Csák Gyöngyi Groteszkek – Groteske

Csák Gyöngyi Kisvaszar, 1950. április 28. –

Groteszkek Résen Valaki figyeli meddig terjedek. Rettenet Csörömpölő múltunk halk nesszé alázkodik. *** Könnygázként hatnak könnyfakasztó szavai. Seb Soha ne takarj el! Kölcsön Viszont fájdítom ha megint megint. Kezdődik A pánik nem fertőz, nyugodtan foghatod kezem. Félelem Magamra maradtál végleg. *** Előretolt szavakban buzgó háttérgondolatok.

Groteske Na oprezu Neko posmatra dotle dopirem. Jeza Naša prošlost koja zveči, ponizno se u tih šum pretvara. *** Njegove reči koje suze mame poput suzavca deluju. Rana Nikad me nemoj zakriti! Zajam Uzvraćam bol ako opet opet. Počinje Panika nije zarazna, ruku mi mirno možeš držati. Strah Konačno si sama ostala. *** U isturenim rečima revnosne pritajene slutnje. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://holdkatlan.hu/index.php/szepirodalom/vers/861-csak-gyongyi-groteszkek-1

Aranyi László A költő és a vers – Pesnik i pesma

Aranyi László Keszthely 1957. április 26. –

A költő és a vers Egykor fulladozva röhögtem a költőkön. Ihlet és áhítat, átszellemült pofázmány, félrecsúszott nyakkendő, nyitott slicc, szánalmas degenerációi ősi legendáknak. A vers: élőlény. S ha idétlen szörnyszülött is, alkotójától függetlenül létező valóság. „Ez a puhány polgár kreált? Ez a két lábon járó szerencsétlenség? Esküszöm, rovartűre tűzöm! Tökétől-pöcsétől megfosztom!” Ekkor a költő már új kötetét dedikálja, félrecsúszott nyakkendő, nyitott slicc, s vers-elvtárs nyüszítve hátrál a nyomtatott szöveg-áristomba.

Pesnik i pesma Nekad sam pesnike gromoglasno ismejao. Zanos i nadahnuće, produhovljena faca, krivo vezana kravata, otvoren šlic, jadne degeneracije drevnih legendi. Pesma je: živo biće. I ako je i nezgrapna nakaza, neovisno o stvaraocu stvarnost je. „Taj mekušac je stvarao? Taj na dve noge hodajući zlosretnik? Kunem se, nabost ću ga! Od kurčića-pimpeka lišavam!” Tad već pesnik novu zbirku potpisuje, krivo vezana kravata, otvoren šlic, drugarica pesma cvileći se povlači u arest štampanog teksta. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://holdkatlan.hu/index.php/szepirodalom/vers/4711-aranyi-laszlo-a-kolto-es-a-vers

Nászta Katalin Ujj nélkül – Bez prsta

Nászta Katalin Kolozsvár, 1950. április 18. –

Ujj nélkül mert fiú soha nem voltam bár szerettem volna lenni mert szabadabbak voltak úgy láttam innen, lenti szuterén kis szobánkból rúghatták a bőrt estig nem hívta vacsorázni őket az anyjuk, szóval nem voltam, s nem vagyok ma sem, de érzem őket nem ésszel kívánnak, nem ám csak a zsigereikkel moccan bennünk az ősnedv összegyűl, feszül folyton már nem elég egy csípő kissé gömbölyded idom egyre vadabbul vágynak vadabbakra és félnek hogy elapad forrásuk és vége lesz a délnek mindent onnan néznek mi a fogyasztható enni, inni, ölelni csak ez, csak az a jó lélek? ki érti? milyen kacat, felesleges már nem is tesznek úgy mintha fontos lehet érvényesítő pecsét jel, márka, édes mindegy fiú fiúra, lány lányra gerjeszti magát s gerjed semmi nem az ami hát el kell jönnie annak aki helyzeteket rendbe rak vissza vonat s nem ujjal mutogat

Bez prsta jer dečak nikad nisam bila iako bi volela biti jer su slobodniji bili odavde iz prozora suterenske sobe tako sam videla do navečer su mogli loptu juriti roditelji ih na večeru nisu zvali dakle nisam bila, niti sam ali ih osećam njihovu žudnju ne um drob usmerava iskonska materija se miče, napinje u njima više nije dovoljan jedan kuk neka obla figura žudnja im divlja sve divlje zahtevaju i boje se da će im se izvor presušiti i podne u magli izgubiti sve iz tog ugla posmatraju šta se može upotrebiti jesti, piti, grliti te to, tek ono je dobro duša? ko shvata? kakva suvišna mraka više ni ne prave tako da je nešto važno žig overe znak, marka, baš je svejedno dečak dečka, devojka devojku podstiče ništa nije to što je pa treba da dođe taj ko će sve na pravo mesto staviti a ne prstom upirati Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/16900/16929/16929.htm#19

Melida Travančić Sudbina – Sors

Melida Travančić 22. mart 1985. –

Sudbina na tvoje čelo urezujem križ na svome tijelu crtam oči velike crne ruke preplićemo i takvi koračamo uprkos svijetu

Sors homlokodra keresztet vések testemre szemet rajzolok nagyot feketét karunkat összefonjuk és így haladunk a világ ellenére Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.oslobodjenje.ba/o2/kultura/knjizevnost/ciklus-pjesama-ruke-u-zemlji-knjizevnice-melide-travancic-548588?fbclid=IwAR0H5WOb1NpYKmJyvXU6uTbIevdqdojNFX4PicW9r7IhigDEODjuvu_DlLA

Đorđe Kuburić Pesma – Költemény

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

Pesma Žmurim. Ne pišem je, ne sanjam je. Samo je žmurim. Snatreća je, krhka, i lomna. Hoću da sačuvam je takvom. Da odnegujem je. Nek bude sama i slobodna. Da nadleti mutno nebo i uzleti do plavetnog azura. Izvan svakog zla.

Költemény Behunyom szemem. Nem írok róla, nem álmodozok. Behunyt szemmel idézem. Álmodozó a lány, érzékeny, törékeny. Megtartani ilyennek akarom. Hogy felneveljem. Legyen önálló és szabad. Hogy a zavaros eget áttörve a kék messzeségbe érjen. Ahol a gazság ismeretlen.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://fragmentcasopis.com/2019/11/18/dorde-kuburic-pesma/

Gergely Tamás Nyuszi – Zeko

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Nyuszi Vadmalac a nyulakat nem szerette. Látni se, ha egy-egy felbukkant a lakása közelében, elhajtotta. ”Hess!” Jobbat nem tudott, hiába mosolyogtak rajta. Nem tanították meg, hogyan kell, a családban nem volt szokásos a nyulak hajkurászása. Megértették viszont a nyulak – ahogy meglátták a Vadmalac szőrös karját a levegőbe emelkedni, iszkoltak is el. ”Olyan vagyok, mint a Napkirály” – mondta büszkén, magától eltelve, ha kérdezték, miről is van szó. Arról volt szó, hogy XIV. Lajos kiskorában beleesett a kútba, azután soha nem fürdött, csak ha az orvosa felírta neki. Hát Vadmalac? Egyszerű: egyszer egy nyúl megharapta. A bokáját, sántított egy darabig. ”A nyúl, a húsvéti is, az én Achilles-sarkom” – szónokolta évekig.

Zeko Vepar nije voleo zečeve. Ni videti, ako se u blizine njegove kuće po koji pojavio, oterao je. „Iš!” Bolje nije znao zalud su ga zadirkivali. Nisu ga naučili kako treba, u njegovoj porodici zečeve nisu jurcali. Međutim zečevi su shvatili – kad su dlakavu ruku Vepra ugledali kako se u vezduh diže, već su bežali. „Takav sam kao Kralj Sunca” – rekao je oholo, skroz zadovoljno, kad su ga pitali, o čemu se ustvari radi. Radi se o tome da je Luj XIV. još u doba detinjstva u bunar pao, te posle nikad se nije kupao osim kad mu je lekar propisao. A Vepar? Jednostavno je: jednom ga je jedan zec ugrizao. Za članak, jedno vreme je šepao. „Zec, čak i da je uskrsnji, moja Ahilova-peta je” – isticao je godinama. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://lenolaj.hu/2020/04/09/gergely-tamas-nyuszi/

Mihaela Šumić Bárbara – Barbara

Mihaela Šumić Banja Luka 31. mart 1998. –

Bárbara

Tako sam te voljela, Bárbara.
Tvoja natapirana kosa iz osamdesetih
Se borila sa zakonima gravitacije.
I ti si se borila sa drugim zakonima
Kad si pobjegla od kuće i zatrudnila s petnaest.
Voljela sam tvoje bezobrazne oči,
Tvoj prćasti nosić i široka ramena,
Tvoj uvijek preplanuli ten.
Prekrivali su mi oči kad si hodala u halterima,
Nisu znali da ipak malo virim.
Tako sam te voljela, Bárbara,
Zamišljala sam kako te ljubim odmah s vrata
I vodim do kreveta koji već miriše na tebe
I kako se budim kraj tvog tamnoputog tijela.
Ne bih se žalila da me ubiješ poslije toga
Kao što si ubila druge.
Voljela sam tvoje velike grudi,
Tu tvoju đavolju ljepotu,
To prokletstvo s kojim si rođena.
Voljela sam tvoju ironičnu narav,
Tvoj smijeh i proždrljivost hijene.
Tako sam te voljela, Bárbara.
Svi su se plašili tvojih riječi,
Tvog dugačkog jezika,
Tvojih prijetnji i bestidnih uvreda.
Voljela sam tvoj promukli glas,
Tvoju zlobu nastalu iz tuge,
Tvoje pjegave ruke iako ti je samo trideset osam,
Te bore kraj očiju, te tvoje tanke usne,
I tvoju neiscrpnu inteligenciju.
Tako sam te voljela, Bárbara,
Da bih ti i na taj tvoj strvinarski život poželjela
Samo mirnu ljudsku smrt,
A nisu te pustili ni da umreš u zadnjoj epizodi.

Izvor: http://www.etrafika.net/moze-i-drugacije/67984/mihaela-sumic-pisanje-je-davanje-dijela-sebe/?fbclid=IwAR1J0wtk_cO5kD8g53gn9f9-fw1C7aFVesLMeg_dUKtcoRdiiduyyxDeLoM

Barbara

Úgy szerettelek, Barbara.

Tupírozott hajad a nyolcvanas évekből

A gravitáció törvényével hadakozott.

És egyéb törvényekkel te is hadakoztál, mikor

Tizenöt évesen, terhesen, otthonodat elhagytad.

Szerettem pimasz szemedet,

Fitos orrodat, széles válladat,

Napbarnított bőrödet.

Eltakarták szemem, mikor egyszál ingben mászkáltál,

Nem tudták, hogy kukucskálok.

Úgy szerettelek, Barbara,

Elképzeltem, ahogy nyakadat csókolom

És már az illatoddal tele ágyhoz vezetlek

És sötétbarna bőröd mellett ébredek.

Ha utána megölsz, ahogy másokat is,

Azt sem bánnám.

Szerettem dagadt melledet,

Gonosz szépségedet,

Azt az átkot, amivel születtél.

Szerettem gúnyos természeted,

Nevetésed, hiénákkal vetekedő falánkságod.

Úgy szerettelek, Barbara.

Mindenki félt tőled,

Kerek perec kijelentéseidtől,

Fenyegetéseidtől, sértéseidtől.

Szerettem rekedt hangodat,

A fájdalomból eredő álnokságod,

Szeplős karodat, pedig csak harmincnyolc éves vagy,

Karikás szemedet, vékony ajkadat

És hihetetlenül éles elmédet.

Úgy szerettelek, Barbara,

Még azt a ragadozó életmódot is megkívántam,

De nyugodt, emberi halált,

Pedig az utolsó felvonásban meghalni sem engedtek.

Fordította: Fehér Illés