sebe pretoči burad, zapamti alkohol
Zaboravi dugove...
U najvećoj pjesmi kleli smo se pijankama
od razbijenih flaša,
                   zapušača,
                            čaša...
pravili drugove...
Ona... Zar ona luda... šašava....
maleni cvijet ljubavi u mojoj glavi...
Ona... zar ona što je imala oči
prozirne kao staklo
         kao celofanska hartija...
Zar ona svoje tijelo, moje tijelo
u ludačku košulju da uvija..!?



Aneász* kényszerzubbonyban

        Önmagam, az elveszített utak és óvodák között
        Reggel a fény elrabolta szeméből a színeket
egy pólyába takart asszonyt szerettem meg
vér nélkül sebesülten zavarta meg a lépcsőház nyugalmát...
Gyűlölet nélkül üzentem neki hadat
és az a kislály
könnyezve az ígért szabadsággal vígasztalta magát
ígértem neki ezer csokoládét,
millió ibolyát,
a legfényesebb könnycseppben Milovánnak rajzolt...
Meséltem neki arról, hogy egykor korlátokat döntöttek,
szavaltak, a szerelem nevében öngyilkoságokat követtel el
lázálmában Korāćokról** beszélt,
konvojokat emlegetett,
fagyott vrebeket költöztetett, átkozta a gyilkosságokat...
És míg fájdalmaimat feledtem, marokszámra hánytam
az orvosságokat és a teát
a rácsok között az ikonoknak könyörögtem istent szólítottam
ő bolondházakat, krematóriumokat gyújtogatott
kórházakat látogatott,
szavát a legvagányabb dalok
ellen emelte
hangokat torzított...
Míg én révülten öleltem és harapdáltam
ő emlőiből próbált szoptatni
lábamról levenni...
Mikor nagyon beteg voltam és a halál elől menekültem
megtalált a csikkek között, az asztalok között,
a pálinkapatakok között...
Tudta a fák korai halálomat készítik.
Említette nekem a kovácsok aranyból kovácsolnak koporsót
halálom után is csillogót
hosszú ruhába öltöztetnek
beszédedből hagyd ki
hogy az űrbe küldjenek vissza...
Ő...Ő nem tudta, hogy nem az arany, a koporsó,
az emlékmű miatt szerettem...
Szerettem mert rendelkezett
a sár szépségével,
az éhes farkas hangjával,
a fuldokló szívével ...
Mert teljesen elázottan is képes volt
a nyakamba akaszkodni...
Csókoltam...Kormos volt és magán kívül...
Mondogatták bolond vagyok
ő meg bolond...
Ő nem tudta hogy nem az arany, a koporsó,
az emlékmű miatt szerettem...
Zokogott mikor Petrovićékat, Montenegrót
említettem, csókolta Nyegos képét, Lovćent***, sírboltokat,
utálta a talpnyalókat, tolvajokat, betörőket, szarháziakat,
lovćeni dühében elítélte a hitszegőket...
Daloltam hogy megnyugtassam
pálinkával gyógyítottam
próbáltam rászedni hordónyit öntsön magába, az ízt jegyezze meg
Az adósságokat feledje...
A kézenfekvő dalban tivornyára esküdtünk
a széttört flaskókból,
                       dugókból,
                           poharakból...
adósságok születtek...
Ő... Hát ő bolond...szeleburdi...
elmémben a szerelem virága...
Ő... hát ő akinek szeme
mint az üveg mint
                 a celofán átlátszó...
Hát kényszerzubbonyba
testét, testemet ő helyezné..!?

*A szerző által kitalált név
**ć = ty
***Lovćen(Lovtyen) – Montenegró legmagasabb csúcsa

Köszönöm Sebestyén Péternek a fordítás során nyújtott értékes kiegészítést.

Fordította: Fehér Illés

Szente B. Levente Üres polcok között – Između praznih polica



Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

Üres polcok között

(Sławomir Mrożek után szabadon)

kamránkban idegenek vannak,
régen katonák voltak, ma sokan úgy hiszik
földönkívüliek, mert égből jöttek, onnan ereszkedtek alá,
igaz, néhányan, gyáva mód, azt hazudják,
egyik rokon, másik testvér,
a kertek alól, a pincékből jöttek,
mint nálunk a savanyú bor elől menekülők,
kapun, ajtón aztán senki, nem is ismerik,
gyakran inkább berúgják, beütik,
csak járnak-kelnek, furcsa mód, egyszer csak aztán
otthon érzik odabent magukat,
csak az a baj, hogy tőlünk,
minden ajtónyitogatásért, lassan útlevelet kérnek,
furcsa egy hely a mi kamránk, mint egy
ország, mint egy határ, gondolnánk - pedig mások házának
kamrájában is ott vannak, határon innen és túl,
csak úgy elvannak, fenyegetnek,
az üres polcok között, néha láthatatlanul is,
de ott vannak annyi szent,
mint megannyi éhenkórász, testben, lelkiekben,
nekik is hiányzik
az édesanyjuk által csomagolt pogácsa,
meg utána az Isten áldja -
vagy a kalács, a befőtt, a gyümölcs, no, emlék ez már, mondják,
tudják, -  de kuss a neve mindenkinek,
a föntieké a parancs, ők tudják mi a jó, a szó,
csak a vád, a vér és a golyó meg a halál az övék, a miénk,
és azoké, kiknek parancsolni nem lehet, félre nem állnak,
agyatlan robotokként teljesítenek,
itt ugyanúgy, mint náluk, otthon,
ha sokuknak van olyan egyáltalán,
de ez kit érdekel, mondd, ha parancsot teljesítesz,
hited is csak pénzért szeged meg,
ilyen a világ, hajtogatják, tanítják,
most ezt kéne szeretni, meg azt, nem egymást,
jobb a vállvonogatás, az álarc, míg áll a bál,
az üres polcok között sok  minden eszünkbe jut,
csak az egészben, ne lenne ez
a bizonytalanság.

Forrás: a szerző


Između praznih polica

(Prema Slavomiru Mrožeku slobodno)

stranci su u našoj konobi,
nekada su vojnici bili, danas mnogi veruju da su
vanzemaljci, jer su iz neba krenuli, od tamo su se spustili,
istina, neki kukavički lažu,
jedan je rođak, drugi brat,
ispod vrtova, iz podruma su došli,
kao neki koji od kiselog vina beže,
preko kapije, vrata ama baš niko, niti ne poznaju,
često rađe provale, razbijaju,
amo-tamo hodaju, neobično im je, a potom odjednom
osećaju se unutra kao da su kod kuće,
problem je u tome da od nas
pri svakom otvaranju vrata, malo pomalo pasoš traže,
čudno mesto je naša konoba, kao jedna
država, kao granica – a i u konobama
drugih su prisutni, s ove i one strane granice,
samo žive, prete,
između praznih polica, katkad i nevidljivo,
ali kunem se tamo su,
kao svakojake ništarije, i telom i dušom,
i njima fali
pogača šta majka sprema,
a potom i Sretan put –
ili pletenica, kompot, voće, no, sve su to već uspomene, kažu,
znaju – ali je ime svakome odbij,
onima gore zapoved, oni znaju šta valja,
tužba, krv, metak i smrt je njihovo, a naše
i onih, kojima se zapovedati ne može, ne odstupaju,
ostaje da poput robota stvaraju,
ovde takođe kao i kod njih, doma,
ako mnogi tako nešto uopšte poseduju,
ali koga to zanima, reci, ako zapoved ispunjavaš,
i svoju veru samo zbog novca izdaješ,
takav je svet, ponavljaju, uče,
sad bi to trebalo voleti, ili ono, ne jedan drugog,
bolje je sleganje ramenima, maska, dok bal traje
između praznih polica mnogo što šta pada nam na pamet,
samo u svemu tome da nema te
neizvesnosti.

Prevod: Fehér Illés

2018. március 9., péntek

Botár Attila Kitaláltam – Izmislio sam


Botár Attila Székelyudvarhely, 1944. március –


Kitaláltam

Csak kitaláltam
ezt az életet
egy veszélyes,
egy rossz órámban.
De nincs,
nem is volt,
soha nem is lehet.
Csak kitaláltam
a bőrödet is
örökös hajóutamnak
hullámsír-fenyegetésnek,
az éveket
tengerbe vívő kőlépcsőknek,
kitaláltam
luxus-nyarak helyett
kigyulladt futóműveket
szabadságnak,
csak kitaláltam a szerelmet is
a hadak mellé vigasztalásnak.
Halálod s halálom ellen
a boglyas kölyök-fejet.
De nincs,
nem is volt,
soha nem is lehet.
Csak kitaláltam.
El is felejtem.
El is felejted.

Izmislio sam

U jednom svom lošem,
opasnom trenutku
sam izmislio
ovaj život.
Ali je nema,
niti je bila,
nikad ni ne može biti.
I tvoju kožu
za večit put moje lađe
za pretnju groba talasa
sam izmislio,
godine
kamene stepenice koje u more vode,
za slobodu
umesto luksuznih letovanja
istrošene pogone
sam izmislio,
i ljubav sam izmislio
pored vojski kao utehu.
Protiv tvoje i moje smrti
rasčupanu glavu mališana.
Ali je nema,
niti je bila,
nikad ni ne može biti.
Samo sam izmislio.
Ja ću zaboraviti.
Ti ćeš zaboraviti.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://www.veszpremkukac.hu/elefantyuk-dij-botar-attila-kolto-elefantidomarra-lett/