Vasa Pavković Помисао на даждевњака – A szalamandrára gondolva

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Помисао на даждевњака   Прошло је више од 40 година како нисам видео живог даждевњака. Сећам се: било је то на прашњавој стази у старом, болесном воћњаку... Кретао се разочаравајуће и фасцинантно неспретно, он син ватре и огња, сјајан од животног лепка ...   И сад, кад скоро сваке ноћи помислим на смрт своју сопствену – отрежњујућу и разочаравајућу – назрем и њега вечити живи пламичак.   Волим да верујем како је жив и како ће ме надживети – он, син ватре и плиме, ако већ нема оног воћњака и ако нема мене у некој бесмртној инкарнацији.

A szalamandrára gondolva   Több mint 40 év elmúlt azóta, hogy elélő szalamandrát láttam. Emlékszem: a régi, meddő gyümölcsös poros ösvényén történt… Kiábrándítóan és csodálatosan esetlenül mozgott, ő a tűz és a lobogás utóda, az élet ragasztójától fényes…   És most, mikor esténként   a halálra gondolok, saját halálomra – a kijózanítóra és kiábrándítóra – őt, az örökégő lángot is érzem.   Hiszem, még él és engem túlél – ő, a tűz és az áradat utóda, ha már holmi megtestesült halhatatlanságban sem az a gyümölcsös, sem én többé nem létezünk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Васа Павковић: У варљивом животу, КОВ, Вршац, 2012. стр: 19.

Vasa Pavković Pijući mleko… – Ahogy a tejet iszom…

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Pijući mleko…   Da pijem mleko i slušam džez. I s praga stare roditeljske kuće Da posmatram bregunice nad vodom I lastavice koje se kupaju u prašini. Dovoljno je.   Prolazi život i tiranija, proći će. Ali prolazi i život, taj, moj, Jedini život.   Da, prolazim rukom kroz šimšir, Dok čuje se Majlsova truba iz sobe U kojoj moja žena krpi naš stari veš.   Dovoljno je ovo malo sirotinje, Malo žudnje – nadlanicom otirem mleko S usne, pa kažem: ! Oh, Bože! Mada ni sam ne znam kome govorim I zašto sam upotrebio tu reč.

Ahogy a tejet iszom…   Mikor tejet iszom, jazz zenét hallgathassak. És az öreg szülői ház küszöbéről Nézhessem a partifecskék röptét a víz felett És a porban fürödő füsti fecskéket. Ennyi elég.   Múlik az élet és a zsarnokság is, elmúlik. De az én életem is múlik, Az egyetlen.   Míg a szobából, ahol feleségem fehérneműt Foltoz, Miles trombitája hallatszik, Kezemmel a puszpángot simogathassam.   Elég ez a kevés nincstelenség, Ez a vágy – a tejet ajkamról alkarommal Törlöm és mondom: ! Ó, Istenem! Pedig nem tudom, kihez beszélek És ezt a kifejezést miért használtam.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama, Matica srpska, Novi Sad 2000.

Vasa Pavković Trulenje zrna – Rothadnak a magok

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Trulenje zrna   Grozdovi se vuku po zemlji i trule, Sa oštricama trave u srcu. Starac kašlje U svojoj izbi, a pas laje, valjda od dosade. Noć je, škrabam po blokčiću – zvezde i zrnca, Čokote i međunožja dragih žena. Život je dug i dragocen: Mračno telo noći me guta i sada. Tu sam u njegovom obgrlju: ne uzdišem. Umreće starac i uginuće pas, pa i ja, Docnije, svejedno. Proći će noćna tiranija, I rano s jutra u nebo se vinuti laste.

Rothadnak a magok   A fürtök a földön hevernek és rothadnak. Szívükben a fű élével. Vityillójában krákog Az agg, a kutya meg ugat, talán unalmában. Éj van, firkálok – csillagokat és magokat, Tőkéket és kedves asszonyok lábszárait. Hosszú az élet és becses: Most is az éj sötét teste fal. Itt vagyok, karjai közt: nem sóhajtozok. Az agg is meghal, a kutya is elpusztul, én is, Később, mindegy. Elmúlik az éj egyeduralma, És kora reggel a fecskék az ég felé röppennek.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: 

Vasa Pavković Pred ponoć – Éjfél előtt

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Pred ponoć   Jutros sam presadio muškatle puzavice I evo, večeras, gledajući ih, U novim saksijama, Znam da mi nije uzalud minuo dan. Neko udara ritam, neko pevuši, Noć se bliži.   Mislim na nebosklon premrežen lastinim letom, Na oblačnost koja celo jato lasta diže gore, U susret kiši, u suret oluji. Nekom je to ponašanje nejasno, ali ja sam Oduvek razumevao smisao njihovog rizika.   U noći mi pada na pamet: Zbilja se ne kajem što sam pisao Književnu kritiku Poslednjih petnaest godina.

Éjfél előtt   Reggel futó-muskátlikat ültettem, Íme, ma este, ahogy az új Virágcserepekben nézem őket, Tudom, ez a nap, nem hiába múlt el. Van, aki ütemesen tapsol, van, aki dalol, Közeledik az éj.   A fecskeröptével behálózott mennyre gondolok, A magasban a fecskeraj által képzett felhőre, A jövendő esőre, a jövendő viharra. Van, akinek érthetetlen ez a viselkedés, de Kockázatuk értelmét én mindig értettem.   Éjjel jut eszembe: Tényleg nem bánom, hogy Az utolsó tizenöt évben Irodalom-bírálattal foglalkoztam.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama, Matica srpska, Novi Sad 2000.

Vasa Pavković Uz jabuku – Almával

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Uz jabuku   Dodajem ti žutu jabuku i ti je Grickaš okolo-naokolo, Kao što zaljubljenost, valjda, Osvaja mladića ili mladićevo srce.   Dok se kupam u voćnjaku Ispod improvizovanog tuša Čini se da je zeleno bure Mesec, a mesec zeleno bure Iz kojeg pljušti svetlost Zelena kao voda.   Mnogo docnije, dok mi peškirom Otireš leđa, kažeš da su Mladeži na njima kao noći Ili kao dani Koje provodimo zajedno.

Almával   A sárga almát nyújtom neked, te meg Körbe-körbe rágod. Talán úgy, ahogy a szerelem Az ifjút vagy az ifjú szívét hódítja.   Míg a gyümölcsösben Az alkalmi tus alatt tusolok, A zöld hordó úgy tűnik, Hold, a hold meg zöld hordó, Melyből, mint a víz, Zöld fény árad.   Sokkal később, míg hátamat A törölközővel törlöd, állítod, Rajta a szemölcsök, mint az éjek Vagy mint Az együtt teremtett nappalok.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama, Matica srpska, Novi Sad 2000.

Vasa Pavković Bezazlenost – Ártatlanság

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Bezazlenost   Bezazlen je pastir koji Drema u senci bezimenog drveta (koje možemo nazvati vrbom ili brestom, svejedno: arišom, brezom).   Bezazlen je poštar koji Ulazi u naše dvorište, miluje Cukija Od glave do repa i viče: Pošta za gospođicu!   I bezazlena je moja baka Dok šije pod prozorom I s vremena na vreme iz bezubih usta Vadi čiodu.   I bezazlen je moj umrli otac Dok se šeta oko trulog kaveza U kojem žive nevidljiva jata Srpskih visokoletača.   Bezazlena si, konačno, Koliko i ja ovog časa, Ti, Nepoznata devojko, koja ližeš kuglu Vanile misleći na kuglu malage Koja se krije pod vanilom U istom kornetu ...

Ártatlanság   Ártatlan az ismeretlen fa árnyékában Szendergő pásztor (lehet az a fa fűz vagy szil, mindegy: netán vörösfenyő, nyír).   Ártatlan az udvarunkba lépő Postás, aki fejétől a farkáig A Cukit simogatja és kiáltja: Kisasszony, levele van!   És nagyanyám is ártatlan Míg az ablak alatt varr Aki időről időre fogatlan szájából Kiveszi a gombostűt.   És halott apám is ártatlan Míg a korhadt ketrec körül sétál Melyben a szerb magasröptű galambok Láthatatlan serege él.   Végül velem együtt Ártatlan vagy Te is, Vanília fagylaltot nyaló ismeretlen lányka, Aki ugyanabban a tölcsérben A vanília alatt rejtőző   Malaga gömbre gondolsz…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama, Matica srpska, Novi Sad 2000.

Vasa Pavković: Nesigurno – Bizonytalanul

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Nesigurno   Posmatram oblike: radiolariju i možda Afroditu. Ili slad. Ili panegirik. Ili okorovljen pružni prelaz gde stoji boginja Helena i njen otac železničarski službenik. Pa srebrnastu lunu koja otkriva naša dečija tela zabavljena polnim razlikama. I kažem: dosta si govorio! Oktobar će proći. Kad stigne zima stići će beli pokrov za žalovanje. Kucnem o neka vrata i otvorim ih uveren da neću ugledati nikoga - što se ponavlja iz sata u sat.

Bizonytalanul   Nézem a külcsínt: az egysejtűt és talán Aphroditét. Vagy a kéjt. Vagy a dicsőítőt. Vagy a kóróval benőtt vasútátjárót ahol Heléna istennő és édesapja mint vasúti alkalmazott áll. Majd a nemi különbségekkel foglalkozó gyerekes testünket felfedő ezüstös holdat. És állítom: eleget beszéltél! Az október elmúlik. Ha a tél megérkezik, a szánalmas fehér takaró is megérkezik. Bekopogok egy ajtón, azzal a tudattal nyitom ki, hogy ott senki sincs – ez óráról órára ismétlődik.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Konverzija, KOV, Vršac. 1994.

Vasa Pavković: (Vetar – kažem: vetar…) – (Szél – mondom: szél…)

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

(Vetar – kažem: vetar…)   Vetar – kažem: vetar i vidim mrki korov, suvi zub, pustaru, tela partizana, istrulela, odvratno sama.     Vetar, koračam kraj vode i vidim: vatrenu kolibu u kojoj gori rodoljub s petokrakom na kapi i kišu tanadi koja gasi njegovu želju, da bi poslednja hulja mogla da mu pljuje po humki šest decenija docnije.   Vetar, kažem, i ništa. Ispijam gorki gutljaj i posmatram svoju senku bez očiju, bez osmeha, bez ičega.

(Szél – mondom: szél…)   Szél – mondom: szél és látok zord kórót, száraz fogat, pusztát, partizán testeket, szétmállottak, undorítóan magányosak.     Szél, víz mellett megyek és látom: a lángban álló kunyhót, benne hazafi ég sapkáján ötágú csillag, kívánságát golyózápor oltja, hogy az utolsó álnok hat évtizeddel később sírhantját leköphesse.   Szél, mondom, és semmi. Keserű a korty és szemek nélküli, mosoly nélküli, csupasz árnyékomat nézem.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Konverzija, KOV, Vršac. 1994.

Vasa Pavković: Doći će proleće – Eljön a tavasz

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Doći će proleće                          po Ćurčinu   Doći će proleće, proleće Kako ta jedna reč kaže sve ...   Nikada proleće neće doći, moj Gospodine, pa iako dođe, neće se razlikovati od zime, od leta, jezika, kolomasti, gnoja, gnusobe, bunjišta, brbljanja, dragi Gospodine.   Ponavljao, ponavljao bih do kraja te reči: iscrpljen, do kraja, ponavljao, nikad ne bih prestao, do kraja veka na čijem ste početku Vi stojali – drski, načitani, ambiciozni.   Februar je. Magla, mraz, rat. Zbilja nemam prava da mislim na bilo šta osim na jezik kao sredstvo obmane.

Eljön a tavasz                                        Ćurčinu után   Eljön a tavasz, a tavasz Ahogy ez az egy szó mindent mond…   A tavasz sosem jön, Uram, és ha jön is, nem különbözik majd a téltől, nyártól, nyelvtől, kenőcsöktől, gennytől, utálkozástól, szemétdombtól, fecsegéstől, tisztelt Uram.   Ismételném, ezeket a szavakat ismételném: kimerült, abba sose hagynám, a végletekig ismételném, a század végéig, melynek élén az elejétől kezdve Ti – gorombák, tanultak, törtetők – álltatok.   Február van. Köd, fagy, háború. A nyelven kívül, mint a fondorlat eszközére, bármire gondolnom tényleg nincs jogom.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Konverzija, KOV, Vršac. 1994.

Vasa Pavković: Stalno sam… – Állandóan…

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Stalno sam…   (Već dugo) Stalno sam u samom središtu ničega.   Ćuteći, kad govorim. Pa i kad spavam, sanjam. Budim se u samom središtu ničega. Ležim otvorenih očiju – da, tu sam.   I sve je tu: kavez, široka pustinja, pučina, trunčica: kao kad šakom snažno stegnem vodu, pa mi isteče kroz prste, ili kao pesak...

Állandóan…   (Már sokáig) Állandóan a semmi kellős közepén vagyok.   Némán, mikor beszélek. Meg akkor is, mikor alszom, álmodok. A semmi kellős közepén ébredek. Nyitott szemmel fekszem – ige, itt vagyok.   És minden itt van: a ketrec, a széles pusztaság, a nyílt tenger, morzsányi: mint mikor tenyeremmel a vizet erősen markolom és ujjaim közt kifolyik, vagy mint a homok…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Konverzija, KOV, Vršac. 1994.

Vasa Pavković: Da bar padne sneg – Legalább a hó esne

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. – 

Da bar padne sneg   Da bar padne sneg, šapne mi glas žene koju sam voleo mesec-dva.   Sneg – zeleni gnoj. Ona krvava ptica što lebdi ponad porodilišta.   Mislim: da bar padne mesec, da ljosne narandžast   u sukrvicu – mislim, majko, lakše bi mi bilo.

Legalább a hó esne   Legalább a hó esne, suttogta a nő hangja akit egy-két hónapig szerettem.   A hó – zöld genny. Az a szülészotthon felett lebegő véres madár.   Magamban: legalább a hold esne le, narancsszínével a véres gennybe zuhanjon – magamban, anyám, nekem könnyebb lenne.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Konverzija, KOV, Vršac. 1994.

Vasa Pavković: Zbilja, jednom sam – Valóban, egyszer

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Zbilja, jednom sam   - Rano si se predao, sleže ramenima prijatelj.   Zbilja: jednom sam video u antreu devojku u crnom hitonu, hitronogu coprnicu, skakutala je u opšinjavajućim krugovima – dok je negde daleko rudeo plod i jagnje lizalo so s pastirove košulje.   Zbilja: jednom sam video lomaču u mračnoj ulici, čoveka sličnog gorioniku, premetao se kao plamteći glagol kroz prazninu, urličući nacističke parole.   Zbilja, jednom sam ... - udisao veštičiji vetar, - drhtao u redu za iščekivanje, - imao devet leta i osam jeseni, - verovao da nije ono što nije.

Valóban, egyszer   – Korán feladtad, vonta meg a vállát barátom.   Valóban: egyszer az előcsarnokban láttam egy lányt, fekete tunikában, gyorsléptű szemfényvesztőt, lenyűgöző körökben ugrált – míg valahol messze, gyümölcsérés idején, a bárány a pásztor ingjéről nyalta a sót.   Valóban: egyszer egy sötét utcában máglyát láttam, lángcsőhöz hasonlító embert, az ürességen keresztül lobogó igeként mozgott és nácista jelszavakat kiabált.   Valóban, egyszer… – varázslónő szelét szívtam magamba, – remegtem a várakozás sorában, – kilenc nyár és nyolc ősz volt mögöttem, – hittem, az nem az, ami.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Konverzija, KOV Vršac, 1994.

Vasa Pavković Težina reči – A szavak súlya

 

V. P. Pančevo 3. februar 1953. –

Težina reči   Neizvesnost je tvrđa od granita i ima golemu gravitaciju, kaže Montale u jednoj pesmi.   Ponekad vidim sebe kao taj granit i, naravno, svoj život kao tamnu vodu, u koju tone taj granit.   Reči su suvišne, ali ne znamo šta bismo bez njih. Recimo: težina kao lakoća i obratno.

A szavak súlya   A bizonytalanság gránit-erődítmény, tömegvonzása hatalmas, állítja Montale egy versében.   Időnként, mint az a gránit, látom magamat és életemet, természetesen, mint sötét vizet, melyben az a gránit süllyed.   A szavak feleslegesek, de nem tudom nélkülük mit tennénk. Mondjuk: súly, mint könnyedség és fordítva.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama, Matica srpska, Novi Sad 2000.

Vasa Pavković Bezimeno popodne – Névtelen délután

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Bezimeno popodne   Posle kiše sunce je obasjalo Prozore devojačke sobice (tačnije belu zavesicu). Iz susedstva čuli su se krici Rozele (papige), a neko je sa razlogom Ili bez razloga lupao vratima.   Travnjaci su blistali, a po terasama Pušili su starci i dečaci koji su Verovatno više uživali u dimu. Prošao je mladić u otrovnozelenoj košulji I devojka u belom nalik labudu ili Još tačnije: labudici.   Verovali ili ne i ja sam sedeo na terasi Tog sparnog septembarskog popodneva I pišući ovu pesmu mislio na nešto Što nije imalo ime ali je Poput kragne pivske pene Izazivalo dug uzdah.

Névtelen délután   Eső után kisütött a nap, Fényárban a lányszoba ablaka (pontosabban fehér függönye). A szomszédból rikoltások hallatszottak, Rozellák (papagájok), valaki meg okkal Vagy ok nélkül, az ajtón dörömböl.   Csillogott a pázsit, a tornácokon meg Öregek cigarettáztak és gyerekek is, akik A füstöt valószínű sokkal jobban élvezték. Egy fiú méregzöld ingben ment el előttünk, Mellette a lány hattyú, pontosabban Hattyúhercegnő fehérben.   Hiszik vagy nem, azon a szeptemberi, Fülledt délutánon én is a tornácon ültem És verset írva névtelen Valamire gondoltam, Mint a sör hab-nyakkendője, Hosszú sóhajt váltott ki.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama, Matica srpska, Novi Sad 2000.

Vasa Pavković С вилама к очима – Vasvillával a szem felé

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

С вилама к очима                (Сећање на Славонију)   Краве личе на чунове ... Трава топло мирише... Кад се заврши хитри летњи пљусак, појављује се дуга, без бриге.   У рибњаку, у том далеком свету, живе лињаци и језови...   Био сам матурант, у то доба.   А мирис сена, господе, а тек мирис сена!   – Помириши, рекао би мој ујак, – покој му души! – помириши и запамти! – и вилама би ми приносио навиљак.   – Кад дођу виле к очима! зачуо сам мајчин глас који је најављивао будуће време (ово садашње и сва будућа...).

Vasvillával a szem felé                              (Szlavóniára emlékezve)   A tehenek csónakokra hasonlítanak… Meleg fűillat… A hirtelen jött nyári zápor után megjelenik a szivárvány, mindig.   A halastóban, ebben a távoli világban compók és domolykók élnek…   Akkor érettségi előtt álltam.   És a szénaillat, istenem, az a szénaillat!   – Szagold meg, mondaná nagybátyám, – nyugodjon békében! – szagold meg és jegyezd meg! – és vasvillával köteget nyújtana felém.   – Mikor kerül a vasvilla a szem elé! hallatszott anyám hangja, a jövőt idéző (ezt a mait és minden jövőbeli…)   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Васа Павковић: У варљивом животу, КОВ, Вршац, 2012. стр: 28.

Vasa Pavković Снимак старе технике – Elavult műszerekről készült kép

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Снимак старе технике   Подиже се црна завеса ... Опет ме је пробудило хаотично лупање срца ...   Несаница је нервозна; мој дух је одсутан и изгубљен – све док не почне да производи реч по реч:   – Иза те црне завесе нема ничег, каже, ако не рачунамо расходоване камере, касетаре, тракаше и микрофоне које више нико живи не зна да користи...

Elavult műszerekről készült kép   Fellebben a fekete függöny… Ismét kaotikus szívverés ébresztett…   Ideges az éberlét; lelkem szórakozott elveszett – mindaddig míg meg nem szólal:   – A fekete függöny mögött semmi sincs, mondja, hacsak nem vesszük figyelembe a kiselejtezett kamerákat, kazettofonokat, magnókat, mikrofonokat, melyeket immár nincs az az élő aki használni tudná …   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Васа Павковић: У варљивом животу, КОВ, Вршац, 2012. стр: 23.

Vasa Pavković (Што) гавран рече – (Amit) a holló mond

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

(Што) гавран рече   За Т. Х.   Графитна оловка, компјутерски екран и његова замазана тастатура беху ми на дохват прстију – па ипак извадих из кутије црну писаћу машину – да бих осетио отпор, напор „гракања и грактања“, како би рекао Тед Хјуз.   Јер, намеравао сам да напишем Песму о Гаврану, о пару Гавранова, никако не косовском, ни вишњићевском... Баш никако не слепачком, већ песму о пару Гавранова, што у истој осамљеној дупљи проведу заједно цели век (стотинак година). Само толико!   Видео сам их у складном кружењу над старом шумом, са свих страна угроженом најлон галантеријом и пластичним боцама, од густих и бистрих сокова, ипак јачим од цивилизације пластике, тешио сам се мислећи на Теда и Силвију.   Кружили су, повремено гракнувши једно другом некакав грактај љубавни разумљив само онима што живе заједно читаво столеће „у миру и слози“, како би рекао свештеник с брадом или без ње... Сјајило је перје црним, без симболичке роле, сем основне: „из мрачне среће“. Спајале су се црте тог лета даље па ближе, као у води црни мехури заборављене прошлости. – Ниси издржао, па шта с тим? Играј игру! – грактао (ми) је Гавран, а Гавранка је изгледа ћутала, или ја (више) нисам разумевао њен „феминистички жаргон“ – што Гавран рече.

(Amit) a holló mond   T. D.-hez   A grafitceruza, a számítógép képernyője és maszatos billentyűzete ujjközelemben volt – mégis a dobozból a fekete írógépet vettem elő – hogy érezzem az ellenállást, „a kopogás és a károgás” erőlködését, ahogy Ted Hughes mondaná.   Mert Verset a Hollóról akartam írni, a Holló-párról, nem a rigómezeiről, nem a višnjiciről1… Semmiképp a vakról, hanem arról a Holló-párról, amelyik ugyanabban a magányos odúban egész évszázadot együtt töltött (mintegy száz évet). Csak ennyit!   Láttam őket, ahogy meghitten az öreg erdő felett köröztek, a minden irányból műanyag rövidárukkal és üres palackokkal veszélyeztetett, ám a műanyag-civilizációnál  erősebb erdő felett, Tedre és Szilviára gondolva vigasztaltam magam.   Köröztek, időnként egymásnak károgtak, holmi szerelmi károgás volt, csak az egész századot „békességben és egyetértésben” együtt élők számára érthető, ahogy a szerzetes mondaná, szakállal vagy a nélkül…   Feketén csillogott a tollazat, szimbolikus jelentése nem volt, az elemit kivéve: „homályos szerencséből”.   Hol közelebb, hol távolabb, de röptük vonala közös volt, mint a vízen az elfeledett múlt fekete buborékai. – Nem bírtad ki, mit érdekel? Táncolj! – károgta (nekem) a Holló, Hollópárja meg valószínű hallgatott, vagy (többé) „jellegzetes nőies beszédét” én nem értettem – mondta a Holló.   1Filip Višnjić (1767 – 1834) vak szerb költő   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Васа Павковић: У варљивом животу, КОВ, Вршац, 2012. стр: 9-10.

Vasa Pavković У добром калупу – Megfelelő kaptafában

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

У добром калупу   Добар је био тај калуп друштвено-економских формација, наше старе и добре, наглуве професорке историје... Згодан да се спакује песничка каријера било чија...   Та прва књига, потпуног ропства, потоња феудална острва интимних циклуса, и налет размаханог капитализма, а потом: поезију ће сви једном заборавити, као и утопију: да би се све затим, коначно или бесконачно, свеједно, устремило ка било каквом видљивом профиту – емоција, епифанија, у отуђеном облику који надилази првобитну песничку акумулацију слика несводивих на било шта   – само кад не би било те шеме! како би рекла стара професорка у црнини, захваљујући којој првобитни родовски оквир улива виши, комунистички смисао.

Megfelelő kaptafában   Jó volt az a kaptafa, a begyöpesedett társadalmi-gazdasági szerkezet, a süket professzori történelem… Bárki költői pályafutását bele lehetett gyömöszölni…   Az az első, a teljes rabság könyve, a megmaradt hűbéri szigetek meghitt körforgása és a fellángolt kapitalizmus rohama, majd: a költészetet egyszer mindenki elfelejti, akár az utópiát: hogy azután véglegesen vagy vég nélkül, mindegy, bármily kézzelfogható jövedelem felé forduljon – érzelmek, megváltás idegen formában, minden fontos költői megnyilvánulást felülmúló képek értelmetlen sorozata   – csak az a vázlat ne lenne! ahogy mondaná az idős tanárnő feketében, akinek köszönve az elsődleges ősi keret magasabb, kommunista értelmet nyer.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Васа Павковић: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 18.

V. P. Пепео – Hamu

 

V. P. Pančevo 3. februar 1953. –

Пепео
 
Покаткад мислим да ћу написати опоруку
Да спале мој леш и пепео проспу
На тој ливади, близу Девојачког бунара.
 
А онда се предомислим –
Уствари не знам како да поступим –
Као да тело још увек не може прихватити смрт
Као скорашњу извесност.
 
Али кад станем на врху ливаде,
Поред глогових жбунова, и усмерим никон
Ка јаблановима који је пресецају по боковима
Опет разумем своју жељу и прихватам је
Као логичан завршетак живота и почетак смрти.
 
Упутим се благом косином до јабланова
И одатле посматрам снопове узбибане вилине косице
Како се њишу на ветру равномерно, попут речи у успаванки
Тамо-амо, као шеталица у сату, па кренем напред ка искрајку
И даље без одлуке – да ли да оптерећујем кћер тим задатком
Расипања пепела
Или да лежим на старом градском гробљу
Преко праха, очевог и мајчиног?
 
Вратим се назад, док почиње мајска кишица
Без одлуке, а тако ће бити и у будућности...
Знам добро то. Већ сам размишљао и бирао.
 
Ослушкивати ветар, ту у Песку...
Ослушкивати кичу, цврк сенице, јастребов крик,
Цвркут црвендаћа – м о, о, док изнад тла и траве
Лете сви ти лептири – бели и плави и сасвим црни трокути
Кад склопе крила.
 
Izvor: Васа Павковић: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 35-36.
 
 
Hamu
 
Néha arra gondolok, végrendeletet írok:
Hamvasszanak el, a hamut meg azon a Lányka kút
közeli mezőn szórják szét.
 
Majd meggondolom magam –
Tulajdonképpen nem tudom, mit tegyek –
A halált, mint küszöbönálló valóságot a test
Mintha még mindig nem tudná elfogadni.
 
De mikor a mező közepén állva
A galagonya bokrok mellől a Nikont
A jegenyék felé irányítom, ami a mezőt kettészeli,
Kívánságomat ismét értem és az élet logikus végeként,
Illetve a halál kezdeteként fogadom el.
 
Az enyhe lejtőn a jegenyék felé megyek,
Ahonnan a tündéri aranka-kötegeket nézem,
Ahogy a szélben altató-szavakként egyenletesen,
Mint az óramutató, ide-oda hajlongnak, hát elindulok a vég felé,
De még nem döntöttem – terheljem-e lányomat a hamu-szórás
Feladatával
Vagy az öreg városi temetőben
Apám, anyám hamvai felett feküdjek?
 
A nélkül, hogy döntöttem volna, térek vissza
A májusi esőben és a jövőben is így lesz…
Ezt jól tudom. Már gondolkodtam és választottam.
 
Itt a Homokon hallgatni a szelet…
Hallgatni a cinke csivitelését, a héja sikolyát,
A rozsdafarkú csicsergését – ó, ó, míg a talaj és fű felett
A lepkék lebegnek – mikor a fehér, a kék és az egészen fekete
háromszögek szárnyukat összezárják.
 
Fordította: Fehér Illés