Katarina Sarić Mitomanska – Mitomániás

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. – 

Mitomanska
 
Oprosti…
Zamijenila sam te sa Njim.
/Nisam htjela/
 
Slučajno je bila noć Mladog mjeseca
tek što se rađao iz posteljice oblaka
kao krvav život iz materice
Novi list neke romantične stranice
u mojoj glavi.
 
Bacila sam nestrpljivo
babin biser iza ramena
Miraz za onog kojeg čekam
vjekovima:
Dao Bog da se zdravo sastavimo.
 
Krstila sam ga tvojim imenom
/i tada sam te iz prikrajka ugledala/:
 
DAJEM ZA TEBE I ZADNJI GROŠ
 
Stajao si nonšalantno oslonjen na onaj most iz Napoleonovog perioda
stiješnjen između dvije nove ružne trospratnice
/Imperija novogradnje je nicala ne vodeći računa o ruševinama…zaštiti spomenika/
 
Oprosti…
nisam te slušala
U ušima mi je zveckao neki sitniš
Šibicara iz džepova
Kicoša…neka frivolna pretvaranja
sa revera prikačenog bedža sa slikom.
Skliznula sam u tu metamorfozu
načas otvorenu pukotinu vremena
,,kao da u neki tanak san snesena bijah”
Kao da čitam Jelenina pisma Nikodimu
 
– Ti si moja mala djevojčica. Moj život.
– Koliko košta njegov ostatak s tobom?
– Koliko košta ova noć?
 
Šta kažeš za trampu?
Za biser moje babe?
Milion rubalja ispod Gučijeve haljine frivolnih prevara:
 
MIJENJAM STARO ZA NOVO
 
Oprosti…
Zamijenila sam te sa Njim.
/Nisam smjela!/
 
Tvoj zveket šibicara sa zvucima trubadura…Onog kojeg čekam
vjekovima.
U džepovima ispod prašnjavog od silnog puta kaputa
skrivena od zlata
Jabuka.
Posula sam se šećerom po glavi
/da nam život sladak bude/
Prebacila jabuku preko krova
do mitskih daljina…
kroz obruč viteških turnira
Nije trebalo sudbinu da prozivam
 
Oprosti…
Zamijenila sam jednu bajku drugom:
 
PRODAJEM NOVO ZA STARO
 
I ostala zaglavljena na prološkom pragu
/već je bilo kasno da se vratim/
Biser su pojele svinje
i jedini trag do Njega
bio je izgubljen
a moj Mjesec mlad vjenčan već za tvoj rever
za onu sliku s bedža u kojoj sebe ,,kao u zrcalu spazih” :
Dobio kaput džep
Našla vreća zakrpu.
 
Oprosti…
Zamijenila sam te sa Njim
/Bilo je slučajno/
Sa Onim kojeg čekam
Život cijeli
 
Izvor: https://strane.ba/katarina-saric-poezija/
 
 
Mitomániás
 
Bocsánat…
Felcseréltelek Vele.
/Nem akartam/
 
Véletlenül Újhold éje volt
a felhő méhlepényéből csak hogy meg nem született
mint a véres lét a méhből
Fejemben holmi romantikus valami
új lapja.
 
Türelmetlenül dobtam vállam mögé
nagyanyám gyöngyét
Hozomány annak akit századok óta
várok:
Isten adománya egészségesen futottunk össze.
 
Nevedre kereszteltem
/akkor láttalak meg a sarokban/:
 
ÉRTED AZ UTOLSÓ FITYINGET IS ODAADOM
 
Arra a két ronda háromemeletes ház közé szorított Napóleon korabeli
hídra hányavetiként támaszkodva álltál
/Az új épületek birodalma nem törődött a romokkal… az emlékművek védelmével/
 
Bocsánat…
nem hallgattalak
Fülemben holmi aprópénz csörgött
Ficsúr a zsebekből
Bájgúnár… frivol átváltozás
a hajtókára erősített képes kitűzőn.
Ebbe a metamorfózisba
az időben pillanatra megnyíló résbe csúsztam
„mintha valami szűk álomban helyeztek volna”
Mintha Jelena Nikodimhoz írt levelét olvasnám
 
– Kedvesem vagy. Életem.
– Veled maradása mennyibe kerül?
– Ez az éj mennyibe kerül?
 
Mit szólsz a cseréhez?
Nagyanyám gyöngyéhez?
Millió rubel Gucsi frivol szemfényvesztésű ruhája alatt:
 
A RÉGIT ÚJÉRT CSERÉLEM
 
Bocsánat…
Felcseréltelek Vele.
/Hogy merészeltem!/
 
Ficsúr csörgésedet trubadúri hangokra… Azért akit századok óta
várok.
A hosszú megtett út után a poros kabátzsebben
aranytól rejtett
Alma.
Fejemre cukrot szórtam
/hogy életünk édes legyen/
Az almát a tetőn keresztül mítoszi
messzeségbe hajítottam…
a vitézi játékok gyűrűjén keresztül
A sorsot nem kellett volna kihívnom.
 
Bocsánat…
Egy mesét másikra cseréltem:
 
AZ ÚJAT A RÉGIÉRT ÁRULOM
 
És a prológus küszöbére szorultam
/visszatérni már nem lehetett/
A gyöngyöt a disznók ették meg
és elveszett a Hozzá vezető
egyetlen nyom
Újholdam meg már megesküdött a hajtókádon
lévő képes kitűzővel melyben önmagamat „mint a tükörben láttam meg”:
Kabátot zsebet kaptam
Foltra való zsákot találtam.
 
Bocsánat…
Felcseréltelek Vele.
/Véletlenül/
Azzal akit egész életemben
várok
 
Fordította: Fehér Illés

Zoran Bognar Osveta je (samo) nezadovoljena pravda – A bosszú (csak) kielégítetlen igazság

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Osveta je (samo)
nezadovoljena pravda
 
Oduvek sam mislio da reč osveta
ima čudan prizvuk,
ali sada znam:
osveta je (samo) nezadovoljena pravda...
 
Kada vam učine nepravdu,
kada vam oduzmu sve želje, snove, nadanja...
prirodno je da u tom trenutku poželite
da uzvratite istom merom
i da ponavljate u sebi kuražne reči
kao zloslutnu mantru:
Nemoguće je da zaboravim!
Nemoguće je da (ne) volim!
Nemoguće je da odustanem!
Nemoguće je da izgubim!
 
Svaka izdaja počinje
s ljubavlju ili požudom...
Koja je razlika?
Ljubav je davanje...
i neprestana želja da daješ još više...
Požuda je uzimanje,
neprestano uzimanje...
 
Ali, mi nemamo prava
utopiti se u bezvoljnost
iz koje proističe oholost;
nemamo (uvek) prava
da uzmemo ono što nam pripada.
I oni u paklu žele čašu hladne vode,
ali ne mogu da je dobiju...
Trebalo bi ostati velik
i dostojanstven i u porazu...
Zašto da postanemo kao oni
koji su želeli da nas unište...
Kad čovek počne da čini nepravdu
da bi zaštitio svoja prava
on postaje ništavilo...
postaje svoja sušta suprotnost...
 
Kada vam učine nepravdu
najteže je (opet) sebi verovati
jer vremenom shvatate
da niste prestali da volite
čak ni onoga ko vam je to učinio...
 
Tada se čovek povlači u sebe...
i prepušta preispitivanju... čekanju...
i sve što u međuvremenu bude uradio
neće to uraditi radi osvete
već zbog vlastitog spasenja.
I tada će ga, poput milostive ruke,
pomilovati spoznaja
da osvete neće ni biti,
jer najveća osveta je ne osvetiti se...
 
Ne osvetiti se je Zen...
samo prosvetljenje...
ili kao da vas je zlatnim prahom
prekrio sam Bog
i poklonio vam neumrlih duša sjaj...
 
Beograd, 2013.
 
Izvor: Zoran Bognar: Insomanija, bele noći Draganić Beograd 2013.
 
 
A bosszú (csak)
kielégítetlen igazság
 
Mindig éreztem a bosszú kifejezésnek
furcsa mellékzöngéje van,
de most tudom:
a bosszú (csak) kielégítetlen igazság…
 
Ha igazságtalanság ér,
ha vágyat, álmot, reményt, mindent elvesznek tőled…
természetesen abban a pillanatban ugyan olyan
mértékben vissza akarod adni
és elszánt szavakat
baljós mantraként ismételsz:
Lehetetlen, hogy feledjem!
Lehetetlen, hogy (ne) szeressem!
Lehetetlen, hogy visszalépjek!
Lehetetlen, hogy elveszítsem!
 
Minden árulás
szerelemmel vagy kéjvággyal kezdődik…
Mi a különbség?
A szerelem adakozás…
állandó vágy, még többet adni…
A kéjvágy kisajátítás,
állandó kisajátítás…
 
De nincs jogunk
fásultságba süppedni,
melyből a büszkeség ered:
nincs (mindig) jogunk
jussunkat megszerezni.
Hideg vizet azok ott a pokolban is kívánnak,
de nem kaphatnak…
Maradjunk a vereségben is
nagyok, méltók…
Miért legyünk olyanok,
minat azok, akik végzetünket akarták…
Ha az ember, hogy jogát megvédje,
 jogtalanságok követ el,
hitvány lesz…
önmaga ellentéte…
 
Mikor jogtalanság ér,
legnehezebb (ismét) önmagadban hinni,
mert idővel rádöbbensz,
továbbra is szeretsz,
még az elkövetőt is…
 
Akkor az ember magába zárkózik…
átadja magát a felülvizsgálatnak… a várakozásnak…
minden, amit időközben megtesz,
nem bosszúvágyból,
önmaga megmentéséért teszi.
Akkor,
megsimogatja a felismerés,
nem is lesz bosszú,
hisz valódi a bosszú, ha nem állsz bosszút…
 
Zen tanít, ne bosszulj…
csak művelődj…
vagy, mintha maga az Isten
aranyporral hintett volna be
és a halhatatlan lelkek fényességét adta volna…
 
Belgrád, 2013.
 
Fordította: Fehér Illés

Jász Attila Elhagyott – Napušteno

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

Elhagyott
 
Álmomban gyönyörű és ismeretlen tengerpartokat jártam végig
hajnalig a szerelmemmel. Olasznak tűnik utólag. A tengerpart.
A szerelem persze örök. Ezért is szeretem az elhagyott partokat.
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs, Budapest  2019.
 
 
Napušteno
 
U snu sam do zore sa ljubljenom prekrasne, nepoznate
obale mora obilazio. Naknadno čini se da su talijanske. Obale.
Naravno ljubav je večna. Zato volim napuštene obale.
 
Prevod: Fehér Illés

Szabó Palócz Attila Miért szeretnek a kacsák a tengeren? – Zašto li vole patke na moru?

 

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

Miért szeretnek a kacsák a tengeren?   miért szeretnek a kacsák a tengeren? – azért, mert ott nem kukorékolhatnak ébresztőt minden reggel azok a fránya kakasok a baromfiudvarban hajnalok hajnalán   a tengeren csak a halak kukorékolhatnak, de a halak meg különben sem kukorékolnak …a halak azok… a halak… a halak… a halak… ööö… a halak azok halak   a halak nem kukorékolnak a tengeren

Zašto li vole patke na moru?   zašto li vole patke na moru? – jer tamo svako jutro rano jutro oni ubogi petlovi u kokošinjcu za buđenje kukurikati ne mogu   u moru samo ribe mogu kukurikati ali ribe ionako ne kukurikaju …ribe su… ribe… ribe… ribe… ovaj… ribe su ribe   ribe u moru ne kukurikaju    Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://szabadmagyarszo.com/2020/02/16/miert-szeretnek-a-kacsak-a-tengeren/

Gergely Tamás Hazaviszi – Kući nosi

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Hazaviszi        Az erdőszélen áll, szemben a jegesedő széllel. És sír. Nem pontosan érti az okát elérzékenyülésének, de megmagyarázni sem akarja, még magának sem. Főként nem szavakban.        - Ég a gyomrod? - kérdi a társa. - Főzök tejberizsát.      Vadmalac nem válaszol.        - Vegyek elő egy rizlinget?      Mintha meg sem hallaná.        - Apád siratod?      Vadmalac csak bámul bele a tájba. Mit lát, azt a Fennvaló tudja.        - Az a baj, hogy öregszünk?      Potyognak tovább a könnyei, mint a konok októberi eső.        - Gyere, ölbe veszlek - vigasztalja társa -, hazaviszlek a hátamon.

Kući nosi          Na rubu šume stoji, nasuprot ledenog vetra. I plače. Tačan razlog zašto je ganut ne shvata ali ni objasniti ne želi, ni sam sebi. Pogotovo ne rečima.        – Mori te žgaravica? – pita ga jaran. – Skuhaću ti rižu sa mlekom.        Vepar ne odgovara.        – Da uzmem flašu rizlinga?        Kao da ne čuje.        – Oca oplakuješ?        Vepar samo u daljinu zuri. Šta vidi ni Svevišnji ne zna.        – Problem je što starimo?        I dalje suze lije poput dosadne oktobarske kiše.        – Hajde, uzeću te u krilo – teši ga jaran –, na leđima kući nositi.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#45

Turczi István: Reggelre megöregszünk – Ostarićemo do ujutro

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Reggelre megöregszünk   „Végtelenek a határok az emberekben.”                (Körmendi Lajos: Barbaricum)   Ma éjjel sorra kihalnak a hősök, hogy ne legyen idő elrontani, ami jót elkövettek. Mintha látnák a reggel kezdődő éjszakákat – elhallgatott bennük dob, harangszó, jégzajlás. Mind belefagytak a fűbe a levelek, és ágakat roppant a jég verejtéke. A szél rekedtre ivott hangja utasít: tovább! Nincs még vége. Tovább! Azt gondoltuk, hogy elhagytuk egymást. De elveszítettük. Végtelenek a határok. Ökölbe zárva mi magunk vagyunk a táj. Ha most keresztülvágunk az üvegfüvön, a télbe vagy a nyárba érkezünk. De ha csövek, csatornák, vezetékek Laokoon-kígyóinak útját követjük, reggelre megöregszünk.

Ostarićemo do ujutro   „Granice u ljudima su beskrajne.”       (Lajoš Kermendi: Barbaricum)   Noćas redom svi heroji će umreti, da ne bude vremena pokvariti to što su dobro učinili. Kao da noći koje ujutro počinju vide – bubanj, zvono, lomljenje leda utihnuo je u nama. Lišće je na travi smrzlo i zog znojenje leda grane pucaju. Od pijanstva promukao glas vetra zapoveda: dalje! Još nije kraj! Dalje! Mislili smo da smo jedan drugog napustili. Ali smo izgubili. Granice su beskrajne. U šaku stisnuto mi sami smo predeo. Ako sad preko staklene trave probijemo, u leto ili zimu stižemo. Ali ako put zmije Laokona cevi, kanala, kablova pratimo, ostarićemo do ujutro.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.esolap.hu/authors/2-turczi-istvan/96.html

Kristina Babić Da si ti neko moj – Ha te az enyém lennél

 

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. – 

Da si ti neko moj   Da si ti neko moj i da sam ja eto, kojim slučajem, kao što oduvijek na neki čudan način i jesam - pomalo tvoja, naučila bih da pletem pa ti isplela topli šal da te od mraza čuva.   Da si ti neko moj, ustajala bih zorom da ti spremim doručak i umijesim topli hljeb. Budila bih te stihovima i čim otvoriš oči zapalila bih ti cigaru.   Da si neko moj, a ja, eto, kojim slučajem, da sam tvoja, ne bi imalo potrebe da imamo ikoga više, osim jednog malog, nestašnog sina jednog psa pored kamina, golubova na prozoru, i porodice koja bi se okupljala vikendom kod nas.   Da si ti neko moj, pisala bih ti pisma i ostavljala u džepu od kaputa, da znaš gdje da se vratiš ako ikada igdje zalutaš, da te opomene da neko tvoj čeka kraj toplog ognjišta, u cvjetnoj posteljini, i čita Anu Karenjinu ili kakav drugi ljubavni roman srećna što imamo baš takvu ali isto takvu magičnu ludu neizrecivu neobuzdanu nesvakidašnju ljubav.   Da si neko moj, ja bih te budila zorom da ideš u Badnjake i čekala na pragu sa pšenicom i sa čašom rakije umilostila bih snjegove i vjetar i januar da ne bude ti hladno, jer si neko moj ko je zorom otišao po Sveto drvo, kao sto su očevi vjekovima radili, a onda bismo jeli toplu pogaču sa malo sira i bili smiješni od zadovoljstva.   Da si ti neko moj, nikada više ne bih bila tužna za Božić, slavila bih život pjevala na sav glas ubjeđivala ljude da sreća ipak postoji da je vidljiva svakog jutra sa prvim zracima sunca da se može poljubiti zagrliti da se kraj nje moze leći da može okrijepiti od svakog umora i od svake nedaće spasti od svake boli izliječiti.   Da si ti neko moj, i da sam ja, eto, kakvim slučajem, kao što jesam, pomalo tvoja.

Ha te az enyém lennél   Ha te az enyém lennél én meg, íme, véletlenül, ahogyan mindig is valamilyen furcsa módon vagyok is – kicsit a tiéd, kötni tanulnék, hogy a hidegtől védjen, neked sálat kötnék.   Ha te az enyém lennél, hajnalban kelnék, hogy reggelit készítsek és kenyeret dagasszak. Költeménnyel ébresztenélek, és ahogy szemed kinyitnád cigarettát neked gyújtanék.   Ha az enyém lennél, én meg, íme, véletlenül a tiéd, másra bizony nem lenne szükségünk, kivéve egy csintalan lurkót, a kályha mellett egy kutyát, az ablakban egy galambot és a hétvégeken nálunk gyülekező családot.   Ha te az enyém lennél, leveleket neked írnék és kabátzsebedbe tenném, hogy tudjad, ha valamikor is eltévedsz, hová térj vissza, hogy figyelmeztessen, valaki a meleg kandalló mellett, virággal dísztett nyoszolyán Anna Karenyinát vagy hasonló regényt olvasva vár, és boldog, hogy ilyen, pontosan ilyen mágikus, bolondos, kimondhatatlan, szertelen, nem mindennapi szerelem részesei vagyunk.   Ha az enyém lennél, hajnalban keltenélek, hogy Badnjákért1 menj, a küszöbön búzával és pálinkával várnálak, havat, szelet, januárt szelídítenék, hogy ne fázzál, hisz az enyém vagy, aki reggel a Szent fáért ment, ahogy elődeink századokon át tették, majd kevés sajttal meleg pogácsát ennénk és örömünkben mulatságosak lennénk.   Ha te az enyém lennél, Karácsonykor sosem szomorkodnék, az életet ünnepelném, hangosan énekelnék, állítanám, öröm mégis létezik, a nap első sugaraival minden reggel látható, meg lehet csókolni, ölelni, mellé lehet heveredni, a fáradtságot elfeledni, minden bajtól megszabadulni, betegségből kigyógyulni.   Ha te az enyém lennél, én meg, íme, véletlenül, mint ahogy vagyok, kicsit a tiéd.   1Badnjak (ejtsd: Badnyak) – Szent fa. Faág vagy egész fa, központi szerepet játszik a szerb karácsonyi ünnepségeken. A házigazda fiaival napkelte előtt vágja ki a fiatal tölgyet különös szertartással. A fát három fejszecsapással kell kivágni, az első csapást kötelezően keletről kell mérni. Élő emberként tisztelik, haza vállon viszik, napközben kinn áll, majd este szintén szertartással égetik el. Manapság a többség megelégszik egy piacon vett, száraz levelekkel tele csokor tölgyfaággal.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.facebook.com/inspmagazine/posts/480831708752440/