Turczi István: Reggelre megöregszünk – Ostarićemo do ujutro

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Reggelre megöregszünk   „Végtelenek a határok az emberekben.”                (Körmendi Lajos: Barbaricum)   Ma éjjel sorra kihalnak a hősök, hogy ne legyen idő elrontani, ami jót elkövettek. Mintha látnák a reggel kezdődő éjszakákat – elhallgatott bennük dob, harangszó, jégzajlás. Mind belefagytak a fűbe a levelek, és ágakat roppant a jég verejtéke. A szél rekedtre ivott hangja utasít: tovább! Nincs még vége. Tovább! Azt gondoltuk, hogy elhagytuk egymást. De elveszítettük. Végtelenek a határok. Ökölbe zárva mi magunk vagyunk a táj. Ha most keresztülvágunk az üvegfüvön, a télbe vagy a nyárba érkezünk. De ha csövek, csatornák, vezetékek Laokoon-kígyóinak útját követjük, reggelre megöregszünk.

Ostarićemo do ujutro   „Granice u ljudima su beskrajne.”       (Lajoš Kermendi: Barbaricum)   Noćas redom svi heroji će umreti, da ne bude vremena pokvariti to što su dobro učinili. Kao da noći koje ujutro počinju vide – bubanj, zvono, lomljenje leda utihnuo je u nama. Lišće je na travi smrzlo i zog znojenje leda grane pucaju. Od pijanstva promukao glas vetra zapoveda: dalje! Još nije kraj! Dalje! Mislili smo da smo jedan drugog napustili. Ali smo izgubili. Granice su beskrajne. U šaku stisnuto mi sami smo predeo. Ako sad preko staklene trave probijemo, u leto ili zimu stižemo. Ali ako put zmije Laokona cevi, kanala, kablova pratimo, ostarićemo do ujutro.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.esolap.hu/authors/2-turczi-istvan/96.html

Kristina Babić Da si ti neko moj – Ha te az enyém lennél

 

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. – 

Da si ti neko moj   Da si ti neko moj i da sam ja eto, kojim slučajem, kao što oduvijek na neki čudan način i jesam - pomalo tvoja, naučila bih da pletem pa ti isplela topli šal da te od mraza čuva.   Da si ti neko moj, ustajala bih zorom da ti spremim doručak i umijesim topli hljeb. Budila bih te stihovima i čim otvoriš oči zapalila bih ti cigaru.   Da si neko moj, a ja, eto, kojim slučajem, da sam tvoja, ne bi imalo potrebe da imamo ikoga više, osim jednog malog, nestašnog sina jednog psa pored kamina, golubova na prozoru, i porodice koja bi se okupljala vikendom kod nas.   Da si ti neko moj, pisala bih ti pisma i ostavljala u džepu od kaputa, da znaš gdje da se vratiš ako ikada igdje zalutaš, da te opomene da neko tvoj čeka kraj toplog ognjišta, u cvjetnoj posteljini, i čita Anu Karenjinu ili kakav drugi ljubavni roman srećna što imamo baš takvu ali isto takvu magičnu ludu neizrecivu neobuzdanu nesvakidašnju ljubav.   Da si neko moj, ja bih te budila zorom da ideš u Badnjake i čekala na pragu sa pšenicom i sa čašom rakije umilostila bih snjegove i vjetar i januar da ne bude ti hladno, jer si neko moj ko je zorom otišao po Sveto drvo, kao sto su očevi vjekovima radili, a onda bismo jeli toplu pogaču sa malo sira i bili smiješni od zadovoljstva.   Da si ti neko moj, nikada više ne bih bila tužna za Božić, slavila bih život pjevala na sav glas ubjeđivala ljude da sreća ipak postoji da je vidljiva svakog jutra sa prvim zracima sunca da se može poljubiti zagrliti da se kraj nje moze leći da može okrijepiti od svakog umora i od svake nedaće spasti od svake boli izliječiti.   Da si ti neko moj, i da sam ja, eto, kakvim slučajem, kao što jesam, pomalo tvoja.

Ha te az enyém lennél   Ha te az enyém lennél én meg, íme, véletlenül, ahogyan mindig is valamilyen furcsa módon vagyok is – kicsit a tiéd, kötni tanulnék, hogy a hidegtől védjen, neked sálat kötnék.   Ha te az enyém lennél, hajnalban kelnék, hogy reggelit készítsek és kenyeret dagasszak. Költeménnyel ébresztenélek, és ahogy szemed kinyitnád cigarettát neked gyújtanék.   Ha az enyém lennél, én meg, íme, véletlenül a tiéd, másra bizony nem lenne szükségünk, kivéve egy csintalan lurkót, a kályha mellett egy kutyát, az ablakban egy galambot és a hétvégeken nálunk gyülekező családot.   Ha te az enyém lennél, leveleket neked írnék és kabátzsebedbe tenném, hogy tudjad, ha valamikor is eltévedsz, hová térj vissza, hogy figyelmeztessen, valaki a meleg kandalló mellett, virággal dísztett nyoszolyán Anna Karenyinát vagy hasonló regényt olvasva vár, és boldog, hogy ilyen, pontosan ilyen mágikus, bolondos, kimondhatatlan, szertelen, nem mindennapi szerelem részesei vagyunk.   Ha az enyém lennél, hajnalban keltenélek, hogy Badnjákért1 menj, a küszöbön búzával és pálinkával várnálak, havat, szelet, januárt szelídítenék, hogy ne fázzál, hisz az enyém vagy, aki reggel a Szent fáért ment, ahogy elődeink századokon át tették, majd kevés sajttal meleg pogácsát ennénk és örömünkben mulatságosak lennénk.   Ha te az enyém lennél, Karácsonykor sosem szomorkodnék, az életet ünnepelném, hangosan énekelnék, állítanám, öröm mégis létezik, a nap első sugaraival minden reggel látható, meg lehet csókolni, ölelni, mellé lehet heveredni, a fáradtságot elfeledni, minden bajtól megszabadulni, betegségből kigyógyulni.   Ha te az enyém lennél, én meg, íme, véletlenül, mint ahogy vagyok, kicsit a tiéd.   1Badnjak (ejtsd: Badnyak) – Szent fa. Faág vagy egész fa, központi szerepet játszik a szerb karácsonyi ünnepségeken. A házigazda fiaival napkelte előtt vágja ki a fiatal tölgyet különös szertartással. A fát három fejszecsapással kell kivágni, az első csapást kötelezően keletről kell mérni. Élő emberként tisztelik, haza vállon viszik, napközben kinn áll, majd este szintén szertartással égetik el. Manapság a többség megelégszik egy piacon vett, száraz levelekkel tele csokor tölgyfaággal.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.facebook.com/inspmagazine/posts/480831708752440/

Duška Vrhovac Kada konačno svrati – Mikor végre felkeres

 

Duška Vrhovac Banja Luka 24. mart 1947. – 

Kada konačno svrati   Kada konačno svrati po moj dah, kada dođe da žudno udahne moj poslednji topli izdisaj, u trenutku tog kratkog susreta ona će skrušeno zastati i pokloniti se lepoti moje duše.   Kao oganj na planinskom vetru, nehajno zatvarajući mi oči, zastaće makar na tren i nevoljno zadivljeno priznati da je život moćan zahvaljujući njoj samoj i da moj pogled tone u tamu samo da bi opet negde progledao.   Ako taj tren u poslednji stih uhvatim ako joj kroz zatvorene trepavice uputim svoj zaustavljeni osmeh ona će znati da sam je pobedila i da je to što će moje telo strunuti samo obična nevažna faktografija.                   (Beograd, 26. oktobar 2016.)

Mikor végre felkeres   Mikor lélegzetemért végre felkeres, mikor eljön, hogy utolsó meleg leheletemet hőn áhítva beszippantsa, abban a röpke találka pillanatában majd bűnbánóan megáll és főt hajt lelkem szépsége előtt.   Mint zúgó szél a lángot, szemem egykedvűen zárja, de egy pillantásra megáll és kényszeredetten, elragadtatva beismeri, köszönve annak, hogy egyáltalán létezik, hatalmas az élet és pillantásom csak azért merül a sötétbe, hogy valahol újra napvilágot lásson.   Ha utolsó sorommal megfogom azt a percet, ha lezárt szempilláin keresztül képes leszek megállított mosolyomat hozzá juttatni, tudni fogja, legyőztem, és az, hogy testem elrohad, csak közönséges, lényegtelen tény.                         (Belgrád, 2016. október 26.)   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Katarina Sarić Kobajagi – Csak úgy

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. – 

Kobajagi   Hajde da se pretvaramo Da smo normalni Da sve je kao Prije Nego su nas pregazili konvoji uvezenih Skalamerija sa Zapada Da nije bilo rata Hajde da oživimo sve one male Smiješne predratne metafore Da se zavučemo u neke mišije rupe Da ti grickam uho Da napraviš mi rupe u siru Kao nekad U miru   Da zaboravimo režanje Pokislog psića moga Što je lajalo od straha Da ne sklizne u kič i patetiku Iza zatvorenih vrata Da ne proglasiš ga za državnog neprijatelja Zapaljenog u retoriku Samo sam tvoju pažnju da skrenem htjela Mačora tvoga Predatora   Hajde da budemo stereotipi Jednostavnosti Kobajagi Carevi nagi U novim odijelima Da ponovimo svaki kliše Kojeg se dosjetimo Da mi budeš i kuca i maca i medo-brundo Topla ti je bunda A ja tvoja ludica i vjeverica Mala mudra Da se izližemo od upotrebe Skrijemo u babine niše I svo slatko od višnje Pokrademo A tegle razbijemo   Hajdemo U deja vu Pa mi reci da smo već viđeni Toliko puta Da smo jedno drugom dosadili Hoću da se dosadim sa tobom Kao navika Prva kafa jutarnja Izlizana fraza Rečenica prosto-proširena Onaj udoban stari ogrtač iz ormara Koji mi provjereno najbolje stoji Hoću da me iznosiš I da nas zaboli za modne trendove Da ti krpim čarape Dzangrizava U zlu i dobrome Dok nas smrt ne rastane   Hajde da budemo nagi Jednostavno Rođeni Da sve zaboravimo Kobajagi   Sve Osim ljubavi

Csak úgy   Gyere játsszuk meg hogy Normálisak vagyunk Minden olyan mint Ezelőtt Viszont elgázolt bennünket a Nyugatról Behozott söpredékek hadoszlopa Ha nem lett volna háború Gyere elevenítsük fel azokat a csacska Háború-előtti metaforákat  Holmi egérlyukba húzódjunk Hogy füledet rágcsáljam Hogy a sajtba lyukakat fúrj Mint egykor még Békeidőben   Felejtsük el megázott Kiskutyám nyüszítését Félelmében ugatott Hogy a zárt ajtó mögött Giccsben patetikában ne vesszen el Hogy retorikában lángolva Ne kiáltsd ki államellenségnek Csak figyelmedet akartam felhívni A ragadozóét A kandúrét   Gyere legyünk az egyszerűség Sztereotípiái Csak úgy Új ruhákban Meztelen császárok lennénk Ami csak eszünkbe jut ismételjünk meg Minden klisét Légy kutyusom kandúrom dörmögő medvém Bundád meleg Én meg bolondosod mókusod leszek A kis bölcs Hogy használtan elkopjunk Anyókánk fülkéjébe húzódunk És ellopjuk a meggyből készült Dzsemet Az üvegeket meg összetörjük   Gyerünk A déjà vu-ba És mondd annyiszor láttak Együtt bennünket Hogy már meguntuk egymást Veled akarok unatkozni Szokásból Az első reggeli kávé Elcsépelt közhely Egyszerű bővített mondat Az a szekrényben lógó kényelmes hozzám Bizonyítottan legjobban illő régi köntös Tárj a nyilvánosság elé És mi közünk a modern trendekhez Zoknidat foltozom Én a jóban rosszban is Házsártos Míg a halál el nem választ bennünket   Gyere legyünk meztelenek Ahogyan Születtünk Mindent feledjünk Csak úgy   Mindent A szerelmet kivéve   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://strane.ba/katarina-saric-poezija/

Anđelko Zablaćanski Поетски кругови – Költői körök

 

 Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Поетски кругови   Оставићу перо, метафоре, тинту, Све слике што дахом цртам по прозору, У мени је песник умро у зениту, На груди стишћући поезије зору.   Продавци празнине за мој сто ће сести Што бездушјем пишу – секиром на пању. Без снова стихови дршћу у несвести, Деца Црнобога1 уз нас су и дању.   Тихују подневне сенке сред видика: У крвавом оку вампира и смрти И стиде се песме – у причи без слика, Око плена коло истих док се врти.   И умро бих тако у стиху сопственом, Залуд се плашећи ламија2 без зуба Да се не пробуди у сну неизбежном, Песмом што се чува под оштрицом руба.   1Црнобог је Бог  ноћи и мрака из словенске митологије 2Ламије су демонске звери сличне вампирима

Költői körök   Irónt, metaforát, tintát, félreteszek, Meg a lehelettel az ablakra rajzolt képeket, A költő csúcspontján halt meg bennem, Hajnalban szorítva keblemre a költészetet.   Szólamokat árulók asztalomhoz nem ülhetnek, Lélek nélkül, baltával – tuskóra írnak. A sorok álmokat mellőzve, ájultan remegnek, Fekete Isten1 gyermekei nappal is itt vannak.   A láthatáron déli árnyak pihennek: A vérszopók és a halál véres szemében Szégyenkeznek – az üres mesékben Az áldozat körül ugyanazok lelkendeznek.   És a fogatlan szörnyektől hiába rettegve Soraim közt így halnék meg, Ha elkerülhetetlen álmomból felébredve Nem vészjósló versem lelném meg.   1Fekete Isten (Crnobog) – a szlovén mitológiában az Éj istene   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Анђелко Заблаћански: Перо, метафоре, тинта, Удружење књижевника Србије, Београд. 2021. стр: 110.

Faiz Softić Bratska pjesma – Testvéri vers

 

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Bratska pjesma                                      Jakupu   Još juče, bili smo dječaci, I pod havajnikom Pričasmo o vremenu koje će doći Dok su nam pogledi zamicali Iza vrhova Bjelasice, Na čije zaleđene vrhove Sunce zlaćano Spuštaše kape Crvene ko fesovi.   Bio je rat, Pa mir... (Često gori od rata), I mi smo bili braća, Braća koje je vrijeme uvijalo U svoje gvozdene kandže I čitalo nam lekciju o životu, Lekciju koju još niko razumio nije.   Vrijeme su otrovali duhovi I vještice se izlegle Koje, Na korice vrućeg hljeba, Otrov sipaju I nama ih pružaju Sa dlanova crnih Kao mrak kišne noći Dok sneni Pokušavamo utoliti glad.   Brate, Bilo je ljeto. I bila je noć Gusta kao tijesto A mi, naslonjeni Na prozor stare kuće, Slušamo kako izrasta djetelina.   I onda kad smo se davno, Golobradi, I bez igdje ičega, Našli izgubljeni u dalekom gradu, Sjeti se, Bili smo braća. I danas: Šutiš ti – šutim ja, Kroz naše uspomene Bije stud, I vrijeme leti, Dok nam dani mirišu Na svježu zemlju Od koje smo, I u koju ćemo, Rođeni moj!

Testvéri vers                                      Jakuphoz   Még tegnap, mint gyerkőcök, A hűvösben A jövőről beszélgettünk, Tekintetünk meg a Bejalasica Jégbeburkolt bércei Felett kalandozott, melyekre A nap aranysugara Vörös fezszerű Sapkákat helyezett.   Háború volt, Majd béke... (Sokszor a háborútól rosszabb), És testvérek voltunk, Testvérek, akiket az idő Vasmarka szorított És leckét nekünk az életről olvasott fel, Leckét, melyet eddig senki sem értett meg.   Az időt szellemek mérgezték, Boszorkányokat teremtettek, Akik A forró kenyérre Mérget szórnak És esőáztatta Éjfekete tenyerükön, Míg bágyadtan Éhségünket próbáljuk csitítani, Nekünk kínálják.   Testvér, Nyár volt. És tésztasűrű Éj volt, Mi meg, a régi ház Ablakára támaszkodva Hallgattuk, hogyan nő a lóhere.   És akkor is, mikor mint Zöldfülűek És földönfutók, Elveszetten a távoli városban találkoztunk, Emlékezz, Testvérek voltunk.   Ma pedig: Hallgatsz – hallgatok, Emlékeinket Fagy járja át És rohan az idő, Napjaink azt a friss föld Illatát idézik Amelyből lettünk És amelyben leszünk, Testvérem!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Dušan Savić Iščekivanje – Várakozás

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Iščekivanje        Tog jutra progonila me silna žurba. Preskočio sam kupatilo i nastojao da se što pre obučem i krenem negde, tamo. Gde treba da idem, ne znam. Iako žurim namerno propuštam prvi tramvaj. Za svaki slučaj. Onda uskačem u dvojku. Kompozicija klopara preko iskrivljenih šina i naginje se čas levo, čas desno, kao da s njima pleše u taktu valcera. Telo mi se klati u istom ritmu i prisiljava da prihvatim igru. Još uvek ne znam gde idem. Ali, siguran sam, ne smem da na- puštam dvojku, uveren da je ona rešenje svega. Nešto mi govori, ukazaće se samo od sebe. Poslednja stanica. Svi putnici izlaze, a ja i dalje sedim nepomično u grčevitom iščekivanju. Kondukter naređuje da napu- stim vozilo. Tramvaj je na okretištu i, ako želim natrag, moram da sačekam tamo, s druge strane. Izlazim i ništa! Niko ne prilazi niti šta pita. Sedam na klupu i razmišljam o bespotrebnoj žurbi koja me opsela još u osvitu. Misli plove daleko kao brod koji nestaje na pučini. Na ramenu osećam nečiju ruku. Trgnuh se i u poluokretu ugledah nepoznatog čoveka. Prijateljski nasmešen obraća mi se kao starom znancu:      – Ne brini ništa! Sve će doći na svoje!      – Ko ste vi i šta mi to govorite kad vas ne poznajem? – burno reagujem na to što mi čita misli.      – Pusti sad to. Znam, misliš da je ovo nemoguće i deluje ti nerazumno, ali nećeš još dugo biti u nedoumici. Srešćeš ono što tražiš! Nisi ti jedini. Ima nas više, a tebe samo zbunjuje ovaj početak. Neizvesnost zna da bude opasna, ali i uzbudljiva. Veruj mi!      Neznančeva usta razvukoše se u širok osmeh i odjednom ispari kao duh. Okrećem se na sve strane da ga uhvatim pogledom i viknem mu da se vrati. Nije mi sve rekao, a osećam, hteo je da mi saopšti još nešto. Ali, nije ga bilo, nestade kao gumicom izbrisan trag grafit olovke. U trenutnoj razočaranosti ponovo tonem u klupu. Posmatram nebo i preplavljuje me neka milina. Slika se popunjava sve jačom belinom iz koje izranja ruka pomoćnica, kao iz poslednje propovedi nekog prečasnog, pozivajući me da prihvatim njen stisak. Nastojim da je dohvatim, ali ona poče neprimetno da se povlači unazad, u nameri da me odvede u dublje nepoznato. Izazov je prevelik. Krećem da je pratim u smeni iščekivanja i ushita. Više mi nije važan povratak kući niti tramvaj dvojka. U belinu se kružno umeša tirkiz koji se uvija oko čudesno ispružene ruke. Poželeo sam da me pomiluje pre stiska. Umesto toga naglo zgrabi moj dlan i uvuče me u fascinantan prostor, rečima neopisiv, gde me dočeka žena izuzetne lepote. Posmatra me kao da se poznajemo odvajkada, sa onim istim prijateljskim smeškom kao i kod čoveka koji me, malopre, potapša po ramenu. Napokon sam shvatio njegove reči. Upravo sam pronašao onu polovinu koja mi je nedostajala. Ili se varam? Kapci se spustiše kao po komandi i poželeh da ovaj trenutak traje večno.      Da ništa nije večno, shvatam kada ruka, umesto da me pomiluje, poče da pljuska po licu. Naglo otvaram oči koje pokušavaju da izbistre sliku u zaslepljujućoj belini. Malo je potrajalo dok opet ne ugledah onu prelepu ženu na čijem licu lebdi zagonetan ali još čarobniji osmeh, poklonjen meni.      – Gospodine, imali ste veliku sreću što vam se ovo dogodilo na tramvajskoj stanici, među ovolikim svetom. Inače ne biste stigli do bolnice na vreme da ponovo pokrenemo vaše oslabljeno srce – reče vila oko čijeg vrata se ljuljuškao stetoskop.      Njene reči osnažuju moja osećanja i aparat ravnomerno beleži otkucaje. U istom ritmu kao onaj valcer u jurećoj dvojki. Uvlačim se u samoću. Da spoznam sebe i otkrijem nepoznatu drugu stranu. Sad, kada sam sve dobro osmotrio i odmerio vraćam se obogaćen. Siguran sam, uspeću da spojim dve bliske polovine i nadalje živim po meri.      Dobio sam znak, a i ne žuri mi se više nigde.

Várakozás        Azon a reggelen minden sürgős volt. Mellőztem a fürdőszobát, siettem az öltözködéssel, hogy mielőbb induljak, oda. Hogy hová, azt nem tudom. Sietek, mégis elengedem az első villamost, szándékosan. Csak úgy. A kettesre viszont felszállok. A szerelvény az elgörbült sínek felett imbolyog, hol jobbra, hol balra dől, talán valcer taktusra táncol. Testem egyazon ritmusra mozogva kényszerít a játékra. Még mindig nem tudom, hová megyek. De az biztos, a kettest nem hagyhatom el, hisz mindent megold. Valami azt súgja, egyszerűen megjelenik. Utolsó állomás. Mindenki leszáll, én meg görcsösen várakozva tovább ülök. Szól a kalauz, a vagont hagyjam el. A villamos majd fordul, ha vissza akarok menni, a túloldalon kell várnom. Kilépek, semmi! Hozzám senki sem lép, nem is kérdez. A padra ülök és a virradat óta rám tört felesleges rohanásra gondolok. A gondolatok a nyílt tengeren eltűnő hajóként, messze járnak. Vállamon valaki kezét érzem. Felriadtam, félig megfordulva magam mellett ismeretlen embert láttam. Barátságosan mosolyogva régi ismerősként szól hozzám:      – Ne aggódj! Minden a maga helyére kerül!      – Ki maga és miről beszél, hisz önt nem is ismerem? – mert gondolataimat olvassa, hevesen reagálok.      – Ez most nem fontos. Tudom, azt gondolod, ez lehetetlen, értelmetlennek tűnik, de kételkedésed nem sokáig tart. Amit keresel, megtalálod! Nem te vagy az egyetlen. Többen vagyunk, téged csak ez a kezdet hoz zavarba. A bizonytalanság néha veszélyes, de lehet izgalmas is. Nekem elhiheted!      Széles mosoly jelent meg az idegen arcán, majd, mint a szellem, egyszerre eltűnt. Forgolódok, hátha meglátom, fel akarom szólítani, térjen vissza. Nem mondott el mindent és érzem, még valamit szeretett volna közölni. De sehol sincs, eltűnt, akár a kitörölt ceruzanyom. Pillanatnyi elkeseredettségemben a padra rogyok. Kémlelem az eget és belső nyugalmat érzek. A képet mind erősebb fehérség egészíti ki, melyből utolsó szentbeszédét tartó szentatya segítőkész karja nyúl felém és kér, kézszorítását fogadjam el. Igyekszem nem elérni, ám a kar észrevétlenül visszafelé húzódva a mind mélyebb ismeretlenbe szeretne vezetni. Túlontúl nagy a kihívás. Hol várakozva, hol ujjongva kezdtem követni. Többé nem fontos sem a hazamenetel, sem a kettes villamos. A fehérségben, a csodálatosan kinyújtott kar köré türkizkék keveredik. Jól esett volna, ha a kézfogás előtt megsimogat. E helyett hirtelen karon ragad, leírhatatlan szavakkal jelzi, csodálatosan szép nő vár rám és az igéző térbe ránt. Régi ismerősként néz rám, ugyanazzal a széles mosollyal, amelyet a vállamat veregető embernél nemrégen láttam. Végre megértettem mondókáját. Éppen azt a hiányzó felemet találtam meg. Vagy tévedek? Szemhéjam mintegy vezényszóra zárul és kívánságom szerint ez a pillanat sosem múlik el.      Hogy semmi sem végleges, megértettem, mikor a kéz, simogatás helyett arcomat pofozni kezdte. Szemem egyszerre tágra nyitva próbálom a vakító fehérségben lévő képet tisztán látni. Időbe tellett, míg ismét meg nem láttam azt a titokzatosan mosolygó csodaszép nőt, aki most még varázslatosabb mosollyal ajándékozott meg.      – Uram, tényleg hihetetlen szerencséje volt, hogy önnel mindez a várakozókkal teli villamosmegállóban történt. Különben nem ért volna a kórházba, hogy gyenge szívét időben kezelni tudjuk – mondja a nyakában sztetoszkópot viselő tündér.      Amit mondott, megerősíti érzésemet és a műszer a dobogásokat egyenletesen rögzíti. Ugyanabban a ritmusban, mint az a keringő a rohanó kettesben. Hogy magamat felismerjem és azt a másik ismeretlen oldalt megismerjem. Most, hogy mindent megfigyeltem, megfejtettem, gazdagabban térek vissza. Biztos vagyok abban, sikerül egyesítenem a két rokon felet és a továbbiakban hozzám illő módon élek.      Megkaptam a jelet, immár semmi sem sürgős.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: 

Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 24-26.