Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –
|
Hód |
Dabar |
A költészetről - az Ezüst híd/Srebrni most fordításkötetemről - fordításaim - kedvenc verseim - gondolatok - magamról O poeziji - o knjizi prevoda Ezüst híd/Srebrni most - moji prevodi - omiljene pesme - zabeleške - o sebi
Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –
|
Hód |
Dabar |
Turczi István Tata 1957. október 17. –
Az ősz vallatása
Nehezen tűröm az októbert.
Impresszionisták és gerontológusok
évada.
Ez a sok
szín-kelepce, a zöldből kibuggyanó
sárga, a
rejtekszürke s a fáradtvörös.
Az átmenetek és megtorpanások.
Mikor
felszisszennek a kígyótojás-fényekben
tobzódó álnok esték, és érzem: semmi
vagyok.
„Uram, nevezze meg a
segédeit!”
Idegeim higanyba mártva; mintha
történne
valami bennem, mintha rágást hallanék.
Agysejtek halálugrása, önpusztító;
értelmetlen
tülekedés. Szemem két
párasziget.
Megrémít a tekintetből gúnyosan kiforduló
félmozdulat, a szüntelen távolodás.
Emlékeim angyalködébe immár hiába
burkolóznék.
„Uram, nevezze meg a
segédeit!”
33 éves vagyok. Ez a töredék
teljessége.
Ez az
Időből előkorcsolyázó, felszentelt pillanat.
Talán még megkaphatom,
ami a teremtésből
kimaradt.
Talán a nyolcadik nap
megspórolt mítoszát, hozzá új színeket,
utcák
nyolcadiknap-szagát, prolongált arcomat.
Kilábolhatnék végre ünneplő hazugságaimból.
„Uram, nevezze meg a
segédeit!”
Ez lesz az utolsó pesszimista versem.
Ezután már csak rólad írok,
gyöngetea-szemedről,
hajadról, tested
földszagáról és jobb őszökről is.
Kellenek az átmenetek és
megtorpanások.
Most megnyugtat a zöldből kibuggyanó
sárga, a
rejtekszürke és a fáradtvörös.
Mintha történne valami bennem:
ösztönpárbaj ez.
„Uram, nevezze meg a segédeit!”
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi
könyvkiadó Budapest, 2006. 100. old.
Ispitivanje
jeseni
Oktobar teško podnosim.
Godišnje
doba je impresionista i gerontologa.
To mnoštvo
klopka boje, iz zeleno izbijeno
žuto, skrivenosivo i mornocrveno.
Prelazi i nagli zastanci.
Kad u svetlima zmijskih jaja
naslađujuće
podmukle večeri zasiknu,
osećam: ništa sam.
„Gospode
moj, imenujte svoje kalfe!”
Moji nervi su u živu umočeni; kao
da se u
meni nešto događa, kao da glodanje čujem.
Smrtni skok
moždanih ćelija, samo razorno;
bezumna vreva. Oči su mi otoci pare.
Iz pogleda
izvrnut podrugljiv polupokret,
večno
udaljavanje me straši.
Sad već zalud bi se u anđeosku maglu mojih uspomena umotao.
„ Gospode
moj, imenujte svoje kalfe!”
33 godine imam.
To je celina krhotine.
Posvećen trenutak je to što se iz
Vremena ukazuje.
Možda još
mogu dobiti to što je iz stvaranja
izostavljeno.
Možda ušparan mit
osmog dana i uz to nove
boje,
miris osmog dana ulica, moje
prolongirano lice.
Konačno bi se mogao iz svojih
svečanih laži iskoprcati.
„
Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
Ova će biti moja
poslednja pesimistička pesma.
Ubuduće ću samo o tebi pisati, o
tvojim slabočajnim očima,
o kosi,
zemljanom mirisu tela a i o boljim jesenima.
Potrebni su
prelazi i nagli zastanci.
Sad me
iz zeleno izbijeno žuto,
skrivenosivo i mornocrveno smiruje.
Kao da
se u meni nešto događa: dvoboj nagona je to.
„ Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
Prevod: Fehér Illés
|
Страст |
Sóvárgás |
Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –
Вријеме је
Видљиви предјели гасну
у очима
дежурни бози припремају
се за бдијење
изнад заспале свијести
дана
Вријеме је за вечерњу
тоалету
зубе треба припремити
за пјесму
ослободити хранљивих
препрека
ставити лептир машну на
наго тијело
и спремно дочекати час
властитог раснутка
– Писати поезију
Све будуће у власти је
пјесме
која се најави кад
инстинктно наћулиш уши
утихнеш ионако утишано
дисање
ослониш на мачје шапе –
облачиће од нерава
постанеш спреман за
брзе муње горућих ријечи
нутарњи говор мистичне
ријеке
на чијем лицу таласи
испирају преостале снове
а заведени рибари без
осјећаја за вријеме
из барки на киши бацају
мреже изнад глава
ријечних немани
алергичних на бућкање
и таласање само њихове
воде
Час за ноћну ружу неба
долази сам по себи
као и слика заљубљених
који час веселе се
у љубавној игри час
грцају у сузама за првим
изгубљеним Плавим
балоном* као дјеца
или крепке бакице што
смјешкајући се
одмотавају стварну
чаролију доживљеног
из клупка свога
нестварног живота
Ту смо онда и ми –
заведени поезијом
вријеме и виђено
преодијевамо у пјесму
а себе поуздано не
видимо
ни међу онима што
животом распламсавају ноћ
ни међу онима који
смрћу граде ведрији дан
ни међу онима који
вјерују
у наше измаштане брижне
богове
што уживају у својим
недокучивим рајским сферама
обилато се хранећи
мрвицама нашег страха
Ноћ пада
По уклесаним линијама
живота на длану
све дубља и
бесмисленија
Слика мрака наше
звјездане историје
све је јаснија
и као да се и ноћ утапа
у мраку
надмене људске
цивилизације
* Плави балон: Пјесма
Булата Окуџаве
Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Удружење Књижевника
Републике Српске, Бања Лука и Штампар Макарије, Београд 2020. стр. 20-21.
A tett ideje
A szemekben eltűnnek a látható tájak
az ügyeletes istenek az elszunnyadt értelem felett
virrasztásra készülnek
Ez az esti tisztálkodás ideje
a fogakat az ételmaradékoktól megtisztítva
dalolásra kell felkészíteni
a csokornyakkendőt meztelen testedre tedd
hogy eszmélésed pillanatát készen várd
– Költeményt írj
Minden ami jövő annak a költeménynek a hatalmában van
amelyik akkor jelentkezik mikor füledet ösztönszerűen
hegyezed
a különben is halk lélegzetedet lehalkítod
macskamancsra támaszkodsz – idegfelhőkre
felkészültél az izzó kifejezések gyors villámaira
a misztikus folyók belső sugallatára
melynek arcán az álommaradványokat a hullámok mossák le
az időt nem érzékelő megtévesztett halászok meg a hálót
a csobogásra és magára a hullámzásra
túlérzékeny folyami szörnyek feje fölé
esőáztatta csónakjukból dobják
A mennyei éjféli rózsa ideje magától jön
mint a szeretők képe akik gyerekekként vagy
látszólagos életük gombolyagából a megélt tényleges
varázslatot
mosolyogva bontó jó erőben lévő anyókákként
szerelmes táncuk közben
hol ujjonganak hol az első elveszett
Kék léggömb1 miatt zokognak
Mi is itt vagyunk – a költészettel megtévesztettek
versbe öltöztetjük az időt és a látottat
magunkat meg bizonyosan nem látjuk
sem az életüket az éjszakában lángra lobbantók között
sem a vidámabb napokat a halállal építők között
sem azok között akik
a félelmeink morzsáival táplálkozó
elérhetetlen mennyei szférák gyönyörében dúskáló
elképzelt gondos isteneinkben bíznak
Jön az éj
A tenyérbe vájt élet vonalaiban az egyre
mélyebb és értelmetlenebb
Fényes történetünk sötétség képe
egyre tisztább
és mintha az éj is a pöffeszkedő humán civilizáció
homályába süppedne
1Kék léggömb: Bulat Okudzsava verse
Fordította: Fehér Illés
Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –
|
У добром калупу |
Megfelelő kaptafában |
Željka Avrić Banja Luka
15. novembar 1964. –
|
Обична песма |
Szokványos
vers |
Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 29. april 1958. –
|
Склад нестајања |
A tovatűnés összhangja |