Keresés ebben a blogban

2022. január 8., szombat

Turczi István: Infinitum – Infinitum

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Infinitum
 
Egymásba múlnak a holnapok.
S a monokróm ég alatt,
hol a madarak is csőre töltve,
kontúros, egybeszabott sajdulásban
már rég elkezdődött
emlékeink szétszóratása.
Egymásba múlnak a holnapok.
Idegidő-idegidő, kattogják
élő-holt madaraink
vállunkra telepedve, míg mi a múlt
számozott példányait szorongatjuk,
és tágas mondatokért fohászkodunk.
Talan-telen értelem: belátni, hogy
ez már csak így van, és így marad,
na, nem. Nem, amíg a test teljesít.
Egymásba múlnak a holnapok.
Félénken létezni addig is; járni-kelni,
hazai szavakat hordani, visszaborzadni,
fénybe csukódni. Két lehetséges
egyetlen közt szítani a reményt.
A dolgok szívét megérinteni.
Aztán zsugorodni, mint a zsákmány.
S elaludni végül, mint a harmat.
Egymásba múlnak a holnapok.

Infinitum
 
Sutrašnjice jedna u drugu prolazi.
Ispod jednobojnog neba
gde su i ptice uzbuđene,
u bolu koja se nazire
rasipanje naših uspomena
odavno je počelo.
Sutrašnjice jedna u drugu prolazi.
Glagolsko vreme-glagolsko vreme,
na našim ramenima i žive-mrtve ptice
ponavljaju, dok nekoliko obeleženih
primeraka prošlosti stiskamo
i za prostrane rečenice se molimo.
Kakva-takva mudrost: uvideti da
je to već tako i tako će i ostati,
no, ne. Ne, dotle dok telo ostvaruje.
Sutrašnjice jedna u drugu prolazi.
I bojažljivo dotle postojati; hodati,
domaće izraze nosati, užasavati se,
u svetlost se zatvoriti. Između dve
moguće jedinke nadu podgrejati.
Taknuti srce događaja.
Posle se smežurati, poput otimačine.
I naposletku zaspati, kao rosa.
Sutrašnjice jedna u drugu prolazi.
 
Fordította: Fehér Illés

Forrás: https://irodalmijelen.hu/2015-apr-9-0658/honap-alkotoja-turczi-istvan-aprilis-11

2022. január 7., péntek

Anđelko Zablaćanski Вишак година – Felesleges évek

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Вишак година
 
Убраћу петнаест каранфила
румених као усне твоје
прескочићу петнаест степеника
до куле твојих снова
и петнаест дана вишка
заборавићу да постоје
     а петнаест лета
     продаћу на пијаци душа
     онима што се година боје.
 
Петнаест ружиних пупољака
уплетених у коси твојој
као зора и сутон изгубиће се
са петнаест капи росе
у очима жудње
     а петнаест лета
     продаћу на пијаци душа
     онима што се година боје.
 
Петнаест пута ћу рећи
да и руже и каранфили
стиде се твоје лепоте
и да петнаест капи росе
не блистају као очи твоје
     а петнаест лета
     продаћу на пијаци душа
     онима што се година боје.
 
И петнаест суза пијаних
исплакаћу на твом рамену
и налити их у чашу жеља
да их испијем сакривен од погледа
     јер петнаест лета
     продајем на пијаци душа
       већ дуго самом себи
 

Felesleges évek
 
Kezemben tizenöt ajkad színéhez
hasonló szegfűszál
hogy álmaid városába jussak
tizenöt lépcsőfokot ugrok át
és a tizenöt többlet napot
egyszerűen elfeledem
     a tizenöt nyarat meg
     a lelkek piacán adom el
     az évektől rettegőknek.
 
A hajadba font
tizenöt rózsabimbó
a sóvárgás szemében
tizenöt harmatcseppel
mint a hajnal és az alkony tűnik el
     a tizenöt nyarat meg
     a lelkek piacán adom el
     az évektől rettegőknek.
 
Tizenötször állítom
a rózsák és a szegfűszálak is
szégyenkeznek szépséged mellett
és a tizenöt harmatcsepp
szemedként nem csillan
     a tizenöt nyarat meg
     a lelkek piacán adom el
     az évektől rettegőknek.
 
És a szememből válladra pergő
tizenöt könnycseppet
a kívánság poharába teszem
hogy tekintetektől rejtve igyam meg
    mert a tizenöt nyarat
    a lelkek piacán
    önmagamnak adom el.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Анђелко Заблаћански: Перо, метафоре, тинта, Удружење књижевника Србије, Београд. 2021. стр: 22-23.

Lejla Kašić Disfunkcionalna porodica – Diszfunkcionális család

 

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. – 

Disfunkcionalna porodica
 
I najobičniji ručak
u mojoj porodici
svodio se
na scene i neuroze
koje se kao
prezime, bolesti srca ili dijabetes
prenose generacijski
zbog kojih i sada
poslije svih diploma, kurseva, seminara,
rada na sebi
ne umijem da odreagujem na nježnost
ne znam kako da se ponašam
kada mi kažu da sam
dovoljna, vrijedna, pametna
već kao zub sa mrtvim živcem
ne osjećam ništa
ne istope me tople riječi
po automatizmu se smješkam
i zahvaljujem
samo da nečim ne izazovem ljutnju
samo da udovoljim
i čujem kako sam dobra djevojčica
trgnem se tek na viku
jer zvuči blisko
i prevarim se
da mi je mjesto tu
gdje obitavaju
bijes
prekor
ponižavanje
agresija
zato što me podsjeća
na mjesto na kom sam sjedjela
za vrijeme najobičnijeg porodičnog ručka
tokom kog sam bila sita svega
a gladna
mira
topline
odobravnja
podrške
prihvatanja
tokom kog sam bila dovoljno velika
da shvatim šta se dešava
ipak, previše mala
da se odbranim
da nas odbranim
između oštrog, kratkog zvuka
pucanja kaiša i razbijanja tanjira
čula sam i posljednji izdah vjere
da će najobičniji porodični ručak
ikada imati ukus
spokoja
idile
i doma.
 

Diszfunkcionális család
 
Családunkban
a mindennapi ebéd is
veszkedésekbe, idegességbe
torkollott
melyek mint
a vezetéknév, a szíveleégtelenség, a diabetes
nemzedékről nemzedékre szállnak,
ezek után most,
minden diploma, tanfolyam, felkészítés,
önmagam képzése után sem
vagyok képes a gyengédséget elfogadni,
nem tudom, hogyan viselkedjek,
mikor dícsérő
szavakkal illetnek,
halott ideggel rendelkező fogként,
semmit sem érzek,
a meleg szavak nem melegítenek,
önműködőként mosolygok,
hálálkodok,
nehogy valakit felbosszantsak,
az elvárásoknak akarok eleget tenni
és hallom, milyen jó kislány vagyok,
csak a kiabálásra rezzenek,
mert ismerősként hat
és csalódok,
hát itt a helyem,
ahol
a düh,
a feddés,
a megszégyenítés,
az agresszió honol,
mert arra a helyre
emlékeztet, ahol a mindennapi
családi ebéd idején ültem, amikor
mindenből elegem volt,
nyugalomra,
közvetlenségre,
jóváhagyásra,
támaszra,
elfogásra
vágytam,
mikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy
felfogjam, mi történik körülöttem,
mégis túl gyenge ahhoz,
hogy védjem magam,
hogy bennünket megvédjem,
a szíj éles, rövid csattanása és
a tányértörés okozta zaj között
hallottam a hit utolsó elhaló sóhaját,
immár a mindennapi családi ebéd
sosem lesz pásztori
nyugalom,
otthon ízű.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2021/02/lejla-kasic-disfunkcionalna-porodica.html

2022. január 4., kedd

Dušan Gojkov № 1 – № 1

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 1
 
ona
tužno pakuje zimske stvari u ormar
pokušava da se seti
gde je izgubila prošlu godinu
prošlu godinu
koja je prva i poslednja za mnogo toga
on
nalakćen na krevetu
piše beznačajne patetične stihove koji se čak ni ne rimuju
a ustvari pokušava da se seti
kako i gde je dođavola izgubio prošlu godinu
prilazi prozoru proleće je
ulica je mračna i više nema one svetlosti zlatne i zrnaste s drvene bandere
one svetlosti što miriše na svež vruć hleb
i na zimu
sećaš se da smo pre nekog vremena planirali da otputujemo u pariz
a još uvek nismo otputovali
zajedno
kažeš kafa ti se hladi
dobro je pisati poeziju
uvek pri ruci imaš papirić na koji možeš da spustiš koštice iz knedli sa šljivama
 
Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 7.
 
 
№ 1
 
a nő
szomorúan raktározza a téli holmit a szekrénybe
megpróbálja felidézni
hol veszítette el a múlt évet
a sok mindenre
első és utolsó múlt évet
a férfi
az ágyon könyököl
patetikus jelentéktelen sorokat ír még csak nem is rímelnek
de valóban próbálja felidézni
az ördögbe is hogyan és hol veszítette el a múlt évet
az ablakhoz megy tavasz van
az utca sötét hiányzik a fapóznáról az az aranyban csillogó fény
a friss kenyér és tél illatával rendelkező
fény
emlékszel korábban terveztük párizsba utazunk
de el még nem utaztunk
együtt
állítod hűl a kávé
érdemes verseket írni
mindig kéznél van egy papírszelet melyre a gombócból a szilvamagot teheted
 
Fordította: Fehér Illés


Đorđe Kuburić Берлин – Berlin

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. – 

Берлин
 
Престаћу да траћим време.
У малом смо кафеу – рећи ће Керолајн.
(Увече, већ је била у кревету).
Ово је место где:
Пиније на ветру. Линије на метру. Скајлајн.
Berlin skyline. И још ће рећи: Ако си додирнуо
коначност, досегао си време.У ритму там-тама.
У уздарју, обзорју траве, сомнамбулске праве.
She said, too: MAMMY! I,m gonna stop wastin
my time. Somebody else would have broken both
of her arms.
Африка и њена мама.
Љубичасти, подземни тонови и
хидрауличне, акустичне боје.
А оно што осећам ходајући дивљом страном ...
А ако одмах не запишеш...
 (Sad Song, рекла је.)
 

Berlin
 
Abbahagyom az időpazarlást.
Kis kávézóban vagyunk – említi Karolina.
(Este, már az ágyban volt.)
Ez az a hely, ahol:
A szélben a fák, széles a láthatár. Láthatár.
Berlin skyline. És hozzáteszi: Ha megérintetted
a végtelent, az időt érted el. Tam-tam ritmusban.
Viszonzásul, fű a láthatáron, élethű álomlátás.
She said, too: MAMMY! I,m gonna stop wastin
my time. Somebody else would have broken both
of her arms.
Afrika és édesanyja.
Lila, földalatti tónusok és
hidraulikus, akusztikus színek.
Az pedig, amit a vad oldalon gyalogolva érzek…
Ha rögtön nem jegyzed le…
(Sad Song, mondta a lány.)  
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ђорђе Кубурић: Зашто волим виски и друге изабране песме. Нишки културни центар, 2006.

2022. január 3., hétfő

Dejan Đorđević Ti koji slikaš – Te, aki festesz

 

Dejan Đorđević Velika Sejanica kod Leskovca 2. januar 1970. – 


Ti koji slikaš
 
Ti koji slikaš
Potraži puževu kućicu
Ili kornjačin oklop .
Sakrij se.
Ne izlazi
Dok ne izdahneš sliku.
Na linijama sudbine, ustukni
Uspravi se ako možeš
I okači naslikano
U prazno.
 

Te, aki festesz
 
Te, aki festesz,
Keresd meg a csiga házát
Vagy a rák vértezetét.
Bújj el.
Míg a kép el nem készül
Ne gyere elő.
A sors vonalain visszakozz,
Állj fel, ha bírsz
És a képet az ürességbe
Akaszd.
 
Fordította: Fehér Illés


Izvor: Dejan Đorđević: Kraj i beskraj FILEKS Leskovac 2015. str. 12.

2021. december 31., péntek

Dušan Savić Presuda – Ítélet

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Presuda
 
     Stižem s putovanja. Raspoložen sam. Posao je zaključen u moju korist. U predsoblju spuštam putnu torbu i veselo izvikujem ženino ime. Nema odziva. Čudno!?! U ovo doba uvek je kod kuće. U bašti me umilno pozdravlja pas uz orkestralno zujanje dosadnih muva. Vraćam se u kuću. Klima ne radi. Spuštam roletne da prepolovim nesnosnu vrućinu. Ne uspevam da sednem. Sprečava me zvrndanje kućnog zvona. Pred vratima dvojica, u civilu, pokazuju značke.
     – Vi ste…
     – Da.
     – Pođite s nama. Uhapšeni ste radi ubistva! – reče bliži prvi, a drugi vešto kliknu lisicama preko ručnih zglobova.
     – Kakvo ubistvo, zaboga, pa tek sam stigao s puta i ... – zavapih preneražen iznenadnim obrtom, a onaj prvi me grubo prekinu:
     – Imate pravo na advokata po vlastitom izboru ili ćete ga dobiti po službenoj dužnosti. Sve što izgovorite, od ovog trenutka, biće upotrebljeno protiv vas...
     Dalje nisam slušao. Gurali su me do službenog vozila kao kofer, zatežući svezane ruke na leđima prema gore. Savijen kao „deveti paragraf“ jedva uspevam da se održim na nogama. Teško je biti savijen kada si ispravan, mislim dok me uguravaju u službeno vozilo. Ali, ko te pita.
     U ćeliji sedim sam i čekam na izvršenje smrtne presude. Suđenja se ne sećam. Dozvoljavaju mi da pušim. Palim jednu za drugom. Pogledom pratim dim kako slobodno izlazi kroz rešetke. Čuvar ćuti i prati svaki moj pokret. Nisam izdržao, pitam:
     – Ko mi je ovo smestio, dobri čoveče? Zar ne vidite da sam u opasnosti da me smaknu ni krivog ni dužnog!
     – Ne, ti nisi u opasnosti. Ti si opasnost! – zareža istrenirani poslušnik bez trunke saosećanja.
     Telo mi uzdrhta i padam u očaj. Nemam više cigareta. Pristižu dva nova stražara. Čuvar, koga sam pogrešno nazvao dobrim čovekom, naređuje da s leđa proturim ruke kroz četvrtasti otvor. Opet kliknuše lisice. Vrata se otvaraju i vode me kroz dugačak hodnik prema prostoru za pogubljenja. Osećam se kao protagonist u onom filmu Zelena milja. Zastajemo u skučenoj, hermetički zatvorenoj sobici i posađuju me na drvenu klupu, jedini komad nameštaja. Čuvari stoje levo i desno kao da drže počasnu stražu. Ulazi sveštenik i sobica odjednom počinje da liči na „čistilište“. Koristim svoje jedino pravo i odbijam slugu božjeg. On iznerviran počinje da viče:
     – Odbijaš pokajanje pred Bogom u poslednjim minutama svog mizernog života...
     – Da, nemam razloga za kajanje! Kažnjava me nevinog!
     Božji službenik me gleda pokislih očiju i već je na vratima. Po inerciji krećem za njim.
     – Samo sedi, ima još vremena. Tek si treći po redu – reče levi stražar i blago me vraća na klupu.
     Oči mu odišu poštenjem i odlučujem da se ispovedim njemu umesto svešteniku.
     – Uopšte nisam bio u gradu kada se dogodilo ubistvo. Ne znam ni ko je ubijen. Neko se poigrava mojim životom. Molim vas, recite mi ko mi to smešta da ne umrem u neznanju.
     – Tvoja žena i njena porodica – glatko izgovori stražar. – Ne znam, ali svi dokazi govore protiv tebe i nema ti spasa. Ovo, nažalost, nije Amerika, pa da te pomiluje guverner u poslednji čas. Žao mi je...
     Duboko me pogađa ovo novo saznanje. Teško je reći: NE ZNAM i ŽAO MI JE, ali ipak je najbolje kada čovek govori istinu. Posle toga postaješ lak i oslobođen. Stražar ima razumevanja za moju nesreću. Bar je neko na mojoj strani.
     Iznad vrata čistilišta pali se zelena lampica. Semafor koji usmerava na put bez povratka. Ulazim u salu koja puca od beline. Polažu me na sto i kaiševima pričvršćuju ruke i noge. Stražari izlaze. Neko vreme ležim sam, stegnut belinom. Pojavljuje se čovek u belom mantilu, sa injekcijom u ruci. Noktom lupka po špricu da istera vazduh. Polako pritišće odozdo i kroz iglu isteruje dve kapi otrovne supstance. Šta mu to znači, pitam se, kada ću ionako umreti za koji tren. Drugom rukom napipava venu. Telo mi drhti sve jače. Nisam zamišljao ovakav kraj. Zatvaram oči. Ne želim da gledam smrti u oči.
     Igla se zabode, iz grla ote se krik.
     Kapci poskočiše i nestade prizora zlokobne beline. Gledam u polusavijenu ruku u čiji se unutrašnji pregib lakta zabada antena sobnog tranzistora. Polako se pridižem i sedam na rub kreveta. Još uvek se tresem. Potpuno sam mokar.
     Spiker je u razgovoru s nekim lekarom koji govori kako je korisno znojenjem izbaciti otrove iz organizma. Isključujem tranzistor.
     Pored mene žena mirno spava.
 
 
 

Ítélet
 
       Útról érkeztem. Jókedvű vagyok. Kedvező szerződést írtam alá. Útitáskámat az előszobában hagyom és feleségemet vidáma szólítom. Nincs válasz. Furcsa!?! Ilyenkor mindig otthon van. A kertben a kutya, kísérve az unalmas legyek zümmögésével, kedvesen köszönt. Visszamegyek a házba. A klíma nem dolgozik. Leengedem a redőnyöket, hogy enyhítsem a kibírhatatlan meleget. Le már nem ülhetek. Csengetnek. Ketten az ajtó előtt, civilben, jelvényüket mutatják.
     – Ön…
     – Igen.
     – Jöjjön velünk. Gyilkosság miatt letartóztatjuk! – mondja az egyik, míg a másik, csuklómra ügyesen bilincset kattint.
     – Micsoda gyilkosság, az isten szerelmére, éppen most érkeztem… – nyögtem a váratlan fordulattól meghökkenve, de a másik gorombán megszakított:
     – Joga van önmaga választott ügyvédre vagy hivatalból kap. Ettől a pillanattól kezdve, minden, amit mond, ön elleni bizonyítékként használható…
     Nem hallgattam tovább. Hátamon megbilincselt kezeimet felfelé húzva, kofferként löktek a hivatalos járműbe. „Kilencedik paragrafusként” meghajlítva, alig maradok talpon. Mikor szálegyenes vagy, nehéz meghajlítottan, gondolom, míg a hivatalos járműbe tuszkolnak. De kit érdekel.
     Egyedül vagyok a cellában, kivégzésre várok. Ítélethozatalra nem emlékszem. Cigarettázhatok. Egyiket a másik után gyújtom. Tekintetemmel követem, ahogy a füst a rácson keresztül szabadon száll. Az őr mozdulataimat némán figyeli. Nem bírtam ki, megkérdeztem:
     – Jó ember, ezt kinek köszönhetem? Nem látja, hogy veszélyben vagyok, ártatlanul ki akarnak végezni!
     – Nem, te nem vagy veszélyben. Te vagy a veszély! – morogja a betanított szófogadó szenvtelenül.
     Testem remeg, kétségbe vagyok esve. Több cigarettám nincs. Az őr, akit tévesen jó embernek szólítottam, parancsolja, háttal, a négyszögletes nyíláson keresztül dugjam ki kezeimet. Ismét kattan a bilincs. Kinyílik az ajtó, a kivégzés helyére hosszú folyosón keresztül vezetnek. A Zöld kígyó című film főszereplőjeként érzem magam. Szűk, légmentesen elzárt szobába érünk, ahol az egyetlen bútordarabra, a fapadra ültetnek. Jobbról, balról őrök állnak, mintha díszőrség lenne. Belép a lelkész és a szoba, egyszerre "purgatóriumra" kezd hasonlítani. Egyetlen jogomra hivatkozva, isten küldöttét elutasítom. Idegesen ordítani kezd:           
     – Te nyomorult, életed utolsó perceiben elutasítod Isten előtt a bűnbánatot…
     – Igen, nincs mit megbánnom! Ártatlanul büntet!
     Isten szolgája egykedvűen néz és már az ajtónál van. Önkéntelenül indulok utána.
     – Ülj csak, van még idő. Sorban a harmadik vagy – mondja az őr és a padra visszaültet.
     Tekintete becsületes és elhatározom, a lelkész helyett neki gyónok.
     – Mikor a gyilkosság történt, nem is voltam a városban. Azt sem tudom, kit öltek meg. Valaki életemmel játszik. Kérem, mondja meg, ki az, aki síromat ássa, hogy ne tudatlanságban haljak meg.
     – Feleséged és családja – mondja az őr kapásból. – Nem tudom, de minden bizonyíték ellened szól, mentség számodra nincs. Ez, sajnos, nem Amerika, hogy a helytartó az utolsó pillanatban megkegyelmezzen. Sajnálom…
     Mélyen érintett ez az új felismerés. Nehéz kimondani: NEM TUDOM és SAJNÁLOM, de mégis legjobb, ha az ember igazat mond. Utána könnyed, felszabadult leszel. Az őr megérti szerencsétlen mivoltomat. Legalább valaki pártfogol.
     A purgatórium ajtaja fölött kigyullad a zöld lámpa. A jelzőlámpa, mely az utat, ahonnan nincs visszatérés, jelzi. Tiszta fehér szobába lépek. Asztalra helyeznek, kezemet, lábamat szíjakkal leszorítják. Fehér köpenyes ember jelenik meg, kezében fecskendő. Ujjával pöcögteti, hogy a levegőt kiterelje. Felemeli és a tűn keresztül kinyom két csepp mérget. Mit jelent ez, kérdem, ha pár pillanat múlva úgyis meghalok. Másik kezével vénáimat tapogatja. Testem egyre jobban reszket. A végzetet nem így képzeltem el. Behunyom szemem. A halállal nem akarok szembe nézni.
     Belém szúr a tű, a torokból sikoltás szakad fel.
     Szempillám nyílik és eltűnik a baljós fehérség. Félig hajlított karomat nézem, melybe belülről, könyökömnél a tranzisztor antennája szúr. Lassan kelek fel, az ágy szélére ülök. Még mindig remegek. Csurom vizes vagyok.
     A bemondó egy orvossal beszélget, aki a szervezetben lévő mérgek izzadtság útján való eltávolításáról beszél. Kikapcsolom a tranzisztort.
     Mellettem feleségem nyugodtan alszik.
    
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 27-30.