|
Šetalište Simering
Beč je dobro
organizovan grad. Gradskim prevozom stiže se i do najzabitije uličice. Brže
nego automobilom. Danas je nedelja. Lep dan za šetnju. Podzemnom železnicom
putujem do krajnje stanice, Simering. Malo dalje je Centralfridhof, bečko
gradsko groblje. Nepregledno šetalište unutar kojeg je sahranjeno više od tri
milona duša. Idealno odredište za čoveka koji bi da razmišlja u miru. Jedini
ton koji ispunjava predeo je lagano šuštanje padajućeg, jesenjeg lišća.
Idealno se uklapa i, začudo, ne skreće misli. Ali...
U aleji
velikana zatičem muškarca koji kleči pred grobom Franca Šuberta. Kleči i
pevuši. Od celog teksta jedino razgovetno se provlači: „Mi Šuberti smo...”
Taj neočekivan prizor tera me da priđem bliže. Pristojno ga pozdravljam i
oprezno pitam da slučajno nije jedan od maestrovih potomaka. Okrenut je
leđima i ne reaguje. Odlučujem da produžim dalje. Čovek odjednom poskoči,
odmeri me u okretu i preseče prodornim pogledom. Zbunjen ponavljam pitanje.
On ne skreće pogled. Lagano pomiče usne kao da nešto broji. Odjednom
podviknu:
– Ne! –
zagonetno pravi dužu pauzu i nastavlja bez persiranja – Vidiš, potpuno sam
gluv kao i Ludvig – ispruženom rukom pokazuje na Betovenov grob pored i
nastavlja - Logičnije bi bilo da obožavam njega, zar ne? Ali, moje austrijsko
srce kuca u taktovima maestra Šuberta. Svaku notu sam upamtio... Još dok sam
mogao da čujem...
Neobičan
muškarac, potom, supšta ruku na spomenik gde je urezano maestrovo ime.
Prstima prelazi preko svakog slova posebno. Na poslednjem slovu oprašta se
dubokim naklonom. Naglo se uspravlja, oštro trza ruku i prislanja je uz telo.
Skoro vojničkom veštinom petom pravi poluokret i, usput dirigujući, krenu
prema glavnoj kapiji. Ne pozdravlja me. A zašto i bi, zaključujem. Neosporno
da je čudak, ali ja sam taj koji se usuđuje da remeti njegov mir, a ne
obrnuto. Pogledom pratim njegovo ritmičko poskakivanje i skrećem u mirniji
deo, tamo gde počiva običan svet. Istog časa nameće mi se pitanje u čemu je
razlika između privilegovanih i ovih običnih? Ovde su svi izjednačeni. Velelepni
spomenici sa statuama ništa ne menjaju u odnosu na skromne grobove sa krstom.
Svi su jednako mrtvi. Ali, društvo ima svoja pravila. I u smrti da se zna ko
je ko.
Nedugo
zatim, novi prizor. Stariji bračni par kraj skromnijeg groba. Žena u invalidskim
kolicima, zamotana u ćebe kao dete, plače i drhtavom rukom briše suze. Muž
stavlja u vazu sveže cveće. Povremeno ispod oka posmatra ženu. Prividno
deluje spokojno. Na spomeniku slika mlade, nasmešene devojke. Starac se
uspravlja i nežno miluje sliku. Jednako prepliće prstima kao i onaj
prethodnik preko imena Franca Šuberta. Starica ječi sve glasnije. Ovo je već
previše za mene. Pogrešan dan za šetnju. Počinje da duva sve snažniji vetar.
Bistri mi uskovitlale misli. Moram kući. Na izlazu ulazim u bife. Tramvaj
stiže tek za osam minuta. Grapa baš prija dok spira gorčinu.
Ponovo sam u
podzemnoj železnici. Zauzimam mesto. Preko puta onaj Šubertov obožavalac s
groblja. Sa zanimanjem me odmerava kao da me vidi prvi put. Trajalo je
kratko. Iz unutrašnjeg džepa kaputa vadi pikolo i počinje da svira.
Prepoznajem tonove Šubertove Nedovršene... Onda naglo prelazi u
improvizacije. Opsednut mišlju da dovrši ono što nije uspeo njegov idol.
U donjem,
prostranijem delu vagona, predviđenom za invalide, smešta se onaj stariji
bračni par. Žena i dalje plače. Muž besno ustaje sa sedala, mlatara rukama i
počinje da viče na ubogu staricu:
– Dosta je
bilo! Prekini! Šta hoćeš? Ne podnosim više tvoje suze. Ako smesta ne
prestaneš, šaljem te u starački dom!
Ljudi u
vagonu ne obraćaju pažnju. Čudan neki svet. Suviše zaokupljeni sobom i
vlastitim životima. U svojoj tišini Šubertov obožavalac najmanje je zbunjen.
Tonovi malog ali moćnog instrumenta, nekim čudom, dobro se uklapaju uz
dernjavu zapenjenog starca.
Posle dve
stanice izlazi bračni par. Žena pokušava nešto da kaže, ali reči guše grcaji.
On urla sve jače i počinje da treska kolicima. Gledam za njima. Tužan prizor.
Moja stanica. Izlazim. Mladi Šubert ne prestaje da svira. Možda završi
simfoniju do poslednjeg okretišta.
Beč je dobro
organizovan grad. Uređen lokalni saobraćaj. Sve ostalo s ljudima je isto. Kao
i svugde.
Na fasadi
zgrade gde stanujem osvanuo je svež grafit u osmercu: Bog je mrtav! Niče i ja! Autor se potrudio da ispod sitnijim
slovima doda u rimi: Dok ne izbrišu,
nek´ se zna!
|
Simmering sétány
Bécs jól szervezett város. Tömegközlekedési
járattal bárhová el lehet jutni. A gépkocsinál gyorsabban. Vasárnap van.
Sétára való nap. A földalatti vasút utolsó állomásáig, Simmeringig utazom. Zentralfriedhof,
a bécsi temető a közelben van. Végeláthatatlan sétány, ahol több mint három
millió ember nyugszik. Tökéletes hely, az ember nyugodtam gondolkodhat. A
hulló, őszi levelek susogása az egyetlen természetet kitöltő hangszín. A
környezetbe kifogástalanul illeszkedik és, meglepő, nem gondolatzavaró. De…
A díszparcellában Franz Schubert
sírhelye előtt térdelő emberre bukkanok. Térdel és dúdol. Az egyetlen
érthető, ismétlődő szövegrész: „Mi, Schubertek vagyunk…” Ez a váratlan
jelenet késztet arra, hogy közelebb menjek. Illedelmesen köszöntöm és óvatosan
kérdezem, véletlenül talán egy a mester leszármazottai közül. Háttal van, nem
felel. Tovább indultam. Felugrik az ember, szemügyre vesz, tekintete éles.
Zavartan ismétlem a kérdést. Tekintetét nem veszi le rólam. Száját lassan
mozdítja, mintha számolna. Majd hirtelen felkiált:
– Nem! – titokzatosan, hosszabb szünetet
tartva, tegezve folytatja – Látod, mint Ludwig, süket vagyok – nyújtott kézzel
mutat Beethoven sírjára és folytatja – Ésszerű lenne, ha őt imádnám, nem? De
osztrák szívem Schubert mester taktusára dobog. Minden taktust megjegyeztem…
Még akkor, amikor hallottam…
A
furcsa ember ezután kezét a mester nevével vésett emlékműre teszi. Ujjaival minden
betűt külön végigtapogat. Az utolsó betűtől mély bókkal búcsúzik. Hirtelen
emelkedik fel, kezét erősen megrázza és testéhez szorítja. Sarkán szinte
katonásan fordul, közben vezényel is és a főkapu felé indul. Nem köszön. De miért
is köszönne, szögezem le. Kétségtelen, hogy csodabogár és én vagyok az, aki nyugalmát
megzavarta. Tekintetemmel kísérem ritmikus mozgását és a temető nyugodtabb
része felé megyek, ahol az egyszerű emberek nyugszanak. Abban a pillanatban
magától adódik a kérdés, mi is a különbség a kiváltságosak és ezek a
mindennapiak között? Itt mindenki egyenlő. A szobrokkal dísztett, gyönyörű
emlékművek semmit sem változtatnak a kereszttel jelölt, egyszerű sírokhoz
viszonyítva. Mindenki egyformán halott. De a társadalomban szabályok
uralkodnak. A halálban is tudni kell, ki kicsoda.
Hamarosan ezután, újabb jelenet. Szerény
sír mellett idősebb házaspár. A nő tolókocsiban, mint egy gyerek, plédbe
burkolva sír, szemét reszkető kézzel törli. Férje virágot tesz a vázába.
Titokban feleségét figyeli. Látszólag nyugodt. A síron fiatal, mosolygós lány
fényképe. Feláll az öreg, megsimogatja a képet. Ujjai ugyan úgy mozognak,
mint azé, aki Franz Schubert nevét motozta. Az idős asszony egyre hangosabban
zokog. Ez számomra már túl sok. Sétára nem alkalmas nap. A szél is
felélénkül. Tisztítja összezavarodott gondolataimat. Haza kell mennem. Bemegyek
a bejárati falatozóba. A villamos csak nyolc perc múlva érkezik. Ízlik a
grappa, lemossa a keserűséget.
Ismét a földalattin vagyok. Helyet
foglalok. Szemben velem a Schubertet imádó a temetőből. Érdeklődve méreget,
mintha először látna. Rövid ideig tartott. Belső zsebéből pikolót vesz elő és
játszani kezd. Felismerem a dallamot, Schubert Befejezetlen… Majd hirtelen
rögtönözni kezd. Mindenképpen be akarja fejezni azt, ami példaképének nem
sikerült.
A vagon tágasabb, rokkantaknak előlátott
részében az az idősebb házaspár foglal helyet. A nő sír. A férj dühösen áll
fel, kezével hadonászik és feleségét szidja:
– Elég volt! Hagyd abba! Mit akarsz?
Sírásodat immár nem viselem el. Ha rögtön nem hagyod abba, az idősek
otthonába küldelek!
A vagonban az emberek észre sem veszik.
Furcsa egy világ. Mindenki saját életével van elkeveredve. Csendes magányában
a Schubertet imádó a legnyugodtabb. A kicsi, de átható hangszer hangja,
furcsa módon jól illeszkedik a felizgult, idős ember ordításához.
Két állomás után kiszáll a házaspár. A
nő mondani szeretne valamit, de sírásába fullad. Ő egyre hangosabban kiabál
és rángatni kezdi a kocsit. Őket nézem. Szomorú látvány. Állomásom következik…
Kiszállok. Az ifjú Schubert egyre csak játszik. Az utolsó fordulóig talán be
is fejezi a szimfóniát.
Bécs jól szervezett város. Rendezett a
helyi közlekedés. Az emberekkel minden más ugyanaz. Mint mindenütt.
A
ház homlokzatán, ahol lakom, új falfirka jelent meg: Isten halott! Nietzsche és én! A szerző még kisebb betűkkel
hozzátette: Míg megmarad, hogy mindenki
tudja!
Fordította:
Fehér Illés
|
