Keresés ebben a blogban

2020. február 10., hétfő

Aleksandra Čvorović Суров – A kegyetlen


Aleksandra Čvorović Banja Luka, 10. 02. 1976. –

Суров

Твоје мутне усахле очи
биле су живе попут двије хитре ласте
Псовке са твојих искривљених усана
биле су весело дјечије брбљање
Постао си пајац самосажаљења
краљ олоша за чашу јефтиног пива
Узалуд ти је Бог дотицао очи
Плешеш са пиштољем на челу
а живот је много драгоцјенији
Био си радост у мрачном дјетињству
сада си свеприсутан бол
отрежњење за заблуде и идеале
доказ да је тешко љубити ближњег
ако сам себе не воли
Пусти да те вријеђају
не узвраћај прљавим ријечима
Допусти да бујица увреда
тече кроз тебе без оправдања
Пусти да те вријеђају
постаћеш чист и миран
ослобођен унутрашње тежине
Завист и себичност
попадаће као каменчићи под стопала
Искупи се праведним страдањем

A kegyetlen

Homályos kiszáradt szemed
akár a sebes fecske élénk volt
Elgörbült szádról a káromkodás
vidám gyerekfecsegésnek tűnt
Az önsajnálat bohóca lettél
filléres korsó sörért söpredék-király
Szemedet Isten hiába érintette meg
Revolverrel homlokodon táncolsz
ám az élet sokkal értékesebb
A sötét gyerekkorban öröm voltál
most állandó fájdalom vagy
a téveszmék és ideálok kijózanítója
bizonyíték nehéz azt szeretni
aki önmagát nem szereti
Hagyd csak sértegessenek
megalázó szavakkal ne válaszolj
A becsmérlés-folyamot
igazolás nélkül engedd át magadon
Hagyd csak sértegessenek
tiszta és nyugodt leszel
a belső súlytól megszabadult
Az irigység és az önzés
talpad alá kavicsokként hullnak
Való szenvedéssel vezekelj

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Aleksandra Čvorović Nadrastanje Kuća poezije Banja Luka 2013.

Adrijana Marijanušić Jeдном – Egyszer


Adrijana Marijanušić Subotica 29. avgust 1970. –

Једном

Знам да ме волиш
Где год да си ја то осећам
Знаш да те волим
Где год да сам ја те предосећам
Чувам ти небо
Рекао си да је најлепше када те гледам
Са њим у очима
Дрхтим док урањаш у моју тишину
На длану ти своје срце дајем
Крварим твоју далеку близину
У души те носим као тајну
Рану која опомиње и боли
Сем патње ништа није трајно
А ипак се даље губи и воли
Битка унапред изгубљена
Љубави моја непребољена
Можда ће једном
У другом живот
И наше време заблистати
К’о пролеће пролистати
Да те се нагледам
Песме да ти певам
Да будна са тобом
Срећу сневам
Не желим бити вечна луталица
Не желим бити птица која
Гнездо нема…

Egyszer

Tudom szeretsz
Bárhol légy is mellettem vagy
Tudod szeretlek
Bárhol vagyok is mellettem vagy
Őrzöm számodra az eget
Azt mondtad az a legszebb mikor
rád nézve tekintetemben van
Reszketek míg hallgatásomba süllyedsz
Szívemet tenyeremen nyújtom
Vérzek távoli jelenléted
Lelkemben titokként hordom
Az intő és fájó sebet
A gyötrődésen kívül semmi sem végleges
Ám továbbra is veszítünk és szeretünk
A csata eleve elveszett
Át nem vészelt szerelmem
Talán egyszer
Egy másik életben
Felragyogunk
Tavaszként lombosodunk
Csak nézlek
Neked énekelek
Ébren is veled vagyok
Gyönyörről álmodok
Nem akarok örökös vándor lenni
Nem akarok fészek nélküli
Madár lenni…

Fordította: Fehér Illés
Izvor: https://orfejsu.wordpress.com/category/pesnici-kluba-orfej/adrijana-marijanusic

Dragica Draga Grbić Poslednja Bosanska kraljica – Az utolsó bosnyák királynő


Dragica Draga Grbić Sarajevo 6. april 1946. –

Poslednja Bosanska kraljica

Pamti trava. Pamte ptice. Pamti šuma. Pamte mravi. Pamtim i ja…
Hrast. Nikao je na kraju dvorišta. Sam. I brzo odrastao, iako se zna da on sporo raste. Nikom nije smetao . Uvijek sam se čudila kako je nikao na pravom mjestu, odakle ga ne terba pomjerati.
Bilo je sunčano podne. Nekako posebno. Neočekivano, prišla sam mu, obgrlila ga i naslonila glavu na njega. Osjetila sam kako mi se njegova kora ocrtavala na desnom uvu.
Godilo mi je . Čvrsto sam se držala kao da tako mora . Sklopila sam oči. Začula sam muziku i dok sam se pitala da li je to stvarno, ili mi se pričinjava, muzika se pojačavala. Ugodna. Opuštajuća. Muzika za ples. Jasno sam čula plesne korake i ugledala svod zgrade i zvanice. Plesali su. Bože, kako je lijepo! Koji je to vijek? Pokušavala sam odrediti po odjeći. I, gle! Eno, i mene! Kako sam to obučena? Sa krunom na glavi! Pa ja sam kraljica! Ono mora da je kralj što pleše sa mnom.  Da, on je!
Naklonio se i muzika utihnu. Priđe mi s lijeve strane i oboje se poklonismo. Jao , kako sam lijepa !
Neko mi prilazi, naklanja se  i nešto šapće gledajući u pod.
Poruka. Važna!
Neznatno se ukočih. “Brzo, brzo”,viknu kralj, zgrabivši  me za ruku. Trčimo kroz dvoranu, kroz slobodan prostor, jer se svi prisutni razmakoše. Bježimo. Iza nas zazveča oružje.  Vrisak. Mi nestasmo. I slike nesta . I zvuka.
Osjećam da se držim za hrast i čekam da se nastavi radnja. Ali nema ničeg. Uzalud čekam i još jače stišćem hrast. Osjećam svoje disanje. Ubrzano.
Dugo sam čekala, ali se ne dogodi ništa. Otvorih oči. Kao da sam sanjala. Stajala sam pored hrasta očekujući da pronađem objašnjenje, a on , kao da ne zna ništa. Odmakoh se od njega. Posmatram ga. Isti je kao i prije. Bez promjena. Bila sam zbunjena. Šta se zbilo?
Sljedećih dana ponavljala sam postupak, ali se ništa ne dogodi. Posumnjala sam u sve , i to pripisla snu. Zaboravih na to.
Bilo je podne kad sam ušla u šumu u kojoj zapazih isti onakav hrast kao u mom dvorištu. Gledala sam ga trenutak-dva.
Požurih njemu. Obgrlih ga. Zažmurih. Zavrtje se šuma oko mene. Kao da sam na vrtešci. Kao da sam u svemiru. Zaljulja se stablo i zašušta lišće. Dugo je  trebalo da se ukaže slika.
Sama sam. Jašem na konju u istoj onoj kraljevskoj odeći. Držim krunu. Osvrćem se. Snažan  vjetar udara u mene. Opirem se . Pokušava  da me povuče kao ljušturu. Uspijeva mu. Vrtlog me odnosi.
Onda, iznenadno, sve se utiša. Opet se držim za hrast. Nema ni zvuka ni slike. Otvaram oči. Puštam hrast. Kao da ništa bilo nije.  Shvatam, tu se završilo nešto. Ili je počelo nešto. A moj hrast je nikao da me poveže s tim.
Danima sam razmišljala kako da riješim tajnu. Kad sam bila spremna ( a to sam otkrila po naglom htjenju) , prišla sam hrastu i naslonila se leđima na njega. Negdje sam pročitala da se tako prenosi energija iz stabla koja je čovjeku važna.
Sklopila sam oči opustila se i pomislila da hoću da saznam šta mi se desilo.
Osjetila sam prenos energije. Nešto mi je toplo prostrujalo tijelom. Opustilo me, pripremilo.
Nastavila se radnja koju sam vidjela u šumi. Iznad mene pojavila se vila i mahnuvši štapićem stvorila je vrtlog koji me je odnio – spasio od potjere.
Spustio me u dvorište. Moje . Ovo u kom sam sada. Tu sam bezbjedna. Ali ništa kraljevsko nema na meni. Obična sam žena. Odjeću i krunu spuštam u kraj dvorišta gdje je sada hrast.
Živim kao čobanica. Čuvam ovce. Tjeram ih na rijeku. Kupam se u njoj. Oko mene vile. Zajedno igramo kolo , prskamo se vodom. One me paze. To se vidi.
Znači, ja sam kraljica pretvorena u pastiricu! Sad treba da mi se desi obrnuto.
Pri odvajanju od stabla zapazih  da se hrast mnogo ljulja. Smanjuje se. Čak mi mahnu jednom granom, kao rukom.
Nesta ga , a na njegovo mjestu pojavi se moja odjeća i kruna.
Oblačim se . Kad spustih krunu na glavu pojavi se konj. Sjedam. Galopiram. Dugo. Opet vrtlog. Ulazim u dvoranu sa kraljem na ples. Dvorjani se razmakoše napravivši nam prolaz. Plešemo kao onda. Narod me gleda s ljubavlju . Srećan. Ispunjen.
Sad znam da sam posljednja bosanska kraljica čija će vladavina dugo trajati i da će me uvijek pamtiti jer sam posebna.

Az utolsó bosnyák királynő

Megjegyezte a fű. Megjegyezték a madarak. Megjegyezte az erdő. Megjegyezték a hangyák. Megjegyeztem én is…
Hárs. Udvarunkban nőtt. Egyedül. És gyorsan nőtt, pedig köztudott, lassan nő. Senkit sem zavart. Mindig csodáltam, azon a helyen nőtt, ahonnan nem kell áthelyezni.
Napsütéses délután volt. Különleges. Váratlanul hozzá mentem, átkaroltam, fejemet ráhajtottam. Éreztem, ahogy gyökérzete jobb fülemen rajzolódik. Jól esett. Szorosan fogtam, mintha így kellett volna. Szemem behunytam. Zeneszó hallatszott és még kérdeztem, valóság-e vagy csak képzelet, de felerősödött. Kellemes. Nyugtató. Tánczene. Tisztán hallottam a lépteket és már láttam az épület boltozatát és a vendégeket. Táncoltak. Istenem, milyen szép! Melyik kor? A ruhák után próbáltam meghatározni. És íme! Én is ott vagyok! Milyen ruhában? Fejemen korona! Királynő vagyok! Aki velem táncol, valószínű a király. Igen, ő az!
Meghajolt, a zene elhallgatott. Bal oldalamról közeledett, mindketten meghajoltunk. Ó, milyen szép vagyok!
Valaki hozzám jött, meghajolt előttem iás a földre nézve suttog valamit.
Üzenet. Fontos!
Szinte megdermedtem. „Gyorsan, gyorsan”, karomat megragadva kiáltotta a király. A termen, a vendégek által szabaddá tett területen keresztül szaladunk. Menekülünk. Mögöttünk fegyverek dörögnek. Sikoly. Mi eltűnünk. És eltűnik a kép. És a hang.
Érzem, fogom a tölgyet és a történet folytatására várok. Sehol semmi. Hiába várok és a tölgyet még szorosabban ölelem. Érzem, ahogy lélegzek. Fegyorsultan.
Sokáig vártam, de semmi sem történt.
Szemem kinyitom. Mintha álmodnék. Magyarázatra várva a tölgy mellett álltam, de ő mintha semmit sem sem tudna. Elmozdulok a tölgy mellől. Figyelem. Mint ezelőtt, ugyan olyan. Nem változott. Zavarban voltam. Mi történt?
Megismételtem az eljárást a következő napokban, de semmi sem történt. Mindent kétségbe vontam, az álom számlájára írtam. Elfeledtem.
Délután volt, mikor az erdőben sétálva az udvaromban lévő tölgyhöz hasonlót találtam. Pár pillanatig méregettem. Oda siettem. Megöleltem. Szemem lehunytam. Forgott velem az erdő. Mintha körhintán lennék. Mintha az űrben lennék. Megmozdult a fa, susogtak a levelek. A kép hosszú idő után jelent meg.
Egyedül vagyok. Ugyan abban a királyi ruhában lovagolok. Tartom a koronát. Körülnézek. Erős a szél. Ellenállok. Kagylóhéjként akar magával vinni. Sikerrel. Elvitt az örvény.
Azután, hirtelen, minden elcsendesült. Ismét a tölgyet tartom. Se hamg, se kép. Szemem kinyitom. A tölgyet elengedem. Mintha semmi sem történt volna. Megértettem, itt valami véget ért. Vagy elkezdődött. A tölgy meg azért nőtt, hogy összekössön azzal a valamivel.
Napokig törtem a fejem, a titkot hogyan fejtsem meg. Mikor eljött a pillanat (megéreztem), hátammal a tölgyhöz dőltem. Valaholt azt olvastam, az ember számára fontos fából az energia így kerül át.
Behunyva szemem akartam megtudni, mi történt velem.
Éreztem az energia-átvitelt. Testemen valami megség futott át. Megnyugtatott, felkészített.
Folytatódott az erdőben látott cselekvés.
Ismét megjelent a tündér, varázspálcája intésére örvény keletkezett és elvitt – megmentett az üldözőktől.
Udvarunkba tett le. Abba, amelyben most vagyok. Itt biztonságban vagyok. De rajtam semmi királyi sincs. Mindennapi asszony vagyok. A koronát a ruhával együtt az udvarba tettem, ahol most a tölgy áll.
Pásztorlányként élek. Bárányokat őrzök. A nyájat a folyóba terelem. Fürdök. Tündérek vesznek körül. Együtt járjuk a kólót, csapkodjuk egymást. Vigyáznak rám.
Tehát pásztorlánnyá változott kirlynő vagyok! Most valami másnak, ellentétesznek kell történnie.
A tölgytől elválva észrevettem, kileng. Töpörödik. Egy ágával, mintegy kézzel, intett is.
Eltűnt, helyén ruhám és koronám jelent meg.
Felöltözök. A koronát fejemre téve egy ló is megjelent. Ráültem. Vágtatunk. Hosszan.
Ismét örvény. A királlyal együtt a terembe lépek. Utat nyitottak a meghívottak. Táncolunk, mint akkor. Szeretettel néznek reám az emberek. Boldogan. Elégedetten.
Most tudom, hatalmát sokáig megtartó, utolsó bosnyák királynő vagyok és mert különleges is, örökre megjegyeznek.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: https://bhfantasy.wordpress.com/2011/05/16/dragica-grbic-draga/

2020. február 9., vasárnap

Bogdan Bogdanović Снови исписани на зиду плача – Siratófalra írt álmok


Bogdan Bogdanović Subotica 25. avgust 1984. –

Снови исписани на зиду плача

наши су снови угасле звезде
на прелепом небеском своду

наши су снови бисерне шкољке
на дну Мртвога мора

наши су снови симфонија
у изведби раштиманог оркестра

наши су снови облак
из ког цури лепљива смола

наши снови живе у причи
исписаној на Зиду плача

наши се снови топе ко восак
у загрљају каљеве пећи

наше је снове спалио Нерон
пре неколќо хиљада лета

наши снови таворе
под хумком незнаног јунака

наши снови воде љубав
са низом протраћених година

наши су снови заглављени у возу
што пичи за Владивосток

наше је снове погодила праћка
у величанственом птичјем лету

наши су снови отворена рана
на телу пребијеног кера

наше је снове сеоска руља    
набила на глогов колац

наши су снови писоар
у дому за градске беднике

Siratófalra írt álmok

álmunk pazar égbolti
kihunyt csillag

álmunk Holt tengermélyi
gyöngykagyló

álmunk szétesett zenekar
előadásában elhangzott szimfónia

álmunk ragadós gyantát
csepegtető felhő

álmunk Siratófalra
írt mesében él

álmunk cserépkályha ölelésében
olvadó viasz

álmunkat Néró több-ezer
évvel ezelőtt elégette

álmunk ismeretlen hős
sírja alatt  tengődik

álmunk elherdált évek
sokaságával szeretkezik

álmunk a Vlagyivosztok
felé rohanó vonatba rekedt

álmunkat fenséges madár-röpte
közben gumipuska találat érte

álmunk nyílt seb
az elvert kutya-testen

álmunkat hitvány horda
húzta galagonya karóba

álmunk szegényházi
árnyékszék

Fordította: Fehér Illés
Izvor: autor

Zoran Bognar Put do svetog hrama – A szentélyhez vezető út


Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –


Put do svetog hrama

Sve
drage
boje
prilagodih
noći
i
duša mi posta crna tama
i kao da mi je neko oduzeo oči
kao
slepac
tražim
put
do
svetog
hrama

Sve
dobre
ideje
poklonih
samoći
i
mozak mi posta prazan kao jama
i kao da više nemam kuda poći
kao
slepac
tražim
put
do
svetog
hrama

Sve
vedre
reči
prepustih
tišini
i
jezik mi posta tih ko nema drama
i kao da potrčah za zvukom u daljini
kao
slepac
tražim
put
do
svetog
hrama

Sva
luda
osećanja
prodah
divljini
i
telo mi posta puno srama
i kao da se želeh utopiti u crnini
kao
slepac
tražim
put
do
svetog
hrama

Beograd, 1984-2000.

A szentélyhez vezető út

Minden
kedves
színt
az éjhez
igazítottam
és
lelkem fekete sötétséggé vált
és szemem mintha elvették volna
mint
vak
 keresem
a
szentélyhez
vezető
utat

Minden
ötletet
a magánynak
adtam
és
elmém üres veremmé vált
és hová menni többé mintha nem tudnék
mint
vak
 keresem
a
szentélyhez
vezető
utat

Minden
vidám
kifejezést
a csendnek
adtam át
és
nyelvem néma dráma
és mintha a távolban hang után futnék
mint
vak
 keresem
a
szentélyhez
vezető
utat

Minden
bolondos
érzést
 a vadonnak
adtam el
és
testem szégyenérzettel telt meg
és mintha a fekete feketébe kívánkoznék
mint
vak
 keresem
a
szentélyhez
vezető
utat

Belgrád, 1984-2000.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Zoran Bognar: Albedo, Aura, Alhemija Draganić, Beograd 2013. str. 27.

Iancu Laura Füst – Dim


Iancu Laura Törökpadja 1978. december 30. –


Füst

Örökösen meghátrál a füst,
mint koldus, aki fél kezet nyújtani.
Magam sem tudom, miként kezd
mindig havazni, ha gondolatban
érted megyek! Ködúton. Senki földjén.
Tudom, hogy megölelnél.
Fél percig hallgatnám szíved.          
Ennyi az idő. A többi: rettenet.

Dim

Dim večito se povlači,
kao prosjak ko se boji ruku pružiti.
Ni sama ne znam kako počinje
sneg padati kad u mislima po tebe
idem! Putem magle. Na ni čijoj zemlji.
Znam, zagrlio bi me.
Pola minuta bi tvoje srce slušala.
Toliko je vreme. Ostalo: užas je.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: https://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Iancu_Laura-1978/F%C3%BCst

Jász Attila Az esetleges – Slučajan


Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

Az esetleges

Szalkai-féle változat

Valami örök motívum pillanatnyivá tiprása,
visszahelyezése az időtlen mélységébe,
és azon nyomban felengedése onnan,
ahogy a jég olvad, majd a mozdulat
mozdíthatatlanná finomítása lesz a cél,

a látható dolgok elsimítása és simogatása,
bíztatása, legyen merszük hangosan is énekelni,
a fénnyel kevert homoknak és fűrészpornak,
újra és újra eljátszani a világ felépülését,

amit az idővel meg kell majd kicsit csiszolgatni,
felsérteni a megszokott felületet,
hogy az esetleges, ám esendően lecsupaszított,
nőies lényeg,
egy pillanatra legalább, láthatóvá váljon,

a mindennapi, anyag általi megváltódásra
készen álljon.

Slučajan

Varijanta po Salkaiju

Nekakvog večnog motiva u trenutačno gaziti,
u bezvremešnu dubinu ponovo postaviti
i u istom trenu od tamo i odpustiti,
kako se led topi, svemu cilj je da se pokret
istančano u nepomično pretvori,

poravnanje i glađenje vidljivih stvari,
podsticaj, da smemo i glasno pevati,
svetlom pomešanom pesku i piljevini
ponovo i ponovo oporavak sveta odigrati,

što vremenom trebaće pomalo brusiti,
naviknutu površinu ozlediti,
da slučajan, ali grešno ogoleli
bit ženstvenosti,
bar na trenutak, vidljiv postane,

da na svakodnevno iskupljenje putem materije
spreman bude.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: https://www.magyarulbabelben.net/works/hu/J%C3%A1sz_Attila-1966/Az_esetleges