Dušan Gojkov № 2 – № 2

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 2   šta bih sve mogao da kažem o dimnjaku crnom koji se vidi sa terase šta bih sve mogao da kažem o „načinu gospođe i obrazima seljanke” o pokisloj skadarliji o „monoklu” kod kojeg se sedi dok ne dođe vreme da se ode jer bi i konobari išli kućama šta bih sve mogao da kažem o cveću ukradenom pa poklonjenom nekom nepoznatom sa stola pored „prevari muža odlazeći da se počešljaš u nekom boljem hotelu” dođavola nikako da sretnem tu ines

№ 2   mi mindent tudnék mesélni a kéményről a feketéről a teraszról láthatóról mi mindent tudnék mesélni a „hölgyek mikéntjéről és a parasztlányok arcáról” a megázott skadarlijáról1 a”monokliról” ahol míg ki nem dobnak bennünket ülünk mert a pincérek is haza mennének mi mindent tudnék mesélni a virágról a lopottról majd ajándékba adottról egy ismeretlennek a szomszéd asztalnál „férjedet csald meg egy jobb szállodából való távozáskor fésülködj meg” az ördögbe is sehogy sem találkozok azzal az Inezzel2   1Skadarlija – ejtsd: Szkadarlija, belgrádi bohém városnegyed 2Inez – Inez, ne hagyd magad, Arsen Dedić horvát költő verse   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 8.

Đorđe Kuburić Лира – Líra

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

Лирa
 
Орфеусе, струне твоје лире створила су годишња доба.
Васпотавила склад света.
Сјединила небо и земљу.
Од њеног титраја треперио је свет.
Птице и рибе плесале су.
Чувши песму Сирена, засвирао си и запевао лепше од њих.
Менаде су те растгале и  бациле у реку.
А твоја мртва глава, о дечаче,  плутала је и певала сетне песме.
А Зевс посла орла да лиру однесе на небо.
Одакле, сред збијеног звезданог јата, спокојно жмирка
и осујећује песнике.
 
Izvor: Ђорђе Кубурић: Клепсидра. Културни центар Новог Сада, 2020.
 
 
Líra
 
Te Orpheus, az évszakokat lírád húrjai teremtették.
Világ-összhangot alkottak.
Eget és földet egyesítettek.
Rezgésüktől a világ remegett.
A madarak és a halak táncra perdültek.
Hallva a szirének hangját, játszottál és tőlük szebben énekeltél.
Menádok szaggattak szét és dobtak a folyóba.
Halott fejed, ó ifjú, vízfelszínen lebegett és bús dalokat dalolt.
Zeusz meg, hogy a líra a mennyben legyen, sast küldött érte.
Onnan, a tömör csillag-raj közepéből gondtalanul szemlél
és gátolja a költőket.
 
Fordította: Fehér Illés

Jelena Glišić Два времена – Idő-köz

 

Jelena Glišić Derventa 9. juli 1989. – 

Два времена   Вријеме бјежи Вријеме прогања на коју страну да се окренеш да ли да станеш или да пожуриш   опет – стићи ће Вријеме побјећи Вријеме   а ти – остаћеш у процјепу између два Времена вјечно заглављен

Idő-köz   Menekül az Idő hajszol az Idő melyik oldalra is fordulj vagy megállj netán tovább állj   ismét – utolér az Idő lelép az Idő   te meg – az Idő-közben örökre megrekedve szakadékban maradsz   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Katarina Sarić Mazga – Ebadta

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Mazga
 
Možda jednom
kad budeš strugala zakorjela stopala od potucanja
i kad ti koža bude od spečenice zemlje tvrđa
 
Možda ćeš priznati da si me voljela
mazgo jedna divlja
s mesinga rđa
prije bi otpala
 
Jednom
kad budeš ispirala rožnjače na bistrom izvoru
Možda se prisjetiš kako sam te srkao
kao supu u tanjiru
natopljenu sredinom hljeba
lizao ti suzu svaku pio
meku kao svilu
 
Uvijao te u zavežljaj
prstima mapu po leđima
crtao ti puta do kućice na ostrvu blaga
Ti Arijadna i moja ruka blaga
i malo baštice za okopa
crvena konca za srećan kraj
do granice
s ostatkom svijeta ukopa
ma i velika potopa
samo da smo skupa
 
Moja mazgo tvrdoglava
stranputice
sam prao ti iz krvi
ko posljednji a ko prvi
ispirao grumenje iz žive vode
na sam pomen slobode
i tvoga ritanja u trbuh padao pa ustajao
nadao
se
za stol, sol i kruh
za doček
ne osvitao
 
Kako sam te u krilu njihao
kopčao i hranio
Svako si mi korito prevrnula
u potrazi za dnom
i dokazom
čije je starije i čije prvo
ab ovo
 
Možda će ti se
kad zazvečiš kao tikva šuplja
učiniti da opet čuješ moje riječi
kom pametnija a kome gluplja
retorička pitanja i drobljenja
bila su ti važnija
mazgo moja nedokazana
 
– Čuješ li ih?
 
Kako ih opet krckaš drobilicom da čorbu zapržiš
dodaš i ono crno ispod nokata
i pepela
i još po koju dlaku iz jajeta
 
-Jesi li makar sad srećna?
 
Možda jednom
kad te izdaju hirovi
izbace na obalu virovi
budeš zastala
mazgo moja besamarna
kopita povila i rane zavidala
pa se prisjetila
kako si me jednom voljela
priznala
 
Ako ti je prsta obraza
preostalo
Moja mazgo
 
Izvor: https://strane.ba/katarina-saric-globus-hystericus-izbor/
 
 
Ebadta¹
 
Egyszer talán
ha majd a vándorlástól kérges talpadat vakarod
és bőröd a cserepes földtől kérges lesz
 
Talán bevallod szerettél
te fékezhetetlen
a sárgarézről a rozsda
hamarabb esik le
 
Egyszer
ha majd a friss forrásban szemedet mosod
Talán eszedbe jut ahogy áztatott
kenyéren keresztül mint
tányérból a levest szürcsöltelek
selyempuha könnyedet meg
cseppenként ittam
 
Bekötöztelek
ujjammal hátadra az ékesség szigetén
lévő házig vezető utat rajzoltam
Te Ariadné és gyengéd karom
meg a háztáji
vörös szálak a szerencsés véghez
a határig
le a maradék világgal
a hatalmas árvizekkel
csak együtt legyünk
 
Keményfejű ebadtám
véredből
útitársnőket mostam ki
ki az utolsó ki az első
az élő vízből rögöket mostam ki
a szabadság említésekor
és rugdalózásodkor hasra estem majd felkeltem
reméltem
lesz
asztal só és kenyér
fogadás
virradat
 
Ahogy ölemben ringattalak
öltöztettelek és etettelek
Keresve a mélységet
a bizonyítékot
minden medret felborítottál
kié az elsőbbség kié az igazság
ab ovo
 
Talán
ha egyszer üres tökként kondulsz
úgy tűnik újra hangomat hallod
a kinek okos kinek balgatag
szónoki kérdések és válaszok
számodra fontosabbak voltak
hajthatatlan ebadtám
 
– Hallod őket?
 
Ahogy ismét zúzóval ropogtatod hogy rántást készíts
azt a körmöd alatti feketét is hozzáadod
a hamut is
meg a tojásból néhány szőrszálat is
 
– Most legalább boldog vagy?
 
Talán egyszer
ha szeszélyes mivoltod cserben hagy
és partra dobnak a hullámok
megállsz majd
kicsapongó ebadtám
patákat behúzva sebeket gyógyítva
eszedbe jut
hogy egyszer szerettél
bevallod
 
Ha becsület maradt még
benned
Ebadtám
 
¹A cím pontos fordítása: öszvér
 
Fordította: Fehér Illés 

Dušan Savić Šetalište Simering – Simmering sétány

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Šetalište Simering        Beč je dobro organizovan grad. Gradskim prevozom stiže se i do najzabitije uličice. Brže nego automobilom. Danas je nedelja. Lep dan za šetnju. Podzemnom železnicom putujem do krajnje stanice, Simering. Malo dalje je Centralfridhof, bečko gradsko groblje. Nepregledno šetalište unutar kojeg je sahranjeno više od tri milona duša. Idealno odredište za čoveka koji bi da razmišlja u miru. Jedini ton koji ispunjava predeo je lagano šuštanje padajućeg, jesenjeg lišća. Idealno se uklapa i, začudo, ne skreće misli. Ali...      U aleji velikana zatičem muškarca koji kleči pred grobom Franca Šuberta. Kleči i pevuši. Od celog teksta jedino razgovetno se provlači: „Mi Šuberti smo...” Taj neočekivan prizor tera me da priđem bliže. Pristojno ga pozdravljam i oprezno pitam da slučajno nije jedan od maestrovih potomaka. Okrenut je leđima i ne reaguje. Odlučujem da produžim dalje. Čovek odjednom poskoči, odmeri me u okretu i preseče prodornim pogledom. Zbunjen ponavljam pitanje. On ne skreće pogled. Lagano pomiče usne kao da nešto broji. Odjednom podviknu:      – Ne! – zagonetno pravi dužu pauzu i nastavlja bez persiranja – Vidiš, potpuno sam gluv kao i Ludvig – ispruženom rukom pokazuje na Betovenov grob pored i nastavlja - Logičnije bi bilo da obožavam njega, zar ne? Ali, moje austrijsko srce kuca u taktovima maestra Šuberta. Svaku notu sam upamtio... Još dok sam mogao da čujem...      Neobičan muškarac, potom, supšta ruku na spomenik gde je urezano maestrovo ime. Prstima prelazi preko svakog slova posebno. Na poslednjem slovu oprašta se dubokim naklonom. Naglo se uspravlja, oštro trza ruku i prislanja je uz telo. Skoro vojničkom veštinom petom pravi poluokret i, usput dirigujući, krenu prema glavnoj kapiji. Ne pozdravlja me. A zašto i bi, zaključujem. Neosporno da je čudak, ali ja sam taj koji se usuđuje da remeti njegov mir, a ne obrnuto. Pogledom pratim njegovo ritmičko poskakivanje i skrećem u mirniji deo, tamo gde počiva običan svet. Istog časa nameće mi se pitanje u čemu je razlika između privilegovanih i ovih običnih? Ovde su svi izjednačeni. Velelepni spomenici sa statuama ništa ne menjaju u odnosu na skromne grobove sa krstom. Svi su jednako mrtvi. Ali, društvo ima svoja pravila. I u smrti da se zna ko je ko.      Nedugo zatim, novi prizor. Stariji bračni par kraj skromnijeg groba. Žena u invalidskim kolicima, zamotana u ćebe kao dete, plače i drhtavom rukom briše suze. Muž stavlja u vazu sveže cveće. Povremeno ispod oka posmatra ženu. Prividno deluje spokojno. Na spomeniku slika mlade, nasmešene devojke. Starac se uspravlja i nežno miluje sliku. Jednako prepliće prstima kao i onaj prethodnik preko imena Franca Šuberta. Starica ječi sve glasnije. Ovo je već previše za mene. Pogrešan dan za šetnju. Počinje da duva sve snažniji vetar. Bistri mi uskovitlale misli. Moram kući. Na izlazu ulazim u bife. Tramvaj stiže tek za osam minuta. Grapa baš prija dok spira gorčinu.      Ponovo sam u podzemnoj železnici. Zauzimam mesto. Preko puta onaj Šubertov obožavalac s groblja. Sa zanimanjem me odmerava kao da me vidi prvi put. Trajalo je kratko. Iz unutrašnjeg džepa kaputa vadi pikolo i počinje da svira. Prepoznajem tonove Šubertove Nedovršene... Onda naglo prelazi u improvizacije. Opsednut mišlju da dovrši ono što nije uspeo njegov idol.      U donjem, prostranijem delu vagona, predviđenom za invalide, smešta se onaj stariji bračni par. Žena i dalje plače. Muž besno ustaje sa sedala, mlatara rukama i počinje da viče na ubogu staricu:      – Dosta je bilo! Prekini! Šta hoćeš? Ne podnosim više tvoje suze. Ako smesta ne prestaneš, šaljem te u starački dom!      Ljudi u vagonu ne obraćaju pažnju. Čudan neki svet. Suviše zaokupljeni sobom i vlastitim životima. U svojoj tišini Šubertov obožavalac najmanje je zbunjen. Tonovi malog ali moćnog instrumenta, nekim čudom, dobro se uklapaju uz dernjavu zapenjenog starca.      Posle dve stanice izlazi bračni par. Žena pokušava nešto da kaže, ali reči guše grcaji. On urla sve jače i počinje da treska kolicima. Gledam za njima. Tužan prizor. Moja stanica. Izlazim. Mladi Šubert ne prestaje da svira. Možda završi simfoniju do poslednjeg okretišta.      Beč je dobro organizovan grad. Uređen lokalni saobraćaj. Sve ostalo s ljudima je isto. Kao i svugde.      Na fasadi zgrade gde stanujem osvanuo je svež grafit u osmercu: Bog je mrtav! Niče i ja! Autor se potrudio da ispod sitnijim slovima doda u rimi: Dok ne izbrišu, nek´ se zna!

Simmering sétány        Bécs jól szervezett város. Tömegközlekedési járattal bárhová el lehet jutni. A gépkocsinál gyorsabban. Vasárnap van. Sétára való nap. A földalatti vasút utolsó állomásáig, Simmeringig utazom. Zentralfriedhof, a bécsi temető a közelben van. Végeláthatatlan sétány, ahol több mint három millió ember nyugszik. Tökéletes hely, az ember nyugodtam gondolkodhat. A hulló, őszi levelek susogása az egyetlen természetet kitöltő hangszín. A környezetbe kifogástalanul illeszkedik és, meglepő, nem gondolatzavaró. De…      A díszparcellában Franz Schubert sírhelye előtt térdelő emberre bukkanok. Térdel és dúdol. Az egyetlen érthető, ismétlődő szövegrész: „Mi, Schubertek vagyunk…” Ez a váratlan jelenet késztet arra, hogy közelebb menjek. Illedelmesen köszöntöm és óvatosan kérdezem, véletlenül talán egy a mester leszármazottai közül. Háttal van, nem felel. Tovább indultam. Felugrik az ember, szemügyre vesz, tekintete éles. Zavartan ismétlem a kérdést. Tekintetét nem veszi le rólam. Száját lassan mozdítja, mintha számolna. Majd hirtelen felkiált:      – Nem! – titokzatosan, hosszabb szünetet tartva, tegezve folytatja – Látod, mint Ludwig, süket vagyok – nyújtott kézzel mutat Beethoven sírjára és folytatja – Ésszerű lenne, ha őt imádnám, nem? De osztrák szívem Schubert mester taktusára dobog. Minden taktust megjegyeztem… Még akkor, amikor hallottam…       A furcsa ember ezután kezét a mester nevével vésett emlékműre teszi. Ujjaival minden betűt külön végigtapogat. Az utolsó betűtől mély bókkal búcsúzik. Hirtelen emelkedik fel, kezét erősen megrázza és testéhez szorítja. Sarkán szinte katonásan fordul, közben vezényel is és a főkapu felé indul. Nem köszön. De miért is köszönne, szögezem le. Kétségtelen, hogy csodabogár és én vagyok az, aki nyugalmát megzavarta. Tekintetemmel kísérem ritmikus mozgását és a temető nyugodtabb része felé megyek, ahol az egyszerű emberek nyugszanak. Abban a pillanatban magától adódik a kérdés, mi is a különbség a kiváltságosak és ezek a mindennapiak között? Itt mindenki egyenlő. A szobrokkal dísztett, gyönyörű emlékművek semmit sem változtatnak a kereszttel jelölt, egyszerű sírokhoz viszonyítva. Mindenki egyformán halott. De a társadalomban szabályok uralkodnak. A halálban is tudni kell, ki kicsoda.      Hamarosan ezután, újabb jelenet. Szerény sír mellett idősebb házaspár. A nő tolókocsiban, mint egy gyerek, plédbe burkolva sír, szemét reszkető kézzel törli. Férje virágot tesz a vázába. Titokban feleségét figyeli. Látszólag nyugodt. A síron fiatal, mosolygós lány fényképe. Feláll az öreg, megsimogatja a képet. Ujjai ugyan úgy mozognak, mint azé, aki Franz Schubert nevét motozta. Az idős asszony egyre hangosabban zokog. Ez számomra már túl sok. Sétára nem alkalmas nap. A szél is felélénkül. Tisztítja összezavarodott gondolataimat. Haza kell mennem. Bemegyek a bejárati falatozóba. A villamos csak nyolc perc múlva érkezik. Ízlik a grappa, lemossa a keserűséget.      Ismét a földalattin vagyok. Helyet foglalok. Szemben velem a Schubertet imádó a temetőből. Érdeklődve méreget, mintha először látna. Rövid ideig tartott. Belső zsebéből pikolót vesz elő és játszani kezd. Felismerem a dallamot, Schubert Befejezetlen… Majd hirtelen rögtönözni kezd. Mindenképpen be akarja fejezni azt, ami példaképének nem sikerült.      A vagon tágasabb, rokkantaknak előlátott részében az az idősebb házaspár foglal helyet. A nő sír. A férj dühösen áll fel, kezével hadonászik és feleségét szidja:      – Elég volt! Hagyd abba! Mit akarsz? Sírásodat immár nem viselem el. Ha rögtön nem hagyod abba, az idősek otthonába küldelek!      A vagonban az emberek észre sem veszik. Furcsa egy világ. Mindenki saját életével van elkeveredve. Csendes magányában a Schubertet imádó a legnyugodtabb. A kicsi, de átható hangszer hangja, furcsa módon jól illeszkedik a felizgult, idős ember ordításához.      Két állomás után kiszáll a házaspár. A nő mondani szeretne valamit, de sírásába fullad. Ő egyre hangosabban kiabál és rángatni kezdi a kocsit. Őket nézem. Szomorú látvány. Állomásom következik… Kiszállok. Az ifjú Schubert egyre csak játszik. Az utolsó fordulóig talán be is fejezi a szimfóniát.      Bécs jól szervezett város. Rendezett a helyi közlekedés. Az emberekkel minden más ugyanaz. Mint mindenütt.      A ház homlokzatán, ahol lakom, új falfirka jelent meg: Isten halott! Nietzsche és én! A szerző még kisebb betűkkel hozzátette: Míg megmarad, hogy mindenki tudja!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 43-46.

Zoran Bognar www.nba.com – www.nba.com

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. – 

www.nba.com   Novine već godinama čitam od poslednje ka naslovnoj stranici. I to samo sledeće rubrike: sport, kultura, horoskop i glas čitalaca. Na svim ostalim stranicama čitam samo naslove i podnaslove i možda poneki antrfile. Više je nego očigledno: moj mozak već godinama skuplja beskorisne podatke. Iz izgubljenog dana u izgubljeni dan, sve više me zaokuplja ono tajanstvo koje nije u večnom suprotstavljanju, već u povezivanju bezobličnosti bivstva. Na internetu hronični sam posetilac samo jednog sajta: www.nba.com San Antonio, Portland, Detroit, Toronto… moji su pozlaćeni koloseumi, a njihovi, znojem, krvlju i adrenalinom, zaraženi i zažareni čarobnjaci milosrdni su dželati mojih sekundi. Znam, ne postoji lakovernije (ali ni slađe) izdajstvo vrhovne klepsidre. Sorry man, but: I love this game!   Beograd, 2002.

www.nba.com   Az újságokat évek óta az utolsó oldalról a címlap felé haladva olvasom. Csak a következő rovatokat: sport, kultúra, horoszkóp, olvasók írják. A többi oldalakon a címeket, az alcímeket és egy-egy kiemelt részt olvasok el. Egyértelmű: agyam időtlen idők óta használhatatlan adatokat gyűjt. Egyik elherdált napból a másikba jutva mind jobban az a titok köt le, ami nem az örökös ellenállásból, hanem a személytelen lét kapcsolataiból áll. A világhálón folyamatosan egyetlen portált látogatok:   www.nba.com San Antonio, Portland, Detroit, Toronto…  bearanyozott örök város jelképeim, a hozzájuk tartózó izzadtsággal, vérrel  fertőzött varázslók meg pillanataim kegyes hóhérai. Tudom, a legfelsőbb klepszidra1 elárulásától nincs félrevezetőbb, (de édesebb se). Sorry man, but: I love this game!   Belgrád, 2002.   1klepszidra – szerző által alkotott kifejezés. A mindnet felfaló időmérő szerkezet szimbóluma.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Albedo, Aura, Alhemija Draganić, Beograd 2013.

Predrag Bjelošević: У сну, предворју новога свијета – Álomban, az új világ előcsarnokában

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

У сну, предворју новога свијета   Остани што дуже у своме сну. Предворју новога свијета.   Тамо гдје те не чека нико. Нико.   Ни Онај. Који тепао ти је. Још јуче.   Да бићеш. И њему на радост. Срећи својој. Од њега лично.   Приведен.

Álomban, az új világ előcsarnokában   Maradj minél tovább saját álmodban. Az új világ előcsarnokában.   Ott, ahol senki sem vár. Senki.   Az sem. Aki gügyögött neked. Még tegnap.   És megtörténik. Az ő öröme is. Szerencsédre. Ő személyesen.   Kísér be.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Трећи трг, Удружење Књижевника Републике Српске, Бања Лука 2020. стр. 7.